Vissza a tartalomjegyzékhez

Kánai András
Hamburger a francia étteremből

A Farkasok szövetsége című filmet megtekintve a néző jogosan érzi úgy, hogy becsapták. Az átverés oka: a franciák által készített film ízig-vérig hollywoodi mozi. Se több, se kevesebb.

Az utóbbi időben már megszokhattuk, hogy a nézettségért folyó csatában az európaiak - jelesül épp a franciák - hollywoodi eszközökhöz nyúlnak. Ez a módszer például Az ötödik elem vagy a már kétrészesre duzzadt Taxi esetében hatásosnak tűnik. Ezek a közönségfilmek az átlag álomgyári alkotásoknál többet nyújtanak; ügyesen mixelik a pátoszt és az öngúnyt, nézhetőek, és megőriznek valamit a francia látásmódból.
A nemrég bemutatott Farkasok szövetsége nem rendelkezik ilyen értékekkel. A sok kosztüm sem tudja elleplezni azt a görcsös erőlködést, amellyel az alkotók a legújabb trendeknek megfelelő kliséket összehordták. Van itt minden, ami divatos: távol-keleti harcművészet, amelyet egy amerikai indián (!) képvisel; szex, miszticizmus, világuralomra törő titkos társaság. És ezen túl a nagy unalom.
A suta párbeszédek, a kétdimenziós szereplők - ha valaki nem találja ki a film elején, ki a fő rossz, az nem nézett elég amerikai filmet - mellett a legnagyobb probléma a képi megjelenítés.
Egyre inkább kezd elharapózni az az operatőri munka, amelynél a videoklipek és a reklámok vizualitását emelik játékfilmes közegbe. Ennek ékes példája A sejt című film, amely egy híres kliprendező első „igazi” filmje, de valójában egy másfél órás Music Television-produkció benyomását kelti. Az efféle hatáskeltésben az a baj, hogy a klipek és reklámok rövidebbek mint a filmek, és eszköztáruk a gyors figyelemfelkeltésre irányul. Éppen emiatt amikor egy film hosszasan operál ezekkel a módszerekkel, szükségszerűen unalmasnak, szájbarágósnak fog tűnni.
Ez a Farkasok szövetségének a legnagyobb hibája. Tele van lassításokkal, élesítés-tompítás effektusokkal, le akar hengerelni a képekkel, de azonnal. Az embernek folyton az az érzése támad, mintha egy showműsorban lenne, és a következő táblákat mutatná föl neki a közönségszervező: Most riadj meg! Most félj! Most érezz megrendülést! (Viszont a filmben látható különös lény animációja azokat az időket hozza vissza, amikor még nem állt rendelkezésre számítógépes animáció. Ez a mozgássorozat még elment volna egy nyolcvanas évekbeli filmben, de a huszonegyedik században már nevetségesen néz ki.) A történet egyébként elég egyszerűre sikeredett: rejtélyes szörny tizedeli a nőket és gyerekeket egy francia tartományban, 1788-ban. A két elszánt főhős persze rájön, honnan fúj a szél. Ahogy a néző is.
A 142 percesre méretezett, gondolkodásra nem sok teret szánó mű ugyanis letagadhatatlanul a nagy testvér nyomdokaiban jár. Ez rendben is volna, csak hát akkor egy kérdés marad: miért beszélnek végig franciául?