Vissza a tartalomjegyzékhez

Széchey Noémi
Darfur: a második Ruanda

Hosszas tárgyalássorozat eredményeképpen megállapodás született az elmúlt héten a szudáni kormány és a lázadók legnagyobb csoportja között. Persze korai lenne azt mondani, hogy a megállapodás eredményeképpen biztos, hogy helyreáll a nyugalom Szudánban, azonban mégis reményt adhat az évek óta húzódó darfuri konfliktus rendezésére, a száműzöttek hazatérésére, és az ország stabilizálására.


A Szudáni Felszabadítási Hadsereg képviselői. Igazságos lázadók

Mégis sikerült az évek óta tartó, de még az utolsó utáni fordulóban is szinte teljesen reménytelennek tűnő tárgyalássorozatot megállapodással lezárni a szudáni kormány és a Szudáni Felszabadítási Hadsereg között. A legutóbbi, öt napig tartó maratoni tárgyalást már az amerikai miniszterhelyettes, Robert Zoellick vezette, miután az Afrikai Unió égisze alatt folyó tárgyalások két év alatt sem vezettek eredményre.

A megállapodás értelmében a kartumi kormánynak le kell fegyvereznie az általa támogatott, de a civil lakosságot terrorizáló arab milicistákat, a dzsandzsavídokat. A megállapodást aláíró lázadóknak (akik a dzsandzsavídok által végrehajtott etnikai tisztogatások ellen küzdöttek) is fel kell adniuk a fegyveres harcot, és vissza kell vonulniuk egy, a megállapodásban meghatározott területre. A kormány ígéretet tett arra, hogy számos lázadót felvesz a hivatalos hadsereg soraiba, és magas kormányzati pozíciót is biztosít számukra.
A kétségkívül nagy jelentőségű megállapodást azonban a három lázadó csoport közül csak a legnagyobb írta alá, ezért fennáll a veszélye annak, hogy azt csak korlátozott mértékben lehet majd a gyakorlatba átültetni. Egyrészt, mert a lázadók maguk között is nagyon megosztottak, másrészt, mert az arab milicisták nem vettek részt a tárgyalásokon, így nem feltétlenül érzik azt majd magukra kötelező érvényűnek.
A megállapodás azonban nagyobb esélyt ad a humanitárius katasztrófa enyhítésére, hiszen az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő menekültek ügye azonnali beavatkozást igényel. Az etnikailag igen vegyes lakosságú Darfurban 2003 februárjában még környezeti katasztrófaként tört ki a konfliktus: a kormány ellen lázadó csoportok felügyeletük alá akarták vonni a kormány által elhanyagolt, Franciaország nagyságú sivatagos területet, és ezzel az ivóvíz-, élelem-, üzemanyag- és egyéb forrásokat. A természeti erőforrásokért vívott küzdelem azonban fegyveres konfliktusba csapott át. Az Egyesült Államok által is népirtásnak minősített darfuri válság rendezése ma már minden idők legnagyobb szabású segélyakcióját teszi szükségessé, ugyanis a nemzetközi szervezetek 180 és 450 ezer fő közé teszik a halálos áldozatok számát, míg 2-2,5 millió embernek kellett elmenekülnie otthonából az elmúlt három év során, elsősorban (de természetesen nem kizárólag) a dzsandzsavíd milicistáknak "köszönhetően". Az arab dzsandzsavíd milicisták rendszeresen megerőszakolták a nőket, kifosztották a falvakat vagy egyszerűen elkobozták a menekülttáborokba igyekvő segélyszállítmányokat.
A konfliktus megfékezésével megbízott Afrikai Unió hétezres létszámú, rosszul felszerelt békefenntartó hadteste azonban alkalmatlannak bizonyult a rend helyreállítására, ezért várhatóan az ENSZ kéksisakosai - adott esetben a NATO támogatásával - fogják átvenni a feladatukat. Az ENSZ-csapatok bevonásának ötletét egyre határozottabban támogatja Washington is (Bush elnök újabb 225 millió dolláros segélycsomag megszavazására tett javaslatot az amerikai Kongresszusban) azt követően, hogy az Egyesült Államokban is egyre nagyobb civil támogatást kap a darfuri konfliktus rendezésének igénye. A társadalmi megmozdulás élenjárói kezdetben elsősorban az evangéliumi körökből kerültek ki, akik a dél-szudáni keresztények védelmében szólaltak fel. Mára már ennél is szélesebb körű támogatást kap Darfur ügye, fekete képviselők, zsidó aktivisták, emberjogi szervezetek és hírességek csatlakoztak a kezdeményezéshez annak érdekében, hogy Darfurból "ne legyen újabb Ruanda". Washingtonra azért is nehezedik egyre nagyobb társadalmi nyomás, mert elvi állásfoglalásai ellenére mindeddig nem lépett fel határozottan az iszlámista szudáni kormánnyal szemben, akitől a CIA rendszeres támogatást kapott a terrorizmus elleni harca során. Így Washingtonnak úgy kell most tudnia a mészárlás megállításában részt venni, hogy közben továbbra is a maga oldalán tartsa Kartumot a terrorizmus elleni harcban.


A szudáni iszlám kormányzat támogatta a civilekre támadó milíciákat

A rendezésre nagyobb esélyt adhat, hogy a szudáni kormány, amely mindeddig ellenségesen viszonyult az ENSZ bevonásának ötletéhez - azt újragyarmatosításnak minősítette -, várhatóan lehetővé fogja tenni a kéksisakosok bevonulását az országba, mivel annak feltételéül korábban a megállapodás megszületését szabta.
Egyelőre azonban bizonytalan a megerősített nemzetközi békefenntartó test összetétele és finanszírozásának módja, pedig arra nagy szükség lenne Szudánban, ahol a feszültségek továbbra sem csillapodnak: Jan Egelandot, az ENSZ főtitkárhelyettesét és a kíséretében levő több újságíró a hét elején megkergették az egyik menekülttáborban, ahonnan csak autóval lehetett őket kimenekíteni. Az Afrikai Unió egyik helybeli tolmácsa azonban nem volt ilyen szerencsés, őt halálra késelte a felbőszült tömeg.