Vissza a tartalomjegyzékhez


Szingli panasz

A cikkhez szeretnék szólni, miszerint , és ez is hozzájárul szingliségünkhöz. 34 éves egyedülálló hölgy vagyok. Házasodhattam volna a kapanyéllel, ma pedig egyetemet végzett, felszabadult nő lettem - teljesen önerőből -, munka mellett azonban ez elég sokáig tartó időszak volt.

Egyértelműen látom, kikből lesznek szinglik: akik társadalmi osztályt váltó első generációs értelmiségiek lesznek. Nem könnyű feltornászni magunkat a képességeinket megillető helyre (engem még húztak és húznak ma is lefelé, nemhogy tolna a családom, mint az szokás), és mire oda elérkezünk, mindkét réteg kapuja bezáródott számunkra: azoknak a férfiaknak a rétege is, ahonnan jöttünk, és annak a rétegnek a férfijai is elkeltek, ahova érkeztünk, és akiknek nem kellett ennyit harcolniuk azért, hogy többek legyenek.
Néha nehéz egyedül elmenni egy bálba, és egyedül nem táncolni, ha megelégelem a málé vagy tartózkodó férfiakat. Ha nem kér fel senki, hát akkor egyedül is megy ez - kénytelen voltam már ezt is bevállalni, ha nem akarok megbolondulni.
Édesapámmal élek még, és öcsémmel, egy vidéki nagyvároshoz közeli dinamikusan fejlődő kisvárosban. Kilenc éve egyedül vezetem a háztartást, és már gyermekkoromban megtanultam mindenféle házimunkát és sütés-főzést. Jó tanuló voltam, a legjobb sokáig, de ez nálunk nem volt sem követelmény, sem érték. Azonban valóban ebből tudtam csak és kizárólag önbizalmat meríteni. Azonban ez az érem egyik oldala volt, amíg ettől nem voltam felhőtlenül boldog, mégis tudtam a környezetemtől és körülményeimtől függetlenítve magam boldognak lenni, és egyszer csak az érem átfordult a másik oldalára, kiteljesítő erénnyé változtatva az áldozatvállalást.
Soha nem fogok látszatéletet élni - és ez a szinglinek nevezett nő álláspontja. És lehet rajta mosolyogni, ha az utolsó fillérjeit kaparja össze a báli ruhára és a taxira - mert a többit elköltötte saját maga taníttatására -, míg azok, akik csak férjhez menve akarták tudni magukat, bármi áron, a kedves férjuruk által vett csodákban és oldalán billegetik magukat. "Nem a könnyebb utat választod" - jegyezte meg volt főnököm, a kedves rokonaim ezért tartanak élhetetlennek: "Minek kellett az egyetem, miért nem mentél férjhez, és szültél 20 évesen, mint mi." Ez a magyar valóság.

Üdvözlettel: T. GY.

Kedves T. GY.!

Nemcsak az első generációs értelmiségi nők nem tudnak (megfelelően) férjhez menni. Sajnos kortünet az elmagányosodás, a válás vagy a párválasztás problémája - korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül. Ráadásul az élettársi kapcsolatok elterjedése és a hosszúra nyúlt diákévek a házasság halogatásához, de egyre inkább az elkerüléséhez vezettek. Sajnos a statisztikák is alátámasztják, hogy míg a férfiak akár 50 fölött is könnyen alapíthatnak családot, a nők esélyei sokkal rosszabbak. 30 felett soha nem volt könnyű a párválasztás, talán azért sem, mert a házassághoz kell egyfajta "boldog tudatlanság" is. A korral előrehaladva változnak a szempontok és az igények, melyek szerintem ma irreálisak - mindkét oldalról. Régi közhely, de igaz, hogy egy házasságra csak az érezheti magát felkészültnek, aki soha nem élt benne. Az említett cikk által körbejárt jelenség igen összetett, az írás célja a gondolatébresztés volt. Észrevételét köszönöm,

üdvözlettel Makki Marie-Rose