Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
A szláv bűnbak

Az oroszok hagyományosan testvéri érzelmekkel viseltetnek a szerbek iránt a közös történelmi és nyelvi gyökerek, no meg a közös - pravoszláv - vallás miatt. Ezért aztán az orosz politikusok mindig is érzékenyen és többnyire az európaiaktól eltérő módon reagáltak a Szerbiában történő eseményekre. Mikor 1999-ben a NATO és az Egyesült Államok elkezdték a Jugoszlávia elleni hadműveletet, az oroszok többsége ezt ellenük irányuló támadásként élték meg. 

A hidegháború után a gyakorlatilag önként lefegyverzett Oroszország becsapottnak és védtelennek érezte magát velük szemben. A Nyugat tisztában van az oroszok és szerbek hagyományos szolidaritásával, azonban ezt teljesen figyelmen kívül hagyta. Jugoszlávia széthullása és Szerbia bombázása az Oroszországgal kapcsolatos jövőbeni tettek forgatókönyve is lehet akár - legalábbis sokan így gondolkodtak erről Oroszországban, még a politikusok között is. 
Innen erednek azok a törekvések, amelyekkel valahogy megpróbálták megakadályozni a Milosevics-vezette Jugoszlávia szétforgácsolását - elég csak arra a nevezetes ügyre gondolnunk, mikor is a boszniai békefenntartók sorai közt lévő orosz hadtestet Koszovóba "dobták át". Az, ami Koszovóban történt Milosevics bukását és latartóztatását követően, máig arról győzi meg az oroszok jelentős részét - ha ugyan nem a többségét - hogy a volt vezető valószínűleg jól tette, mikor nem hagyta kibontakozni az albán szeparatizmust. 
Az oroszokat felháborítja az a tény, hogy mikor Milosevics politikájának következtében 30 ezer albán hagyta el Koszovót, a Nyugat mindjárt humanitárius katasztrófáról kiabált, míg most, mikor az albánok a történelem szerint Szerbiához tartozó Koszovóból kiűztek kétszázezer szerbet, Európa és a nyugati világ csendben van. Kialakult a vélemény, miszerint Milosevics a Nyugat által gyakorolt kettős mérce áldozata. Ugyanezt a körülményt emelik ki a pravoszláv egyház képviselői is, akiknek mindezidáig nem sikerült megtalálniuk a közös hangot a katolikusokkal. Milosevics ezért sok orosz szemében az iszlám szeparatizmus, ugyanakkor az akaratát a pravoszlávokra kényszeríteni próbáló Róma ellen is küzdő politikusként jelenik meg. A volt jugoszláv vezető halálának körülményei, különösen annak fényében, hogy február végén a hágai bíróság nem engedte gyógykezelésre Oroszországba, oda, ahol egyébként a családja is van, csak még eggyel több érv a nyugatellenes erők számára amellett, hogy gyakorlatilag ők okozták - méghozzá szándékosan - Milosevics halálát. Úgy látják, hogy nem voltak meggyőző bizonyítékok az őt terhelő vádakra, ezért az elnök a Nyugat agresszív politikájának áldozata lett.
Ilyen következtetésre jutnak valószínűleg majd az orosz bal- és jobboldal radikális patriótái, sőt, az orosz társadalom jelentős része is. Ebből eredően a volt jugoszláv vezető halála a Nyugattól való még erősebb elidegenedését fogja eredményezni. Sajnos, ez az elidegenedés az utóbbi években egyre erősebb. De a Nyugat részéről is működik, amely úgy érzi, Oroszország nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a tőle elvárt, megbízható partnerré, illetve engedelmes szövetségessé válás folyamatában.