Vissza a tartalomjegyzékhez

Gyurácz Ottilia
A lányáért kockáztat
Egy nem mindennapi pilóta

Kántás Andor elsőként tette meg kisrepülőgéppel a Keszthelytől Sydney-ig tartó huszonötezer kilométeres utat. A világrekord teljesítmény hátterében ezúttal nem valamiféle hóbort vagy feltűnési vágy áll. A pilóta gyógyíthatatlan gyermeke és a hozzá hasonló betegek jobb ellátása érdekében vállalta a nem mindennapi kockázatot. Küzdelméhez kislánya, a Rett-szindrómában szenvedő Lúcia ad erőt és bátorságot.


 

Végigcsinálná még egyszer ezt a sokak számára őrültségnek tetsző vállalkozást?
- Mondhatom, igen. Habár voltak olyan döntések, amiket ma már másképp csinálnék. Sajnos az utunk nagyon kanyargósan volt engedélyezve. Damaszkusz felé attól tartottunk, hogy nem lesz elég az üzemanyag, többször kértünk rövidebb útvonalat, de mindig elutasítottak. Akkor egy kicsit levágtuk az utat, átszelve egy katonai reptér légterét. Mivel nem adtuk meg a transzpanderkódot, azt hittem, nem látnak minket. Tévedtem. Miután megérkeztünk, a titkosszolgálat letartóztatott minket. Mindent láttak a katonai radarokon, és közölték, hogy berepültünk a tiltott katonai légterükbe. Kémeknek néztek minket, mindenünket lefoglalták. De láttuk a főnökön, hogy mosolyog rajtunk, azaz ő sem hitte, hogy ilyen ostobán kémkedünk. Így végül elengedtek.
Emlékezetes volt Tasmániánál a Bermuda 2-nek nevezett hely is, ahol a Csendes-óceán találkozik az Atlanti-óceánnal. Ott felszállás közben az erős turbulencia majdnem odavágott a földhöz. Miután túl voltam az életveszélyen, egy órán át nem bírtam megszólalni.
Ilyen út után nem csoda, hogy médiaszemélyiséggé vált…
- Haragszom, hogy többnyire csak a sportteljesítményemet említik, mert nem emiatt tettem. Pont arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ebben a teljesítményorientált világban minden a pénzről, a sikerről szól, hogy az „ép” társadalom mennyire nyűgnek tekint minden másságot. Át akartam lépni azt a láthatatlan határt, ami a két világot elválasztja. Amikor a kislányunknál nyolcéves korában Rett-szindrómát diagnosztizáltak, nagyon magunkra voltunk utalva. Tehetetlen szülőként kezdtem el szervezni ezt az utat, hogy valami előremozduljon.
Hogyan jött létre a Lúcia Nyílt Alapítvány a Halmozottan Sérült Gyermekekért?
- Nyugat-európai otthonokat végiglátogatva fogalmazódott meg bennem, hogy a mi problémánk többről szól, mint hatszáz hazai Rett-szindrómás gyerekről: célommá vált minden halmozottan sérült gyerek ellátásának a javítása. Miután hazaérkeztem a repülőútról, százezer forinttal létrehoztam egy alapítványt, amit a lányomról neveztünk el. Egy olyan intézmény felállításáért küzdök a lakókörzetemben, ahol többek között a Rett-szindrómás gyerekek is szakszerű fejlesztésben és nevelésben részesülnének, hogy megtanuljanak kommunikálni az alapvető szükségeikkel kapcsolatban. Ez ma keveseknek elérhető, ám ennek hiányában a gyerek egész nap csak magatehetetlenül fekszik otthon. A szülők jelentős része meg belefásult az egészbe.
Kire számíthat ebben a küzdelemben?
- Befolyásos személyekre semmiképpen, az már az elején látszott, hogy Magyarország még nem a Bill Gates hazája. Sajnos az emberek többségénél nem igazán jön le a mondanivaló. Itt, ha az életedet teszed kockára a lányodért, megvádolnak azzal, hogy álhumanitárius vagy. Esetleg azzal, hogy szponzorok mögé bújva megcsináltad a magad kis kalandját, és lenyúltad az alapítvány pénzét. Ez a fajta rosszindulat és cinizmus a nyugati társadalmakban ismeretlen.
Mindeddig nem jöhetett létre az említett intézmény. Miért?
- Az alapítványnak sikerült a keszthelyi Csók István utcai kórházat megszereznie az önkormányzattól, a működtetéséhez beadtunk egy 237 milliós pályázatot, ám éppen a lányom születésnapján megkaptuk az elutasító választ: az anyagi forrás elapadására hivatkoztak.
Pedig akkoriban sok helyen feltűnt, naponta szerepelt a tévében…
- Amikor hazaérkeztem a világrekordot jelentő repülőútról, hirtelen minden keszthelyi politikus számára fontos lettem. Mindenhova magukkal hurcolásztak, de csak kihasználtak, hogy a jelenlétemmel növeljem a népszerűségüket. Aztán pedig cserbenhagytak. Ma már belefáradtam az „ígérgető jánosok” ígéreteibe, és rájöttem: ezek a megélhetési politikusaink csak bábuk. Ha valaki felülről azt mondja nekik, hogy erre nem adnak, akkor nincs pénz, és kész!
Ezek után hogyan tovább?
- Bár sokszor hívtak külföldre, itthon maradtam, dolgozom, utasszállítórepülőgép-pilóta vagyok. A harcot meg nem adom fel. Most egy újabb föld körüli utat tervezek. Lúciáról elnevezett gépem és én immár a Rett-szindróma ügyének, mondhatni „repülő nagykövete” lettünk.