Felsültek a politikai elemzők október 1-jén. Az ország hatalmon levő elnöke,
Luís Inácio da Silva, népszerű nevén Lula (balra) nem szerezte meg az első
körben a voksok 50 százalék + 1 szavazatnyi arányát, amelyre elnöki
teljesítménye miatt mindenki számított. A Brazil Munkapárt lázas elemzésbe
kezdett, és arra jutott, hogy a „tucano” kihívó, Geraldo Alckmin akár még
veszélyes is lehet. Azután megint nagyot fordult a kocka: Lula elnök 58 millió
szavazattal, minden idők legjobb elnöki szavazatarányával (60,83 százalék)
fölényesen győzött.
Lula tanácsadói pedig még be sem vetették a „venezualizáció” névre keresztelt
titkos fegyvert, azt a politikai diskurzust, amely tudatosan a szegények és
gazdagok országává osztotta volna fel (és meg) a kontinensnyi országot. Lula nem
tért tehát vissza a nyomás ellenére sem a 2002 előtti baloldali populista
szólamokhoz - amelyek Latin-Amerika-szerte egyre népszerűbbek -, hanem higgadt
maradt. Nagyarányú győzelméhez végül is elég volt a közelmúltra apellálnia, és
Alckminra a „privatizáló” bélyegét sütnie, amivel kimutatta Fernando Henrique
Cardoso (az 1995 és 2002 között hatalmon lévő korábbi elnök) és a mostani kihívó
között a politikai folytonosságot.
A nép pedig még jól emlékezett, s azt kérdezte magában, hogy vajon mi lett az
akkori privatizációs hullám bevételeivel? Lula viszont a legszegényebbek
felemelésére „éhségellenes” harcot hirdetett, és a nagyvárosi szegényeknek a
középosztályba emelését célzó programokat indított úgy, hogy a gazdaság évi 5
százalékos - és a gazdasági elemzők szerint akár hosszú távon is fenntartható -
növekedési pályára állította Brazíliát. Lula sikeréhez hozzájárult az is, hogy a
tévévitákban kiválóan szerepelt, és míg szociáldemokrata kihívója egyre
agresszívabbnak bizonyult, ő csak a legvégén sorozott.
Geraldo Alckmin
A Record TV nyilvános vitájában ellenfele beleszaladt két akkora „pofonba”,
amely politikai KO-ját okozta: a legszegényebb északkeleti régiók és a
külpolitika felvetése számára már olyan végzetesnek bizonyult, hogy másnapra a
sajtó már Cassius Clay és Foreman 1974-es „bunyóját” idézgette, ahol a nyolcadik
menetben az addig csak az ütéseket álló klasszis a padlóra küldte az ellenfelét.
Maga Alckmin, aki Săo Paulóban, a magyar bencések alapította és Szent Imréről
elnevezett gimnáziumban kialakított szavazókörben adta le a voksát még az első
fordulóban, kénytelen volt beérni azzal, hogy „kemény ellenfélnek” mutatkozott.
Az ötvenhárom éves aneszteziológus orvos, aki sietett elismerni vereségét, „az
Isten fizesse meg mindenkinek a voksát” fordulatán hívei azért sem
csodálkozhattak, mert az elkötelezetten katolikus jelölt eddig is innen várta a
csodát.
A neoprotestáns, a lakosság több mint 15 százalékát meghaladó evangéliumi
keresztények, akik már az előző választásokon is a „mérleg nyelve” voltak,
ezúttal ugyan nem állítottak önálló jelöltet - és egységesek sem voltak -, de
nagyobb részük így is a baloldali jelöltre adta le a szavazatát, és Lulát
segítette újra az elnöki székbe.
A kormányzói posztokra is az elnökválasztással együtt lehetett szavazni, ami a
mostani szavazásokat nagymértékben hasonlatossá tette a brazil
futballbajnoksághoz, ahol az állami szintet követően országos megmérettetés is
vár a legjobbakra. Nos, itt is Lula erősödött meg, aki most hárommal több, azaz
tizennyolc szövetségest tudhat a maga oldalán, ami a tervezett adózási reformok
továbbvitele miatt sem lényegtelen. Így, bár nincsen meg a többsége a
kongresszusban, a végrehajtó hatalom együttműködésére az eddigieknél jobban
bazírozhat. Ebben bíznak kétkezi munkás és szegényparaszt szavazói is, akiknek
megígérte, hogy „ha eddig nyolcvan kilométer per órával ment előre az ország,
ezután százhúsz kilométeres sebességgel robog majd”.