Vissza a tartalomjegyzékhez

Bohács Krisztina
Tart még a II. világháború?

Egyes iszlám szélsőséges csoportok nyílt vallási köntösben jelentkező terrorizmusa zavarba ejti a nyugati gondolkodókat. Sokan ugyanis azért ódzkodnak ezen szervezetek nyílt megbélyegzésétől, mivel attól tartanak, hogy ezzel elkerülhetetlenül együtt jár az iszlám hit és kultúra fölötti kíméletlen ítéletalkotás. Hogy ez mennyire nincs így, azt az iszlám kultúrák története nagyon szemléletesen alátámasztja. Sőt Bernard Lewis, az iszlám nemzetközi hírű szaktekintélye egyenesen azt állítja, hogy az iszlám radikalizálódásához és ámokfutásához nincs köze a hagyományos iszlám kultúrának, annak hátterében sokkal inkább az európai nácizmus vallási köntösben való továbbélése áll. 


Egy ellenőrző pont Jeruzsálem közelében. Hatvan év gyűlölete Fotó: Reuters

A Foreign Affairs című amerikai magazin júniusi száma terjedelmes írást jelentetett meg Bernard Lewistól Szabadság és igazság a modern Közel-Keleten címmel. Az angol történész, korunk legjelesebbnek tartott orientalistája nyugodt szavakkal érvel egy olyan pillanatban, amikor Amerikában is sokakban megfogalmazódik a kétely: vajon mikor lesz vége a háborúnak, és vajon lehet-e demokráciát teremteni Irakban? Lewis soraiból nem kis rosszallás tűnik ki Európa irányában, ahol a fenti kétely már nem kétely, hanem jelentős malíciával a végletekig agyonsulykolt dogma: úgysem sikerülhet…
Bernard Lewis azonban figyelmeztet arra: a gondolatmenet, miszerint „a muzulmánok ilyenek, a muzulmánok mindig is ilyenek voltak, és a Nyugat úgysem tehet semmit ellenük” - a történelem félreértelmezését jelenti. Vissza kell néznünk egy kicsit, hogy lássuk, a közel-keleti kormányok hogyan kerültek a jelenlegi állapotukba - és akkor Európának máris semmi oka sincsen fensőbbrendűségi érzésekre… Mert - a kutató szerint - az iszlám éppen az Európából „importált” folyamatok, illetve eszmék miatt tart ott, ahol tart jelenleg: ezek pedig az államhatalom európai modelljének az átvétele és a nácizmus befogadása voltak. 

Az iszlám modernizációja

Az iszlámkutató szerint a klasszikus iszlám a megszületésétől, azaz a hetedik század tájékától egészen a tizennyolcadik századig az egyenlőséget hirdette, és elég magas fokra is vitte azt - sőt, ha összevetjük az akkori helyzetet az indiai kasztrendszerrel keleten vagy a kiváltságos arisztokraták elnyomó uralmával nyugaton, messze túl is szárnyalta szomszédait. A hagyományos iszlám - noha tartott rabszolgákat, és teológiai alapon elnyomta a nőket, valamint másként bánt a hitetlenekkel - lehetővé tette a felemelkedést, a szorgalmas munkán alapuló versenyt. Egészen a tizenkilencedik századig egy szegény családból származó fiatalember sokkal nagyobb eséllyel emelkedhetett a társadalom elitjébe a muzulmán Közel-Keleten, mint akárhol a keresztény világban, ideértve a francia forradalom utáni Európát vagy akár az Egyesült Államokat is. Az eredeti iszlám szövegek, majd az ezek mentén kialakuló iszlám politikai tradíció ismerte ugyan az autokráciát és az engedelmességet, de a despotizmust és a diktatúrát visszautasította. Bármilyen furcsa is ma hallani, de az iszlám hit az arab államok között béketeremtő erővel bírt: voltak viaskodások, de azokat össze sem lehet hasonlítani az európai háborúk borzalmaival. 
Lewis szerint az iszlám torzulása két folyamat mentén történt. 
Az egyik a francia forradalom Egyiptomba történő megérkezésével indult el 1798-ban: Bonaparte Napóleon ugyanis ekkor hódította meg a Nílus országát, és ettől a ponttól indult el a Közel-Kelet „modernizálása”. A folyamat kiteljesedése a tizenkilencedik század végére tehető. 
Mit jelentett azonban ez a „modernizálás”? A központi hatalom erősítését, az állam befolyásának a növekedését és a belülről, laza rendszerben működő törzsi demokrácia szétzúzását. Az iszlám országokban ugyanis a vezető köteles volt konzultálni a vidéki nemesekkel és a városi csoportokkal is: a bazárkereskedőkkel, a céhvezetőkkel, az írástudókkal, a vallási vezetőkkel és a katonai parancsnokokkal is. Ezeknek a csoportoknak óriási erejük volt - többek között azért, mert elűzhették a kormányzót. Ők maguk belülről, az adott közösségben váltak vezetőkké, nem a kormányzó választotta őket. A szultánok, a pasák és a sahok - látva a Nyugattal szembeni technikai-gazdasági elmaradást - megpróbálták modernizálni az országot, és saját házuk táján, saját kormányzatukkal kezdték a „söprögetést”, ám ez a folyamat tragikus eredményekhez vezetett. A huszadik század végére egy jelentéktelen kis állam jellemtelen vezetője messze nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a régi idők dicsőséges kalifái vagy szultánjai. Ezalatt a társadalom közbülső hatalmi erői meggyengültek, majd teljesen elvesztették kontrolláló erejüket - azaz visszavágták mindazt, ami addig belülről, organikusan fejlődött. 
A másik folyamat viszonylag pontosan egy évszámhoz köthető: 1940-hez. A franciák ebben az évben adták meg magukat a náci Németországnak. Az új kollaboráns államhatalom, a Vichy-kormány gyakorlatilag egy német szatellit-kormány lett - ezzel a francia mandátum területei, Szíria és Libanon megnyíltak a németek előtt, akik ki is használták a lehetőséget, hogy befolyásukat az arab Kelet szívére is kiterjesszék. Ekkor kezdenek igazán a fasiszta propaganda-anyagok és fordítások beszivárogni a Közel-Keletre. (A Mein Kampfot egy kicsivel korábban, 1939-ben fordították le arabra.)
A később Szaddám Huszein nevéhez kötődő, Baath párt néven elterjedt mozgalom ideológiai alapjait is ekkor fektették le. Noha a párt hivatalosan csak 1947-ben jött létre, a korabeli feljegyzések és más történelmi források is arra utaltak, hogy a párt nemcsak eszmeiségében, hanem módszereiben is náci elveken alapult. A proto-baathisták és a németek Szíria után Irakban is felállítottak egy náci rezsimet, amelyet a hírhedt Rashid Ali al-Gailani vezetett, akiről szerte Bagdadban utcákat, hoteleket sőt katonai kiképzőközpontot neveztek el. Különösen Szaddám Huszein rezsimje alatt részesítették nagy tiszteletben, mert Huszein őt tartotta az iraki nacionalizmus legfőbb atyjának. Tevékenységének a végét az 1941-es esztendő jelentette, amikor az angolok megdöntötték uralmát. A háború végén, amikor a britek és a franciák kiszálltak, a szovjetek pedig megjelentek, a Baath párt kommunista elemekkel bővítette repertoárját. (A Baath párt tagjainak száma ma Szíriában meghaladja az egymilliót.)

A Nagy Mufti

A második világháború vége felé léteztek olyan muszlim alakulatok az SS-ben, akiket Boszniából és a Kaukázusból toboroztak össze. „1944-re már egy külön Waffen SShadosztályt állítottak össze belőlük” - írja Omar Bartov, a Harvard Egyetem történésze. Az SS Lengyelország területén, Trawnikiben képezte ki őket, fanatikus zsidógyűlöletük miatt nem is egyszerűen a harcra, hanem az emberirtás borzalmas feladataira. Nevük - a lengyelországi település kapcsán - „trawniki emberek” vagy „askarik” vagy „Hilfswillige, azaz segítségnyújtók” volt, mert a németeknek nyújtottak „kiegészítő segítséget”: deportálásokat végeztek, és koncentrációs táborokban dolgoztak főleg Belzec, Treblinka és Sobibor területén. „A németek nem nagyon tisztelték ezeket a nem árja származású önkénteseket. Nem ők voltak a legjobb katonák a németek szemében, ám a legfontosabb az SS számára mégis az volt, hogy gyűlölték a zsidókat” - írja Halina Gorcewicz, egy lengyelországi holokauszttúlélő visszaemlékezéseiben. 
Ezeket az arab katonákat Hadzs Amin Muhammad al-Husszeini, Jeruzsálem egykori palesztin arab főmuftija toborozta - nemegyszer rádióadásaiban -, aki olyannyira közel került a náci vezérkarhoz az 1940-es évek elején, hogy egyes történelmi források szerint Adolf Eichmann egyik legjobb barátja lett. 
1941-ben Hitler személyesen is fogadta Husszeinit Berlinben, aki még a második világháború után is „szorgalmasan” igyekezett az arab világban terjeszteni a náci eszméket. Ő volt a felelős azért, hogy még a második világháború utáni években is az arab bestsellerlisták élén állt a Mein Kampf és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. (. Hetek, 2002. szeptember 5.) A szíriai Baath párt alapítói, valamint Ibn Szaúd király, Szaúd-Arábia alapítója mind Husszeini baráti köréhez tartoztak. Jasszer Arafat pedig 2002-ben az Al-Kudsz című londoni arab lapnak adott interjúban Husszeinit a „mi hősünk”-nek nevezte, és magáról azt állította, hogy 1948-ban az arab-izraeli háborúban a néhai főmufti mellett harcolt.
A teljesség igényével lehetetlen sorra venni azokat a fasiszta alapú mozgalmakat, amelyek a Közel-Keleten még ma is tevékenykednek - többek között azért sem, mert a CIA szakembereinek jártasságával kellene rendelkeznünk, hogy képesek legyünk kibogozni a gyakorta osztódó, polipszerű karokkal rendelkező csoportok útját… A Muszlim Testvériség nevű mozgalom az egyik legnagyobb, eredetileg egyiptomi székhelyű szervezet, szintén Hitlerhez, illetőleg a jeruzsálemi fő-mufti személyéhez köthető. Al Bana, egy egyiptomi fiatalember alapította, aki lelkes csodálója volt Hitlernek, gyakran leveleztek egymással, mígnem a nácik titkos hírszerző osztagaivá váltak Keleten. A csoport palesztin ága Husszeini vezetése alá került. Ha időben tovább haladunk, és figyelmesen bogozzuk a szálakat, ráébredünk: a mozgalom polipszerű növekedése elvezet a mai al-Kaidához…

Iszlamofasizmus

Az 'iszlám fasizmus' vagy 'iszlamofasizmus' kifejezés egyes nyugati értelmezők szótárában olyan politikai mozgalmakat jelöl, amelyekben az iszlám törvények helytelen értelmezése, sőt azokkal való visszaélés történik, s amelyek hátterében náci ideológiai elemek is felmerülnek. Noha Bernard Lewis nem használja a fogalmat, az idekívánkozik, mert nagyon népszerűvé vált az amerikai újságírásban. A kifejezést Christopher Hitchens újságíró vezette be kizárólag olyan iszlám szekták jellemzésére, mint az al-Kaida vagy a Hezbollah. 
A fenti definíció értelmében fasiszta alapú ideológiák követői a Közel-Keleten még - a teljesség igénye nélkül - a Kataeb párt, a Baath párt, az egyiptomi Muzulmán Testvériség, az Iszlám Dzsihád és a Szír Szocialista Nemzeti Párt. 


A Szír Szocialista Nemzeti Párt zászlaja - legális párt Szíriában 

Robert S. Wistrich az alábbiakban összegzi az iszlám fasizmus jellemzőit: totalitárius törekvések; a Nyugat gyűlölete; szélsőséges fanatizmus; zsidógyűlölet; erős fogékonyság az összeesküvés-elméletekre; globális hegemóniára való törekvés. Nyíltan természetesen egyik párt sem vállalja fasisztoid gyökereit (talán a Szír Szocialista Nemzeti Pártot leszámítva, amelynek zászlajában lehetetlen nem észrevenni a Nemzeti Szocialista Néppárt egykori jelvényét, a horogkeresztet - lásd a mellékelt ábrát). 
A fogalom különösen 2001. szeptember 11-e után terjedt el - használói nem tudják feledni Hitler hátborzongatóan „profetikus” látomását, melyet a Führer legközelebbi barátja, Albert Speer jegyzett le 1947. november 18-án a spandaui börtönben naplójába:
„Emlékszem, amint [Hitler] a birodalmi kancellárián filmeket vetíttetett le az égő Londonról, a lángtengerbe borult Varsóról, a felrobbanó konvojokról, és arra a mohó örömre, ami ilyenkor mindig elfogta. 
De sohasem láttam annyira magánkívül, mint amikor egyszer önkívületi állapotban elképzelte, amint New York porig ég. Leírta, amint a felhőkarcolók hatalmas égő zseblámpákká válnak, majd összeomlanak, amint a város szétrobbanó fénye visszaverődik a sötét égről…”