Vissza a tartalomjegyzékhez

Mérő Miklós
Legfőbb ellenség a gyűlölet

Pont egy évvel Szaddám Huszein hatalmának megdöntése és Bagdad eleste után - ahelyett, hogy lassan konszolidálódna a helyzet - soha nem látott hevességű harcok dúlnak Irakban. A fővárostól csak néhány tucat kilométernyire lévő nagyvárosokban, Fallúdzsában, Kerbalában, Nedzsefben és Kutban több mint ezer iraki fegyveres és polgár, valamint legalább ötven amerikai katona vesztette életét a múlt héten. A szövetséges katonai erők és a humanitárius feladatokat ellátó külföldi polgári személyek közül pedig legalább tizenkét országnak negyvennél is több állampolgárát ejtették túszul a megszálló csapatokkal szembenálló iraki fegyveresek.


Örömünnep egy felgyújtott török kamion mellett Bagdadban. Nem békülnek Fotó: Reuters

Sajnálom, de mint egykori betanított keramikus és égető mester ellent kell mondanom Juhász Ferenc honvédelmi miniszternek, aki a minap a Napkeltében azt mondta, hogy - azért, mert néhány kis ország a külföldi megszállók elleni fokozott harc miatt hazarendeli a katonáit Irakból - nem gyengül az ellene fellépett koalíció, maximum csak hajszálrepedések keletkeznek rajta, amelyek majd megszűnnek. A repedéseknek ugyanis az a tulajdonságuk, hogy sohasem szűnnek meg. Akkor sem, ha hajszálvékonyak. Sőt, ha egyszer elkezdtek létezni, akkor sokszorozódnak, nagyobbodnak, míg végül elhatalmasodnak és szétvetik a cserép-, vagy porcelánformákat. Azzal, hogy begipszelik és lefestik, vagyis hogy láthatatlanná teszik őket - attól azok még léteznek. Hogy vannak-e ilyen repedések az edényeken, vagy nincsenek, azt ősidők óta úgy vizsgálják meg az emberek, hogy megkocogtatják azokat. Ha repedtek, akkor nem csengenek vagy búgnak, hanem rekedten kopognak. A csak tucatnyi nicaraguai és a nyolc kazah katona hazarendelésével, illetve a spanyolok útra készülődésével ilyen repedések keletkeztek az Irak elleni nemzetközi koalíció porcelánedényén. Ezt tudomásul kell venni, akár elegendő a rendteremtéshez a maradék huszonkét ország által odaküldött katonaság, akár nem.
Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nem. Az Egyesült Államok kormányzata ugyanis újabb és újabb országokat akar bevonni a koalícióba. Kéri ezt a jó barátság jogán, kéri ezt pénzért, vagy az igazságra hivatkozva. „Irakban bármi áron rendnek kell lennie!” - mondja, miközben félig-meddig kénytelen elismerni, hogy ott egyre nagyobb a rendetlenség, az anarchia, a káosz.
Káosz. Magyarul: összevisszaság. Biztos, hogy a káosz nő? Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük a helyzetet. Kívülről nézve, a koalíciós erőknek eddig csak a Szaddám Huszeinhez hű szunniták ellen kellett harcolniuk, s akiket maguk mellett tudhattak, azok az egészen Szaddám megbuktatásáig - ugyan többségben lévő, de elnyomott - síiták voltak. Az elmúlt héten azonban egy szélsőségesnek mondott síita imám, bizonyos Muktada asz-Szadr mintegy a föld alól elővarázsolt tízezer fegyveres harcossal, az úgynevezett Mahdi Hadsereggel fordult az idegen katonák ellen, egyszerre legalább öt városban. Az aktív ellenállás mellett egy új harci módszert, a túszejtés módszerét is bevetették.

Honnan van a fegyver?

Túszaik között dél-koreaiak, japánok, izraeli és kanadai palesztinok, britek, kínaiak, amerikaiak, oroszok, és talán bolgárok is vannak. A japánoknak videokamerák előtt tettek szablyát a torkukra, hogy kikényszerítsék belőlük az istenüket dicsőítő mondást: Allah hu akbar (Allah hatalmas), no és azért, hogy megmutassák: bármikor képesek és hajlandók megölni őket. Például akkor, ha Tokió nem rendeli vissza a katonáit a Tigris és Eufrátesz folyók völgyéből. (A japán kormány ugyan nemet mondott a zsarolásra, de hogy mi lesz a sorsa a három japán civilnek, azt még nem tudja senki.)
Káosz ez? Miként mondtuk: kívülről nézve az. Ám ha belülről nézzük a dolgot, azt kell látnunk, hogy megszűnt, legalábbis pillanatnyilag az Irakban ősidők óta létező szunnita - síita ellentét, és a két általában egymással acsarkodó fél most vállvetve az idegen megszállók ellen fordult. Annyira, hogy a katonai szakértők már nem lázadásról, hanem általános felkelésről beszélnek Irakban. Vagyis most már nem csak a régi, Szaddám-féle rezsimet visszavágyó szunniták, hanem a kibontakozó, Amerika és szövetségesei által támogatott új rend ellen lázadó síiták is fegyvert ragadtak, azért hogy maguk vehessék kezükbe a maguk sorsát.
De kik azok, akik fegyvert fogtak? Nehéz kimondani, de muszáj: minden bizonnyal Szaddám több százezres, igen erős volt katonaságának a tagjai; az általuk elnyomott még több, eddig lappangó ellenállók tömege; s a Szaddám utáni Irakban addig bízó, ám azóta csalódott, munka nélküli nincstelenek százezrei, akik már a megszállókat hibáztatják sorsuk még rosszabbra fordulásáért, szerény jövedelmük elvesztéséért, mindennapi, sanyarú, de megszokott életük kettétöréséért. S honnan kerültek elő a fegyverek? Hát onnan, ahol eddig rejtegették azokat. A katonai raktárakból, a lakóházak pincéiből, padlásairól, a szekrényekből, a föld alól.

Hibák sorozata

„A helyzet ma azért olyan Irakban, amilyen, mert az amerikaiak tavaly tavaszi háborújukban már kijavíthatatlan taktikai és hadműveleti hibák egész sorát követték el az arab országban” - vélte egy múlt heti cikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung című német konzervatív napilap tekintélyes katonai elemzője, Lothar Rühl. Ezeknek tulajdonítható az iraki ellenállás nehezen megtörhető, mindig megújuló ereje, és az Irakot megszállva tartó nemzetközi koalíció jelenlegi problémáinak többsége.
A szakértő az első nagy hibának azt tartja, hogy az amerikai katonai és politikai vezetés túl könnyen mondott le az északi front megnyitásáról, amikor a török parlament ellenállása miatt meghiúsult az az elképzelés, hogy a Szaddám hadserege ellen támadó erők egy hadseregcsoportja északi irányból, Törökországból hatoljon be Irakba. Az északi front megnyitásának hiánya a fő oka annak, hogy az előző rendszerhez hű erők, katonai vereségük után terrorcsoportok formájában újjászerveződhettek. Ha kétfrontos harcra kényszeríthették volna az iraki hadsereget, sokkal gyorsabb lett volna az iraki erők felmorzsolása, és nem hagyott volna nekik időt arra, hogy újraszerveződjenek, és elvonuljanak előkészített helyeikre.
Hiba volt az is az elemző szerint, hogy az amerikai hadvezetés nem sietett az ellenséges erők katonai legyőzése után nagy erőkkel az ellenőrzése alá vonni a kritikus országrészeket, mindenekelőtt a Bagdadtól északra és nyugatra elterülő úgynevezett szunnita háromszöget. Azonnal szoros ellenőrzés alá kellett volna vonnia a lőszer- és anyagraktárakat, az erőműveket és vízműveket, az olajipari létesítményeket, a közúti hidakat, az élelmiszer-lerakatokat, a bagdadi minisztériumok épületeit, a levéltárakat és az adatbankokat, s le kellett volna foglalniuk az ezekben található személyi aktákat. Mindehhez persze megfelelő nagyságú szárazföldi erőt kellett volna odavezényelnie.
Ehelyett az amerikaiak tavaly áprilisban egy keskeny ékkel hatoltak be Bagdadba, és így csak egy szűk folyosót hagytak maguknak az utánpótlás biztosítására. Ez a helyzet a döntő napokban lassította a csapatok előrejutását, és tompította a támadó ék átütőerejét. Lothar Rühl szerint hiba volt az is, hogy az amerikai haditerv túlbecsülte a légitámadások várható hatását. A légicsapások sokkal kisebb mértékben gyengítették meg az iraki szárazföldi erők védekezőképességét, mint ahogy azt az amerikai katonai tervezők feltételezték. A szárazföldi csapatok létszámát úgy állapították meg, hogy bénító hatású légi rombolással kalkuláltak. Mivel ez a számítás hibásnak bizonyult, a 180 ezer szárazföldi katona túl kevés volt ahhoz, hogy elsöprő erővel lendületesen fejezze be a hadműveletet - teljesen felmorzsolva az iraki ellenállást. Talán a duplája elég lett volna. Az amerikai hadvezetés túlzott mértékben bízott a katonai csúcstechnológia alkalmazásában, ám ahogy napjainkban bebizonyosodik, a lakott területen és a fedezékből vívott harcokban szinte teljesen eltűnik a high tech fegyvereknek minden előnye…
De az amerikaiak - a hadvezetési hibákon túl - egy legalább olyan, ha nem azoknál is nagyobb hibát követtek el, amikor elfelejtkeztek az iszlám mentalitásról. Nem feltételezték, hogy a muzulmán fanatikusok a világ minden tájáról a megtámadott Irakba özönlenek. Nem számítottak arra, hogy ha arab földről van szó, akkor szunniták, síiták, koptok és keresztények, félretéve a vallási és ideológiai ellentéteket összefognak a megszállók ellen. A már említett Muktada asz-Szadr, az igencsak agresszív Mahdi Hadsereg vezére, az alig harmincéves síita vallási vezető, a kufai mecsetben tartott hagyományos pénteki imádság közben a következő felhívását olvastatta fel: „Ellenségemhez, Bushhoz szólok. Egy egész nemzet ellen harcolsz déltől északig, kelettől nyugatig, és azt tanácsoljuk neked, hogy vond vissza csapataidat Irakból. Felszólítom Amerikát: ne szálljon szembe az iraki forradalommal!” Kell ennél több bizonyíték az előző állításunkra?

Mi jön még ezután?

Félő az is, hogy valósággá válik Szaddám egykori fenyegetése, amely szerint Bagdad utcái az amerikai katonák tömegsírjaivá válnak. Oly rossz katonák volnának? Nem, hiszen minden eszközük megvan ahhoz, hogy ha akarnák, napok alatt végeznének az iraki ellenállással. Csakhogy ahhoz bombázniuk kellene Bagdadot, Fallúdzsát, Nedzsefet és a többi ellenálló, szent várost. Lakosaival, milliós zarándokaival, mecseteivel, iskoláival, kórházaival együtt. És ezt nyilvánvalóan nem tehetik, és csak nagyon indokolt esetben teszik meg. Mert a mecsetek „szent helyek”, a genfi konvenció szerint speciális státusuk van, de a többi középület is védettnek számít. Marad tehát az utcai kézitusa. Ám az iraki fegyveresek, a gerillák - vagy nevezzük őket, ahogy akarjuk - Bagdad sikátorait jobban ismerik, a közelharchoz jobban értenek, és a lakosság mellettük áll.

Mégis, mi a megoldás? Hol a kiút?

Az egyik lehetőség a tárgyalás és a megegyezés. Csakhogy ma még nincs kivel tárgyalni, nincs kivel megegyezni. A másik, a további megszállás, és ha kell, az erővel történő rendteremtés. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a múlt héten kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak esze ágában sincs kivonulni Irakból, s hogy határozottan szembeszállnak a felkelőkkel, akik szerinte jórészt gonosztevők és terroristák. A Pentagonban összehívott sajtóértekezleten Rumsfeld arról biztosította az újságírókat, hogy az amerikai erők ellenőrzésük alatt tartják a területet, vagyis az országot, és ahol csak szükséges, ott erőteljesen, „robosztus módon” lépnek fel. Az erő azonban nem áll messze az erőszaktól. Az pedig újabb erőszakot szül. S hogy az öngyilkos merényletek, a robbanó autók, a nyílt fegyveres harc és a túszejtés után mit találnak ki a magukat szabadságharcosoknak nevező irakiak, azt még nem tudja senki. Vajon valóban megölik a foglyaikat, vagy csak fenyegetőznek? Ha igen, mi lesz? Akkor is ott maradnak a megszállók? Nagy valószínűséggel ott. Mert bármilyen meglepő, ma már a németek, a franciák, sőt az oroszok is azt mondják, hogy a koalíciós erőknek nem lehet kivonulni Irakból, mert az egyenlő volna az azonnali polgárháborúval.
Ki tehát nem vonulnak Irakból a külföldi katonák, ám a hatalmat június 30-án átadják a ma még igencsak hadilábon álló iraki ideiglenes kormánynak - állítja George Bush. A koalíció pedig csak a rendfenntartás feladatát látja majd el. E feladatból - honvédelmi miniszterünk szerint - a magyar katonáknak még 2005-ben is ki kell venniük a részüket. Ennek Washington is örül. Még jobban örülne, ha már az ENSZ-csapatok is ott volnának. Lehetőleg minél nagyobb számban. Meg mindazok, akik még nincsenek ott.
De emlékeztetni szeretnék arra, hogy tavaly május óta, a hadműveletek hivatalos befejezése óta az Irakot megszállva tartó koalíciós erők egyfolytában rendfenntartó feladatokat látnak el. Hogy még sincs rend? Sőt: hogy káosz van? Hát igen. Mert a háborúnak ez a sajátossága.