Vissza a tartalomjegyzékhez

Rákóczi István
Fölényes győzelem
Mi történt Brazíliában a két forduló között?

Felsültek a politikai elemzők október 1-jén. Az ország hatalmon levő elnöke, Luís Inácio da Silva, népszerű nevén Lula (balra) nem szerezte meg az első körben a voksok 50 százalék + 1 szavazatnyi arányát, amelyre elnöki teljesítménye miatt mindenki számított. A Brazil Munkapárt lázas elemzésbe kezdett, és arra jutott, hogy a „tucano” kihívó, Geraldo Alckmin akár még veszélyes is lehet. Azután megint nagyot fordult a kocka: Lula elnök 58 millió szavazattal, minden idők legjobb elnöki szavazatarányával (60,83 százalék) fölényesen győzött.

Lula tanácsadói pedig még be sem vetették a „venezualizáció” névre keresztelt titkos fegyvert, azt a politikai diskurzust, amely tudatosan a szegények és gazdagok országává osztotta volna fel (és meg) a kontinensnyi országot. Lula nem tért tehát vissza a nyomás ellenére sem a 2002 előtti baloldali populista szólamokhoz - amelyek Latin-Amerika-szerte egyre népszerűbbek -, hanem higgadt maradt. Nagyarányú győzelméhez végül is elég volt a közelmúltra apellálnia, és Alckminra a „privatizáló” bélyegét sütnie, amivel kimutatta Fernando Henrique Cardoso (az 1995 és 2002 között hatalmon lévő korábbi elnök) és a mostani kihívó között a politikai folytonosságot.
A nép pedig még jól emlékezett, s azt kérdezte magában, hogy vajon mi lett az akkori privatizációs hullám bevételeivel? Lula viszont a legszegényebbek felemelésére „éhségellenes” harcot hirdetett, és a nagyvárosi szegényeknek a középosztályba emelését célzó programokat indított úgy, hogy a gazdaság évi 5 százalékos - és a gazdasági elemzők szerint akár hosszú távon is fenntartható - növekedési pályára állította Brazíliát. Lula sikeréhez hozzájárult az is, hogy a tévévitákban kiválóan szerepelt, és míg szociáldemokrata kihívója egyre agresszívabbnak bizonyult, ő csak a legvégén sorozott.


Geraldo Alckmin

A Record TV nyilvános vitájában ellenfele beleszaladt két akkora „pofonba”, amely politikai KO-ját okozta: a legszegényebb északkeleti régiók és a külpolitika felvetése számára már olyan végzetesnek bizonyult, hogy másnapra a sajtó már Cassius Clay és Foreman 1974-es „bunyóját” idézgette, ahol a nyolcadik menetben az addig csak az ütéseket álló klasszis a padlóra küldte az ellenfelét. Maga Alckmin, aki Săo Paulóban, a magyar bencések alapította és Szent Imréről elnevezett gimnáziumban kialakított szavazókörben adta le a voksát még az első fordulóban, kénytelen volt beérni azzal, hogy „kemény ellenfélnek” mutatkozott. Az ötvenhárom éves aneszteziológus orvos, aki sietett elismerni vereségét, „az Isten fizesse meg mindenkinek a voksát” fordulatán hívei azért sem csodálkozhattak, mert az elkötelezetten katolikus jelölt eddig is innen várta a csodát.
A neoprotestáns, a lakosság több mint 15 százalékát meghaladó evangéliumi keresztények, akik már az előző választásokon is a „mérleg nyelve” voltak, ezúttal ugyan nem állítottak önálló jelöltet - és egységesek sem voltak -, de nagyobb részük így is a baloldali jelöltre adta le a szavazatát, és Lulát segítette újra az elnöki székbe.
A kormányzói posztokra is az elnökválasztással együtt lehetett szavazni, ami a mostani szavazásokat nagymértékben hasonlatossá tette a brazil futballbajnoksághoz, ahol az állami szintet követően országos megmérettetés is vár a legjobbakra. Nos, itt is Lula erősödött meg, aki most hárommal több, azaz tizennyolc szövetségest tudhat a maga oldalán, ami a tervezett adózási reformok továbbvitele miatt sem lényegtelen. Így, bár nincsen meg a többsége a kongresszusban, a végrehajtó hatalom együttműködésére az eddigieknél jobban bazírozhat. Ebben bíznak kétkezi munkás és szegényparaszt szavazói is, akiknek megígérte, hogy „ha eddig nyolcvan kilométer per órával ment előre az ország, ezután százhúsz kilométeres sebességgel robog majd”.