-kormosfree-
Média nélkül az élet

Anyám felkészített rá: nehéz lesz. Negyvenkét évesen sajnos ott tartok, mit köntörfalazzak, hogy soha nem szerepeltem a médiában. Egyetlen sort, egyetlen másodpercet sem. Tudtam, sejtettem, hogy baj lesz.
Bár szüleim tisztességre neveltek, taníttattak, így hozta a sors. Senki nem figyelt fel rám.

Rólam még fotó sem készült egész életemben

Talán már gyermekkoromban is gátlásosabb voltam az átlagnál, osztálytársaim ugyanis már ekkorra filmre vett brutális osztálytársveréseikkel országos mé-diaismertségre tettek szert. Az általános és középiskola, két főiskolám és az egyetem elvégzése után - magam is szégyellem leírni - dolgozni kezdtem. Ezzel aztán végérvényesen megpecsételtem médiakarrieremet. Kortársaim ekkor már kábítószert csempésztek, olajat szőkítettek, bárokban táncoltak. Így előbb mesés vagyonaikkal, később lebukásukkal, de folyamatosan szerepeltek a médiában. Párkapcsolataim is szerencsétlenül alakultak, huszonöt éve egyetlen nővel élek hűségesen, és három szép gyermekünk van.
Persze, ahogy írom, szinte érzem a szerkesztő urak jeges megjegyzését: érdektelen. És valóban. Életem során soha nem fordult meg a fejemben, hogy nővé operáltassam magam, nem ugrottam le toronyházról, nem született háromlábú tyúkom, nem láttam ufót. Kiveszett belőlem minden művészi érzék is, hogy két hangot ismételgetve zeneművet adjak ki, hogy megírjam életem hősi eposzát, vagy hogy legalább egy szobrot készítsek, amin ábrázolom, mondjuk, Istent.
A sors kegyetlen tréfájának lettem áldozata. Anyagilag mindenem megvan, hála szüleim áldozatos munkájának és saját szorgalmamnak. Feleségem, gyermekeim, környezetem tisztelnek, szeretnek. De ahogy nézem a tévét, úgy érzem, valami fájdalmasan hiányzik az életemből.