Vissza a tartalomjegyzékhez

Vígh Richárd
Megamozgalom az istállóból

Több mint száz országból mintegy húszezer keresztény jött össze az elmúlt napokban Los Angelesben, hogy megünnepeljék az egyháztörténelem egyik legjelentősebb újkori eseményének, a pünkösdi-karizmatikus mozgalom elindulásának százéves évfordulóját.
A felvonulással, zászlókkal, rezesbandával, tapssal, tánccal és hangos énekléssel egybekötött megemlékezéssorozaton a keresztények a Szentlélek látványos "látogatására" emlékeznek, amely azóta szinte minden földrészen és nemzetben az egész világon elterjedt. A világ ma legdinamikusabban fejlődő keresztény irányzata ugyanis ebből a városból, az Azusa utca 312. szám alatt álló, egykor istállóként üzemelő házból indult hódító útjára 1906 áprilisában.

A vallástörténészek által "Azusa utcai ébredés"-ként aposztrofált események egyik főszereplője Frank Bartleman volt. Az amerikai fiatalember a századfordulón már hosszú ideje imádkozott azért, hogy Isten látogassa meg nemzetét egy friss, az Egyházat megújító tűzzel. Amikor 1904 tavaszán eljutottak hozzá az egész városokat megmozgató walesi ébredés hírei, Bartleman úgy érezte, hogy nem várhat tovább, eljött a cselekvés ideje. Civil állását hátrahagyva a walesi ébredésről szóló kis irományokat kezdett el osztogatni, melyek több embernél is lelkes fogadtatásra találtak. Közülük szervezte Bartleman első imacsoportját, akikkel immár együtt imádkoztak a Szent Szellem egy újabb kiáradásáért.


Ahol elkezdődött: Los Angeles, Azusa utca

Ugyanebben az időben egy fiatal afroamerikai prédikátor, William Joseph Seymour nekiindult, hogy a Texas állambeli Houstonban felkeresse ott élő rokonait. Itt csatlakozott egy fekete protestáns gyülekezethez, melynek később a pásztora is lett. Nem sokkal Seymour érkezése után Houstonba költözött egy neves evangélista, Charles F. Parham is, aki a megtérésről, megszentelődésről, isteni gyógyulásról, a próféciákról és a Szent Szellem különböző megnyilvánulásairól kezdett tanítani. Parham négy évvel korábban már betöltekezett Szent Szellemmel, azonban ez az élmény ekkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt. A korábban súlyos himlő következtében egyik szemére megvakult Seymour rendszeres látogatója volt az evangélista istentiszteleteinek és tanóráinak. Jóllehet a faji megkülönböztetésről szóló, akkoriban életben lévő törvények miatt csak a folyosón foglalhatott helyet, és hangosan egyáltalán nem imádkozhatott, mégis minden alkalommal ott volt az előadásokon. Parham később feljegyezte, hogy William Seymour olyan erősen koncentrált az igehirdetésekre, hogy emlékezetből bármelyik üzenetet szóról szóra képes volt elismételni. Bár a Szentlélek-keresztséget ebben az időben még nem tapasztalta meg, erőteljes stílusa és buzgó lelkesedése miatt nem sokkal később meghívást kapott Kaliforniából, egy Los Angeles-i gyülekezettől. Az eredetileg csak egy hónaposra tervezett vendégmisszió ötletét azonban egy váratlan esemény teljesen felborította.


William Seymour és felesége, Jennie

Három nap és három éjjel

Seymournak az újjáteremtésről, hitből való gyógyulásról és a Szentlélek-keresztségről szóló üzeneteit a vendéglátó lelkész néhány napig bírta csak elviselni. Ekkor egyszerűen lelakatolta a gyülekezeti házat, mondván, hogy oda Seymour többé nem teheti be a lábát. Mivel maga Seymour sem volt még ekkor birtokában az újszövetségi apostolok által megtapasztalt képességnek, többen nem tartották hitelesnek üzenetét.
Seymour és egy kisebb csoport továbbra is rendszeresen összegyűlt imádkozni és Istent dicsérni. Egy ilyen alkalommal, 1906. április 9-én váratlan dolog történt: miután a fekete pásztor imádkozott érte, egy Edward Lee nevű férfi betöltekezett Szentlélekkel, és elkezdett egy számára idegen nyelven beszélni. Aznap este tartottak még egy istentiszteletet, ahol Seymour pásztor az Apostolok cselekedetei könyvének második fejezetéből arról a részről prédikált, amikor a Jeruzsálemben Jézus mennybemenetele után összegyűlt hívők "megteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek (Szellem) adta nékik szólniuk". További hat ember szólalt meg ekkor egy számára addig ismeretlen nyelven, köztük Jennie Moore, aki később William Seymour felesége lett. Miközben ezen az új nyelven énekelt, Jennie - aki soha életében nem játszott hangszeren - odaült a zongorához, és kísérni kezdte az éneklőket. Néhány nappal később, április 12-én, egy végigimádkozott éjszaka után, hajnali négy órakor maga William Seymour is megkeresztelkedett Szent Szellemben, és elkezdett új nyelveken szólni.
Egy szemtanú, Emma Cotton később így idézte fel a Bonnie Brae utcában történteket: "Három nap és három éjjel kiabáltak. Az emberek jöttek mindenhonnan. Másnap reggelre már nem lehetett a ház közelébe jutni. Akik beléptek, azonnal a földre estek az erő hatása alatt, és az egész város felbolydult. Addig kiáltoztak, míg a ház alapjai szó szerint szétrepedtek, de szerencsére senki sem sérült meg. Az alatt a három nap alatt sokan azok közül, akik csak kíváncsiságból jöttek el, megkapták a Szentlélek-keresztséget, a betegek meggyógyultak, és a bűnösök ott helyben megtértek, ahogy beléptek." Valóban többször előfordult, hogy a már korábban az Egyesült Államokba emigrált orosz, örmény és más nemzetiségű kíváncsiskodók hirtelen a saját anyanyelvükön hallották az evangéliumot, és ennek hatására sírva előrementek, és átadták a szívüket Jézus Krisztusnak. Megtörtént, hogy a helyi tűzoltóság is kivonult, miután többen lángokat véltek felfedezni a ház tetején. Egy arra sétáló fiatalember pedig később elmesélte, hogy az egyik összejövetel során a házból kitóduló tömeg hangosan megprófétálta a néhány nappal később San Franciscóban bekövetkezett pusztító földrengést.


A Los Angeles-i pünkösdi vezetők

Azusa utca 312.

Az ima-összejövetelekre özönlöttek az emberek. Miután az egyik alkalommal az ajtó előtt tartózkodó nagy tömeg alatt leszakadt a tornác, új hely után kellett nézni. Így esett a választás egy korábban istállóként és csűrként üzemelő, háromszintes épületre az Azusa utca 312. szám alatt, Los Angeles belvárosában. Az ekkorra már kisebb gyülekezetté nőtt keresztény közösség átköltözött a közel ezerötszáz főt befogadni képes épületbe.
Néhány napon belül a Los Angeles-i sajtó is értesült az Azusa utcában zajló szokatlan eseményekről. Az újságírók egy része tömeghisztériaként igyekezett bemutatni a kétségkívül szokatlan összejöveteleket (lásd keretes írásunkat egy korabeli beszámolóról), mégis egész Amerikában, majd hamarosan Európában is szárnyra kapott a hír, hogy Isten ereje elkezdett működni egy kis kaliforniai csoportban. Ezrével érkeztek ezután a látogatók, ki kíváncsian, ki szkepticizmussal, mások pedig óriási éhséggel a szívükben. Férfiak és nők, gyerekek és felnőttek, szegények és gazdagok, feketék, fehérek, ázsiaiak, művelt emberek és analfabéták özönlöttek az összejövetelekre.
Az Azusa utcai ébredés egyik résztvevője, A. C. Valdez később így emlékezett vissza a látottakra: "A színpadon egy fekete férfi ült két egymásra helyezett fadoboz mögött. Azok voltak a pulpitusa. Néha, ahogy Seymour a fejét lehajtva imádkozott, teljesen eltűnt a dobozok mögött. ... Az Azusa Utcai Misszióval kapcsolatban engem minden lenyűgözött - különösen az ima- vagy >>váróterem<< az emeleten. Rendszerint száz vagy még több fekete, barna és fehér ember várakozott ott a Szent Szellemre, imádkozva. Botok, mankók és megfeketedett pipák tucatjai voltak felhalmozva a falak mentén. Sokszor a mennyei erő hullámokban söpört végig a >>várótermen<<, és az emberek imával, hálaadással és dicsérettel kiáltottak fel, miközben a Szentlélek betöltötte őket. Az összejövetelek rendszerint éjfél utánig, egészen kora reggelig húzódtak el. Az órák csak perceknek tűntek. A dicsőség egy-egy hulláma után az emberek nyelveken imádkoztak, aztán egy szent csöndesség szállt a helyre, majd egy imakórus vette kezdetét olyan nyelveken, melyeket soha nem hallottunk azelőtt. Sokan elterültek, vagy leborultak a földre, miközben a Szentlélek felhője vette körül őket, és az Úr látomásokat adott nekik. A várakozás alatt sokszor Jézusról, az ő megtisztító véréről és a Szent Szellemről szóló dalokat énekeltünk. A versszakok között mennyei zene töltötte be a termet, és többször zokogni kezdtünk."
Az 1906-os kaliforniai ébredés egyik legnagyobb jelentősége kétségkívül a feketék és fehérek között feszülő ellentét megszűnése volt. Frank Bartleman (képünkön), a mozgalom egyik krónikása így fogalmazott: "A színek közötti határvonalat elmosta a vér." Bartleman természetesen a Megváltó vérére utalt, mint ami segített túllépni az etnikai korlátokon. És valóban: a Los Angeles-i Azusa utcában bőrszínre, nemre, korra vagy képzettségre való tekintet nélkül a keresztények egységben tudták Istent dicsőíteni.

A következő három évben mintegy harmincöt országból érkeztek pásztorok, lelkészek és "laikus" keresztények ezrei, hogy visszatérve saját hazájukba, megújult lelkesedéssel hirdessék az evangéliumot.

Öt kontinens, egy szellem

A Los Angeles-i ébredés nyomán elindult pünkösdi-karizmatikus mozgalom ma világméretekben közel hatszázmillió főt számlál, és a kereszténység irányzatai között ma a leggyorsabb ütemben növekszik. Ma már mind az öt kontinensen megjelentek a folyamatosan zajló ébredési hullámok, melyek közvetlen vagy közvetett módon, de mind-mind az Azusa utcai ébredésből nőttek ki. A huszadik századi "újhullámos" kereszténység híres egyéniségei, Istennek olyan híres szolgálói, mint Smith Wigglesworth, Kathryn Kuhlman, Oral Roberts vagy Lester Sumrall, kivétel nélkül nagy jelentőséget tulajdonítottak a Szentlélekkel való találkozásnak.
A pünkösdi ébredés azonban nem csak a keresztény világot formálta át. Felszabadult, örömteli dalaival forradalmasította az egész zenei világot: a gospel- és blueszenét csakúgy, mint a jazzt. Kimutatható hatása volt a rockzene kialakulására is: Elvis Presley, akinek az apja prédikátor volt, számos pünkösdi gospelt és karizmatikus spirituálét énekelt pályafutása során. ( Hetek, 2000. december 30.) A huszadik század egyik legjelentősebb egyháztörténeti eseményeként számon tartott pünkösdi ébredés éppúgy hatással volt a táncművészetekre, mint a filmipar különböző területeire is.


Elvis Presley