A szovjet tankok segítségével levert magyar forradalom az orosz nép számára
is jelentős visszalépéseket eredményezett a totális állammal szemben a
szabadságért vívott harcban. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov által
leleplezett sztálinista gépezet ellentámadásba lendült.
Kádár János és Nyikita Hruscsov
Fotó: rev.hu
A sztálinista politikusok - élükön Sztálin legközelebbi bajtársával,
Vjacseszlav Molotovval - egyenesen Hruscsov személyét kezdték támadni. Bár az
SZKP vezetésében a válság régóta érlelődött a háttérben, a magyar felkelés hozta
azt a felszínre. Ellenfelei elsősorban azzal vádolták Hruscsovot, hogy elhagyta
a világszocializmus ideológiai alapjait. Más vádak is felmerültek, s a krízis
odáig fajult, hogy az SZKP KB elfogadott egy határozatot Hruscsov leváltásáról.
Hruscsov bajtársai a Központi Bizottságban, a KGB-ben és a hadseregben azonban
más döntésre bírták a pártvezetőket, olyannyira, hogy az 1957-es
pártértekezleten végül a veterán sztálinistákat, Molotovot, Kagankovot és
Malenkovot távolították el.
Ezzel Hruscsov megerősítette saját hatalmát, de nem lépett előre a szovjet
hétköznapi élet demokratizálásában. A párton belül a sztálinizmus leleplezése
érdekében indított kampánya a személyes hatalomért folytatott harc egy formája
volt, s közben a saját felelősségét igyekezett kisebbíteni a harmincas és
negyvenes évek elnyomó politikájával kapcsolatban. Ugyanakkor a főtitkár a
Szovjetunió és a szocialista tábor új irányítási módjait kereste. Sztálin halála
után nyilvánvalóvá vált, hogy a kemény diktatúra és a terror a szocializmus
építését zsákutcába vezetik.
1956 decemberében Uljanovszkban, Lenin szülőföldjén Alekszandr Lobiscsev
történész-filozófus A magyar tragédia értelme és jelentése címmel írt cikket -
amely csak 1991-ben láthatott napvilágot. Lobiscsev szerint „a magyar felkelés
nem ellenforradalom, hanem valódi népi, sőt progresszív forradalom volt,
függetlenül attól, hogy jelentős ellenforradalmi erők vagy akár egyszerű bűnözők
csapódtak hozzá. Az intervenció, a magyar munkások és földművesek elnyomása - ez
maga az ellenforradalmi tett.” Véleménye szerint „a sztálinizmusra mért első
megrendítő ütés éppen azért olyan fontos, mert azt nem a kapitalisták vitték
véghez, hanem a munkások és a haladó szellemű ifjúság. A sztálinizmus napjai meg
vannak számlálva”.
A Szovjetunióban a sztálinizmus elleni harc burkoltan folyt ugyan, a hatalom
számára azonban életveszélyes volt, ezért nem válogattak az eszközökben. Az
önálló kül- és belpolitikai nézetekért továbbra is bebörtönözték az embereket,
miközben Hruscsov büszkén hirdette, hogy a Szovjetunióban nincsenek politikai
foglyok. Fedor Burlackij híres szovjet író elmondása szerint a magyarországi
események után először a „kromalnyikokat” kezdték letartóztatni, vagyis azokat,
akik nem tudtak megmaradni a kritika nekik megszabott határain belül. Már akkor
divatba jött a nemkívánatos egyedek elmegyógyintézetbe, úgynevezett „pszichóba”
küldése. Hruscsov, a sztálinizmus nagy leleplezője nem mondott le annak
módszereiről, hanem modernizálta azokat. Nem csupán nem számolta fel teljesen a
lágereket, de a hiányzó kapacitást a kórházak pszichiátriai osztályaival
pótolta, ahol előszeretettel várták a sztálinista vezetés ellenzőit és a
magyarországi forradalom támogatóit.
Erik Judin, az egyik szibériai egyetem filozófiatanára sem értett egyet a
szovjet hadsereg budapesti bevetésével. Úgy vélte, a szocialista országoknak
jogukban áll a fejlődés útját megválasztani, és erről írt is nővérének. Az
elfogott levél alapján Judint szovjetellenes propagandával vádolták meg, és hat
év munkatáborra ítélték.
A KGB jelentései beszámoltak arról, hogy a társadalom minden rétegében
tapasztalható a magyarországi felkelés támogatása. A nyílt tüntetésekig akkor
nem jutott el az elégedetlenség. A lakosság nagyobbik része elhitte a hivatalos
propagandát, miszerint a magyarországi felkelés „ellenforradalom”, a magyarok
„fasiszta mételytől részegedtek meg”.
A magyarországi felkelés azonban ráijesztett a szovjet vezetésre. Emlékirataiban
Nyikita Hruscsov fia, Szergej arról ír, hogy egészen apja 1964-es leváltásáig az
SZKP KB-tagok fejében a lövegek budapesti sortüzei visszhangzottak. (A
Magyarország lerohanására indított Forgószél hadműveletben a korabeli adatok
szerint mintegy hatszáz szovjet katona esett áldozatul, és több ezren
megsebesültek - a szerk.) 1956 után Hruscsov gyanakvással reagált minden, a
szovjet értelmiség részéről érkező szabadság-igényre. „Itt ti nem hoztok létre
semmiféle Petőfi-klubot” - mondogatta, amikor a szovjet kultúra képviselői
megpróbálták átlépni a „szocialista realizmus” SZKP által megszabott határait.
A szovjet értelmiség próbálkozásai, hogy nagyobb alkotói szabadságot nyerjenek,
gyakran a magyarországi eseményeket választották mottóul. Már 1956 telén egy
Budapest című vers keringett a moszkvai és leningrádi művész-értelmiségi
körökben, amely üdvözölte a forradalmat, és mélyen elítélte a szovjet
beavatkozást. Amint az egyik sor mondja: „Milyen jó, hogy ég ez a mi tankunk.”
Elítélte a beavatkozást, és támogatásáról biztosította a despotizmus ellen
felkelt magyarokat a később Nobel-díjjal elismert híres fizikus, Lev Landau is.
A szovjet hatalom félelme a magyarországi események megismétlődésétől és egyben
visszatérése a sztálini gyakorlathoz 1962-ben érte el csúcspontját. Miután a
Minisztertanács harminc százalékkal megemelte a fogyasztási cikkek árát, több
városban szovjetellenes röplapok jelentek meg, és forrongás kezdődött. A doni
kozákok egykori fővárosában, Novocserkaszkban az áremelés egybeesett egy
villanymozdonyokat gyártó óriásvállalat munkabércsökkentésével. A munkások
válaszul elüldözték a vezérigazgatót és a helyszínre érkező megyei párttitkárt.
A felkelés estéjén budapesti mintára megérkeztek a tankok. Másnap, amikor már
több gyár dolgozói virágokkal és Lenin-portrékkal indultak tüntetni, a
Moszkvából Novocserkaszkba érkezett hattagú SZKP KB-bizottság a tömegbe
lövetett. Hivatalosan húsz halottja volt a felkelésnek, és további hét főt
ítéltek halálra. Nem hivatalos adatok szerint azonban egy nagyságrenddel többen
vesztették életüket.
1967-ben, három évvel Hruscsov leváltása után a szovjet KGB elnökévé Jurij
Andropovot nevezték ki, aki ’56-ban a Szovjetunió budapesti nagyköveteként
tartotta fenn az összeköttetést a magyar kommunista vezetés és a Kreml között. A
hithű sztálinista irányítása alatt a KGB átalakult a párt büntetőosztagává.
Andropov - részben a Magyaroszágon tapasztaltak hatására - idegesen reagált
minden próbálkozásra, amivel a szovjet lakosság demokratikus szabadságjogokat
akart kivívni. A másként gondolkodók elnyomása, a disszidensek
ellehetetlenítése, letartóztatások, száműzések, a szovjet állampolgárság
megvonása, egészséges emberek pszichiátriai kezeltetése az SZKP bírálata miatt -
mindez mindennapos gyakorlat maradt még a Szovjetunió fennállásának legutolsó
éveiben is.