Az utóbbi fél évszázadban megszokhattuk, hogy folytonosan háborúk híreit
halljuk Libanonból. Pedig ezt a Szíria és Izrael közé ékelt államocskát, amely
1943-ban nyerte el függetlenségét, valaha a Közel-Kelet Svájcaként is
emlegették. Nemcsak a Libanon és Antilibanon nyáron is hósipkával borított
hegyláncai miatt, hanem azért is, mert a messze földön híres libanoni kereskedők
valósággal vonzották a pénzt országukba.
A pénz eredete is Föníciába nyúlik vissza
Ha azt állítjuk, hogy a libanoni kereskedőknek évezredek óta a vérükben van a
kereskedés, a szó szerinti igazságot mondjuk. Amint arról a National Geographic
magazin 2004. októberi száma is hírt adott: egy amerikai és egy libanoni
genetikusnak sikerült kimutatnia a föníciaiak genetikai markereit olyan libanoni
települések őslakóinak DNS-ében, mint a mai Cúr (Tírusz), Szaida (Szidón) és
Bejrút. Ezek a városok ugyanis - ahonnan ma a Hezbollah rakétái hullanak
Izraelre - valaha virágzó föníciai települések voltak. Manapság mégsem ajánlatos
Libanonban a föníciai ősöket emlegetni. Tudjuk, hogy a Közel-Keleten bizonyos
történelmi kérdésekre rendkívül érzékenyen reagálnak az emberek. Sok száz vagy
akár több ezer évvel ezelőtt történt események eleven valóságként hatnak az ott
élő emberek tudatában. A Libanonban élő maronita keresztények nyíltan vallják,
hogy az őseik föníciaiak voltak. Ezért a többségi muszlim vallású országban -
bárminő furcsa is - a föníciai egyenlő azzal, hogy „keresztény”. Ez a fő oka
annak, hogy a bejrúti Nemzeti Múzeumban egyetlen régészeti lelet alatt sem
olvasható a „föníciai” felirat. A várható muszlim reakciók miatt csupán annyit
írnak a kiállított tárgyak alá a szakértők: „vaskori lelet”.
Föniciai városközpont romjai a libanoni Büblosz mellett
Fotó: Corbis
„Kereskedői fejedelmek”
A derék maroniták talán nem is tudják, mennyire „kétes hírű rokonságot”
választottak maguknak. A Biblia - amely a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás
szerint Isten Igéje - mindmáig a föníciai történelem legfontosabb forrása is
egyben. A Szentírás azonban nem kifejezetten pozitív véleményt alkot a
föníciaiakról. Ha már a származásról esett szó: az úgynevezett „Népek táblázata”
(Mózes 1. könyvének 10. fejezete) szerint Khám fiának, Kanaánnak elsőszülöttjét
hívták Szidónnak. Ez a Szidón - aki annak a városnak a névadója, amely nagyjából
az izraelita honfoglalás idején vezető szerepre tett szert a partmenti kanaáni
városállamok körében - súlyos átokkal terhelten született meg. Noé ugyanis
ezekkel a szavakkal pecsételte meg unokája sorsát: „Átkozott Kanaán! Szolgák
szolgája legyen atyjafiai közt!” Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a
Józsué vezetésével Kanaán földjére benyomuló zsidók legfőbb ellenségei - akiknek
nem járt kímélet - a kanaániták voltak.
De mi köze a föníciaiaknak a kanaánitákhoz? Csupán annyi, hogy a kettő ugyanazt
jelenti, vagy legalábbis ugyanarra vonatkozik. Egy föníciai történetíró,
Sanchunjathon szerint a föníciaiak nemzetalapító hérószát Khnának hívták, amely
ugyanaz, mint Kanaán. A történetileg és nyelvészetileg legvalószínűbb feltevést
az izraeli Benjamin Mazar fogalmazta meg, aki szerint „kananeus” annyit tesz,
mint „kereskedő”. Erre utalnak a Föníciával kapcsolatos bibliai helyek is:
„kereskedői nemesek” - mondja Ézsaiás; „Kanaán földje a kereskedők földje” -
olvassuk Ezékielnél; a Zakariás próféta héber szövegében szereplő „juh-kananeus”
kifejezést a Szeptuaginta „juhkereskedő”-nek fordította; és a példákat még
tovább sorolhatnánk. A Biblia ugyancsak hangsúlyozza, hogy a kanaániták a
tengerparton laknak: „Amikor meghallotta az emóriak összes királya túl a
Jordánon, nyugat felé és a kanaániak valamennyi királya a tenger mellett, hogy
kiszárította az Úr a Jordán vizét Izráel fiai előtt, amíg átkeltek rajta,
megdermedt a szívük, és elállt a lélegzetük is Izráel fiai miatt” - írja a
Józsué könyve.
Európa névadói
A föníciaiak abban a „sötét kornak” nevezett időszakban kovácsolták ki
szerencséjüket, amikor nagyarányú népmozgások rendezték át a Mediterráneum
etnikai és politikai térképét (i. e. 12-8. század). A tenger kalmárai Szíria
partjaitól Britanniáig, a hajózható kelta folyamoktól a Guineai-öbölig
szállították a kor keresett árucikkeit. A homéroszi eposzok minden hájjal
megkent phoinixai azonban nem csak árukkal kereskedtek: kulturális és vallási
értelemben is ők vitték a Keletet Nyugatra. Végtére is Európé tíroszi királylány
volt, akit Zeusz rabolt el rózsaszín bika képében, és szállított át Krétára, az
európai kultúra bölcsőjébe. Európé nevét egy bizánci lexikon így értelmezi:
„napnyugati föld, naplemente földje”. A szó gyökere ugyanis sémi eredetű: erev
annyi mint „lenyugodni, sötétnek lenni”. Európa tehát minden bizonnyal ugyanúgy
föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger vidékén:
Afrika, Hispánia, Ibéria, Szardínia stb. Megerősíti ezt az értelmezést Európé
testvérbátyjának, Kadmosznak a neve is (a sémi qedem jelentése „Kelet”), aki a
görög mítoszok szerint Thébát alapította, és számos hasznos találmány „első
felfedezőjének” tartották: többek között ő tanította meg a betűvetést a
görögöknek; neki köszönhették a thrákiai aranybányászatot; a thébai
bronzművességet; a kváderkő-faragást; a vízvezeték-építést, valamint a lírát és
a lantot. A Thébában talált babilóniai és föníciai leletek alapján feltehető,
hogy a város eredetileg a kananeusok kereskedelmi lerakatául szolgált.
Tarsis ezüstje, Ofir aranya
Fönícia helyzetéből adódóan jó kapcsolatok fenntartására törekedett minden
környező erős állammal, így Dávid és Salamon királyságával is. A Biblia szerint
Tírusz királya, Hírám „szerette Dávidot teljes életében”, és szeretetének azzal
adott nyomatékot, hogy küldött neki „cédrusfákat, kőműveseket, ácsmestereket,
hogy néki házat csináljanak”, sőt a tervezett templomépítéshez is küldött
számára cédrusfákat Libanonból. Mint ismeretes, a jeruzsálemi Templom építését
nem Dávid, hanem fia, Salamon végezte el. A Templom gerendázatát és köveit „Hírám
ácsai” és a „Gibleusok”, vagyis a bübloszi kőművesek készítették el. A különféle
mestermunkák készítéséhez egy félig zsidó, félig tíruszi származású polihisztort
küldött Hírám Salamonnak: „Ímé küldöttem azért bölcs, tudós és értelmes férfit,
aki az én atyámé, Húrámé volt. A Dán nemzetségének leányai közül való asszony
fiát (és az ő atyja Tírus városából való), aki tud készíteni aranyból, ezüstből,
rézből, vasból, kövekből, fákból, bíborból, kék bíborból, lenből és
karmazsinból, és mindenféle metszést metszeni és minden remekművet elkészíteni,
amelyekkel megbízatik, a te tudós mesterembereiddel és az én uramnak, Dávid
királynak, a te atyádnak tudós mestereivel egyben.”
Salamon még külkereskedelmét is összehangolta a Földközi-tenger legnagyobb
kereskedelmi flottájával rendelkező tírusziakkal. A fő célpontnak két mesebeli
gazdagságú ország: Tarsis és Ofir számított. A Biblia mindkettőt említi, az
előbbit mint Tírusz legfőbb kereskedelmi partnerét: „Mert hajói voltak a
királynak, amelyek Tarsisba jártak a Hirám szolgáival együtt. Minden három
esztendőben egyszer mentek a hajók Tarsisba, ahonnan aranyat, ezüstöt,
elefántcsontot, majmokat és pávákat hoztak.” Tíruszról szóló próféciájában
Ezékiel is megerősítette: „Tarsis volt a te kereskedőtársad, sok különféle
gazdagsága miatt: ezüstöt, vasat, ónt és ólmot adtak ők áruidért.” Az afrikai
kereskedelemről így szól: „És Hirám szolgái is és Salamon szolgái is, akik
aranyat hoztak Ofirból; hoztak ébenfát és drágaköveket is.” A legtisztább ofiri
aranyat Salamon a Templom építésekor használta fel: „Háromezer talentum aranyat
Ofir aranyából és hétezer talentum tiszta ezüstöt, a házak falainak
beborítására.” (Bővebben lásd keretes szövegünket.)
Jeruzsálem megrontója
Az Izrael és Fönícia közötti virágzó kereskedelmi kapcsolatoknak azonban
szellemi-erkölcsi téren súlyos következményei lettek. A kanaáni/föníciai kultúra
minden elemét átjárta a babilóni eredetű vallás, amit a kanaánita kereskedők
árucikkeikkel együtt előszeretettel exportáltak. Főistenüket Baálnak nevezték,
aki egy-egy város vagy természeti képződmény (hegy, völgy, víz) felett
uralkodott. Feleségét Taanitnak hívták, de ott volt mellettük Él és Astarté
(vagy Aséra) is, akik szintén fel-feltünedeznek a Biblia lapjain mint az Izrael
Istenével ellenséges viszonyban álló gonosz lények. Legalább három föníciai
városban imádták - egyiptomi mintára - az úgynevezett „meghaló és feltámadó
isteneket”: Szidónban Esmunt, Bübloszban Adóniszt, Tíruszban Melkartot. A
föníciaiak legrettenetesebb kultikus szokása azonban a gyermekáldozat volt, ami
élő kisgyermekek elégetését jelentette elevenen Molokh („a király”)
tiszteletére. A mózesi törvények szerint azonnali megkövezéssel kellett sújtani
azokat az akár izraelita, akár idegen származású személyeket, akik Izrael
földjén „fiaikat vagy lányaikat átvitték a tűzön”. Az első Templom korában olyan
mértéket öltött ez a fajta bálványimádás Izraelben és Júdában, hogy a vérszomjas
Molokhnak Jeruzsálem közvetlen közelében, a Hinnom-völgyében is emeltek
bálványt, amit aztán Jósiás király pusztított el, aki „megfertőztette a Tófetet,
a Hinnom fiainak völgyében, hogy senki az ő fiát vagy leányát át ne vihesse a
tűzön Moloknak”. Ennek a szörnyű barbarizmusnak megdöbbentő emlékét tárták fel
Karthágóban a régészek, ahol a Tófeten - ennek jelentése héberül „köpedelem” -,
Baál temploma mellett több mint húszezer urnát találtak, bennük elégetett
gyermekek maradványaival. (Grüll Tibor történész tanulmányát jövő heti
számunkban folytatjuk)