Vissza a tartalomjegyzékhez

Makki Marie-Rose
Kell-e a gyerekeket a holokauszttal traktálni?

Nagyon is lehet, sőt kell a gyerekkel a holokauszt borzalmairól beszélni - hangzott el szerdán Karen Levine Hana bőröndje című könyvének nagy érdeklődéssel kísért sajtóbemutatóján, melyen pedagógusok és diákok mellett részt vett a kötet tizenhat éves fordítója, a gimnazista Miháczi Márton is. A tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy a fiatalokat az érinti meg a leginkább, ha túlélők személyes vallomásaival szembesülhetnek. Megfelelő beszélgetésekre és könyvélményekre van tehát szükségük, ehhez kíván segítséget nyújtani legújabb kötetével a Minerva Nova Kiadó.

A 13 évesen koncentrációs táborban elpusztult csehszlovák Hana Brady története több okból is figyelemre méltó. Egyrészt a személyes élettragédia mindig átélhetőbbé teszi a száraz történelmi tényeket, ilyenformán a könyv Anna Frank nyomdokain halad, s kellő támpontot nyújt a tisztázó beszélgetésekre a fiatalok és kevésbé fiatalok között. Ugyanakkor érdekes a történet története is: a Tokiói Holokauszt Oktatási Központ lelkes vezetője egy tárgyi emlék, egy deportált kislány bőröndje nyomán sokrétű, aprólékos kutatómunkába kezdett Európában. Felfejtett egy családtörténetet, majd meghívott vendégségbe holokauszt-túlélőket, s diákjai segítségével egyfajta mozgalmat indított hazájában, hogy az ottani fiatalok is tudomást szerezhessenek a nácik rémtetteiről. Tette mindezt Japánban, ahol tudvalevően erősen él az antiszemitizmus, annak ellenére, hogy ott nem nagyon találni zsidókat. „Nekünk magyaroknak nem kell a világot átutazni egy túlélőért - fejtette ki lapunknak Gáspár Sarolta rádiós szerkesztő, a könyvbemutatót kísérő beszélgetés moderátora. - Még közöttünk élnek, kéznyújtásnyira tőlünk. Itt lenne végre az ideje, hogy megadjuk a lehetőséget számukra - és a magunk számára is -, hogy elmondhassák a történetüket. Hogy jobban megismerjük a feldolgozhatatlant. Együtt könnyebben menne.” 
Másfél millió zsidó gyermeket pusztítottak el a nácik a második világháborúban, hozzávetőleg annyit, mint hazánk jelenlegi kiskorú lakossága. Emberöltő múltán az a veszély fenyeget, hogy eltűnik a túlélők nemzedéke, helyükre a feledés lép, a szörnyűségek könnyebben megismétlődhetnek - figyelmeztettek a beszélgetés résztvevői. A sárga csillag azonban nemcsak a háborút követően „ragadt ott” a zsidókon, hanem lelki bélyegként máig rajta van az utódaikon is. „Van egy fiú osztálytársam, aki mindig ilyen meredek náci szövegekkel jött - meséli Kati, 17 éves belvárosi gimnazista. - Fújta az indulókat, ismételgette a tipikus hülye érveket a zsidó világ-összeesküvésről és a faji jellegzetességekről. Egy bulin aztán valahogy elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy töriből teljesen el van tájolva. Azt is elmondtam neki, hogy én zsidó vagyok, és hogy a családunk több mint harminc tagja hogyan veszett oda a koncentrációs táborokban, kit hogyan lőttek bele a Dunába tizennyolc évesen. És hogy ketten-hárman maradtak meg, akik árván kezdték újra a mínuszról. Na most leköphetsz nyugodtan, szóltam neki a végén. Nagyon hallgatott, később bocsánatot kért, és azt mondta: a szülei meg a nagyszülei mindig szidják neki a zsidókat. Mindenesetre azóta nem hallom indulózni.”