Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Másodosztályú pasik

Beszélgetés Fekete Jánossal, a Nemzeti Bank volt alelnökével


„Nekem az volt a célom, hogy ebből a kis országból keleti Svájcot csináljak” Fotó: Somorjai

- Mekkora hatalom volt a kezében?
- Óriási. Ilyen hatalom ma nem létezik. Én mindent egyedül döntöttem el. Volt egy ember, aki megbízott bennem, ő volt az ország első embere.
Én rendelkeztem az ország devizakészlete, hitelei felett. Soha senki meg nem kérdezte tőlem az elmúlt ötven évben, hogy valamit miért csináltam így vagy úgy, mert ha egyszer megkérdezték volna, akkor másnap nem lettem volna ott. Vannak életre szóló barátságok, amiket az ember nem felejt el. És vannak olyan emberek, akik olyanok, mint én, akik ugyancsak nem felejtenek. Ha két ilyen ember összejön, akkor abból kialakul egy bizalmas kapcsolat.
- Mint a Kádár és Ön közötti kapcsolat?
- Igen, mint Kádár és én. Nézze, 56-ban megalakult egy kormány, aminek Kádár volt az élén. Nem ismertem őt, de nagyon tartottam attól, hogy most be fogják dobni a törülközőt, és csődöt jelentenek be. A Nemzeti Banknál voltam. Gondoltam, elmegyek én ehhez a Kádár Jánoshoz. El is mentem, és mondtam neki: Nézze, maga azzal foglalkozzon, hogy rendet csináljon, a nemzetközi piacot bízza rám. Mutatott Kádár egy javaslatot, ami az asztalán feküdt, az arról szólt, hogy kérjünk átütemezést és leginkább elengedést. 
Mondom neki, felesleges, az egy marhaság. A javaslat előterjesztője Baczonyi, egy kitűnő miniszterhelyettes volt. Ő javasolta, hogy ne fizessünk, hogy semmiképpen ne fizessünk. Én voltam az egyetlen, aki azt mondtam Kádárnak, hogy fizessünk.
Ilyen kevés pénzért nem érdemes csődbe menni. Aki ilyet kér, az húsz évre elveszti a becsületét a nemzetközi porondon. Kádárnak azt mondták a miniszterei, hogy ha Fekete elvállalja, akkor hagyjuk, hadd csinálja úgy a dolgot, ahogy jónak találja; ő az egyetlen, aki ma ezt meg tudja csinálni. Ekkor megkérdezte tőlem Kádár, hogy akkor maga mit vállal tulajdonképpen? 
Azt - mondom -, hogy nem lesz per, Nyugaton a számláinkat nem fogják lefoglalni. S vállalom, hogy amennyit visszafizetek, annyi új hitelt is hozok mindig. Hát ebben maradtunk. Én mondtam, hogy a Baczonyinak száz százalékig igaza van, ilyenkor jogos ilyet kérni. Mert azt ugye húsz-harminc évig fejben tartják. Én elmentem Svájcba, elintéztem a dolgomat, hogy hogyan, milyen rafinériával, az más kérdés. Mindenesetre hazajöttem azzal, hogy nincs per ellenünk, megkaptuk az új hiteleket, minden a legnagyobb rendben van.
Ahogy visszajöttem, hívatnak. Azt mondja nekem Kádár: - Maga azt ígérte, hogy nem lesz per. Mondom: - Nincs. - Maga azt ígérte, hogy kapunk új hiteleket. - Kapunk. - Maga betartotta, amit ígért. Mondom: - Be szoktam. És akkor mondott egy hosszú beszédet, így hangzott: - Köszönöm, nem fogom elfelejteni. Nem is felejtette el. Negyven évig én megtámadhatatlan voltam. De vállaltam a felelősséget is. 
- Balhékat nem csinált?
- Hát?! Beléptünk az IMF-be, mindenki tudta, hogy azt én akarom. Beléptünk a Világbankba, mindenki tudta, hogy én javasoltam. Az oroszok tomboltak, annyira ellenezték. Ma ott állnak az előszobában, kuporognak egy kis hitelért. De akkor nagyhatalom volt. Azt mondta Kádár: - Menjen ki, amit csinált, intézze el, őrjöngenek Moszkvában. Kimentem, és vittem magammal egy tolmácsot, Beszédes Antalt. 
- Nem beszélte úgy az oroszt, mint a többi nyelvet?
- Dehogynem, csak azért kellett valaki, hogyha eltüntetnek, akkor legyen valaki, aki hazajön.
- Azaz, ha megölik? 
- Nem. Ha elküldenek pár évre Szibériába, vagy mit tudom én, hova.
- Ez lehetséges volt?
- Mással megcsinálták. Voltak olyan magyar politikusok, akiket elküldtek. Kimentem ezzel a tolmácscsal. Mondom: - Tóni, nem kell, hogy bejöjjél, csak ha nem jövök ki vagy elvisznek, akkor mondd meg a feleségemnek, hogy tudja, mi van velem. Hazajöttem. Cseng a telefon. Katona Pista, Kádár személyi titkára keres. Azt mondja: - Nem akar az öreg semmit, csak azt akarja tudni, hogy itthon vagy-e? - Mondd meg, hogy jó egészségben visszajöttem, el van intézve. De csináltam nyugati bankokat is Magyarországon. Én alapítottam a CIB-et, a Raiffeisent (akkor még úgy hívták, hogy UNIC Bank). A Külker Bankot és a Citybankot is. Ezek mind virágzó bankok voltak, csak eladták őket nagy pénzért.
- Olvastam Önt bíráló véleményeket, cikkeket, amelyek arról szóltak, hogy a hitelfelvételekkel inkább kárt okozott Magyarországnak, mint hasznot.
- Nézze, a kritizálóim legtöbbje szerencsétlen, irigy flótás. A Nemzeti Bank egyik elnöke, Bod Péter vizsgálatot folytatott a bankban, hogy a tevékenységem vajon mennyi kárt okozhatott az országnak. Ő azt gondolta, hogy valami óriási mínusz fog kijönni, merthogy én nagyban játszottam. Szükséges volt, mert forgalmat kellett produkálni. Én hitelt vettem fel, hoszszú lejáratra, nem dollárban, csak jenben meg márkában, mert akkor a dollár nehéz volt. Miután ezek az egyébként kiváló szakemberek a devizapolitikámat utólag megvizsgálták, az jött ki nekik, hogy 700 millió dollárt kerestem Magyarországnak. Vagy. Azt mondtam magamban: Hogy lehet, hogy az alumínium ára is hússzoros, az ólom ára is hússzoros, a munkaerő is hússzoros, de az arany ára változatlan. Egyszer azért ennek változni kell! És akkor elmondtam több nemzetközi konferencián azt, hogy szerintem az arany árát föl kellene emelni. Gondolván, hogy a Nemzeti Banknak is legyen valami haszna ebből, megvettem a Dél-afrikai Unió egy évi aranytermelését. Dollárért. Akkor egy tonna arany 1 millió 525 ezer dollár volt. Megvettem. 800 tonna volt az évi termelés. De úgy vettem meg, hogy a svájci bankok vállalták a finanszírozást. 
Nekünk csak 10 százalékot kellett volna fizetni, az még ment is volna. Abból indultam ki, hogy ez nem maradhat így. Mert közben az amerikaiak aranytartaléka állandóan csökkent, mert a franciáknál egy De Gaulle nevű úriembernek volt egy tanácsadója, aki azt mondta, hogy ne gyűjtsük a dollárt, vegyünk aranyat. Ők minden évben vettek aranyat, így az amerikai aranytartalék ment lefele. Már elérte a 10 ezer tonnát, akkor úgy gondoltam, az alá nem fognak menni. 
Így hoztuk el az aranyat Svájcba, ahol aztán odaadtam a banknak, a bank kifizette. Én pedig kifizettem a differenciát az első száz tonna után. Akkor jött a bomba. Behívattak a pártba és mondták, hogy a szovjet elvtársak rossz néven veszik, hogy mi az arannyal spekulálunk és a dél-afrikaiakkal, ahol apartheid van. Leállították. Nagy nehezen kimásztam a kötésből, de az első száz tonnát hazahoztam.
Pár hónap múlva mentem Moszkvában a Gorkij utcán, és jön velem szemben egy ismerős pasas. Mondom neki: - Sir Henry, maga mit keres itt? - Hát seftelek az oroszokkal. - Maga? Hát maga dél-afrikai! - Na és? - azt mondja -, közösen adjuk el a piacon a gyémántot. Miközben engem leállítottak derék szovjet barátaim, ők a hátam mögött sefteltek vígan a dél-afrikaiakkal. Ennek a történetnek van egy csattanója, azért mondom el. Pár héttel ezelőtt a magyar újságok föltettek egy kérdést a Nemzeti Bank elnökének, hogy miért adta el az összes aranyat. 
- Ezek szerint ez a száz tonna arany idáig megmaradt?
- Megmaradt végig. Idejött Svájcból, aztán itt maradt az országban. Azt mondta Surányi úr az egyik újságírónak, azért adták el, mert ezen kerestek 100 milliárd forintot. Csak éppen azt nem említette meg, azért ez a hatalmas nyereség, mert olcsón vettem annak idején. Egész pontosan én vettem 35-ért, ő eladta 320-ért.
- Mi lett volna akkor, ha mind a 800 tonnát meg tudta volna venni?
- Nézze, akkor Magyarország nem került volna ilyen gazdasági problémák, likviditási problémák elé, mint amiben volt egy ideig. Gyakorlatilag megoldottuk volna a magyar gazdaság felfutását külföldi hitelek nélkül. Miután nem volt pénzünk, ezért én fölvettem vagy 30 milliárd dollár hitelt a piacon, és abból építettük újjá az országot. De ha lett volna egy ilyen hatalmas aranymennyiségünk, akkor nem kellett volna hitelt fölvennünk. 
Most ezt a hitelt mindenki szidja, engem átkoznak. Hülyeség. Olyan ország nincs a világon, amelyik ne úgy lett volna gazdag, hogy hiteleket vett volna föl. Persze aztán azokat okosan fölhasználta. Ha ezt ostobán teszi, akkor abból baj lehet. 

***

Mikor Kádár beteg lett, az utolsó évben már alig volt magánál. Nem engedték nyugdíjba menni, hagyták, hogy szenvedjen. Képviselő voltam, majd a Reformbizottság elnöke a parlamentben, benne voltam a Külügyi Bizottságban. Sok beszédét én néztem át, nehogy butaságokat mondjon. 
- Az utolsó évekre gondol?
- Azelőtt is mindig elküldte, hogy nézzem meg. Szeretett engem. Én is tiszteltem őt. Annak idején, 56-ban abban maradtunk, hogy amíg ő van, én is maradok, vállaltam azt, hogy amíg ő vezeti a boltot, ott leszek mellette. Mikor bajom volt, elmentem hozzá. De közben ő megbetegedett és legyengült, s a parlamentben tartott egy beszédet. Én átnéztem, rövidítettem, átírtam, mindent csináltam a beszéddel, kitűnő volt. El is mondta. De mikor befejezte, letette a papírt, elkezdett locsogni, elvesztette a kontrollt. Grósz Karcsi ült mellette, azonnal írtam neki egy cédulát: - Vegyétek el a mikrofont, állítsátok már le, össze-vissza beszél, nem látjátok? - Hadd beszéljen - üzente vissza Grósz, hogy lejárassák az öreget. Egyszer még fölszólaltatták a Központi Bizottság előtt. Tragédia, hogy miket mondott. Sírt.

***

- Mik voltak azok a vágyak, tervek, célok az élete során, melyek megvalósultak, és mi az, ami nem?
- Az volt a szívem vágya, hogy a Magyar Nemzeti Bankból, ami egy nagyon lenézett intézmény volt - pénz nélkül, adósságokkal -, egy világszínvonalú intézményt csinálok, világméretű bankot, amiről az egész világon levett kalappal beszélnek. Ötven évig a Nemzeti Bank minden kötelezettségét teljesítette, és olyan lett, amilyennek én szerettem volna. A másik tervem az volt, hogy a forintot konvertibilissá tegyem, egyenértékűvé a nyugati valutákkal. Pár hét múlva fogják meghirdetni a forint konvertibilitását. A harmadik, hogy ez a nép ne éljen ilyen szánalmasan pocsékul. Ez nem sikerült. Ha Kádárnak lett volna még négy egészséges éve, meg tudtuk volna csinálni.
- Ezt komolyan gondolja?
- A leghatározottabban állítom. Mindenre rábeszéltem, hogy ezt csináljuk, vagy azt csináljuk. Volt rá pénzünk, hitel volt. Nekem az volt a célom, hogy ebből a kis országból keleti Svájcot csináljak. Nem sok híja volt. Minden szépen úgy ment, ahogy azt elképzeltük, és aztán beütött a krach. Akkor buktunk meg, amikor már lehetett volna osztogatni. Ez azért is nagy szégyen, mert az utódok epigonok, másodosztályú pasik, és semmivel se jobbak, mint a maiak. Nézze, most is három ember verekszik azért, hogy ki legyen a baloldalon. Medgyessy az egyik, talán ő a legalkalmasabb. Kovács Laci egy becsületes, rendes fiú, de nem egy izgalmas, vonzó egyéniség; Németh pedig nem kóser.
- Elmagyarázná nekem röviden és érthetően, tulajdonképpen mi is az a globalizáció, mert én még most sem tudom.
- A globalizáció egy olyan gazdaságpolitikai koncepció, amelynek az a célja, hogy a legolcsóbb munkaerővel, legolcsóbb szolgáltatással, legolcsóbb áruval a legnagyobbakat segítse. Olyan kíméletlen gazdaságpolitikai rendszer, ahol a gazdagokat még gazdagabbá teszik. 
- És a szegényeket még szegényebbekké?
- És a szegényeket még szegényebbekké. Legalábbis a helyzetüket nem javítják. Három dolgon alapszik a globalizáció: a tőke, az áru és a munkaerő szabad vándorlásán, mozgásán. Ez a globalizáció igazi célja. Ez annyit jelent, hogy a tőke oda megy, ahova akar. 
- És hova akar?
- Mostanában, a közeljövőben például Romániába, Bulgáriába, Szlovéniába, Jugoszláviába, mert ott olcsóbb működtetni egy gyárat, olcsóbb a munkaerő, olcsóbbak a szolgáltatások, így nagyobb a haszon. Tehát a tőke szabadon mozog, az áru szabadon mozog és a munkaerő is szabadon mozog. Ismeri azt a mondást, hogy „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Na figyeljen, akkor beszélünk globalizációról, mikor ez a mondás így módosul: „Világ tőkései, egyesüljetek!”

***

Mindenki azt kérdi, hogy miért nem spekulálok, mikor szinte én vagyok az egyetlen a világon, akiről tudták, hogy megmondja előre, hogy mi fog következni. És én meg is mondom. 
- Még ma is megmondja?
- Ma is. 
- Akkor miért nem spekulál?
- Higgye el, engem nem érdekel. Nem akarok vagyont szerezni. Én nagyon jól megvagyok. Nekem jól fizettek mindenhol. Hol van egy 80-82 éves ember, aki ma állásban van? Ötvenéves korában azt mondják rá, hogy aggastyán, és kirúgják. 
Itt van egy rendszer, amivel én abszolút szemben állok, de hát most miért ne üljek itt?! Itt van a hátam mögött a Parlament. Szeretem ezt a képet, hogy átszólok az Orbánnak: „Te, Viktor, megint marhaságokat csináltok.” De hát úgysem hallgatnak rám. Föl vagyok háborodva, hogy az emberek milyen rohadtul élnek ebben az országban. Pedig semmi szükség nem lenne rá! 
Jól élhetnének, ha tisztességesen elosztanák azt, ami van, de nem osztják el tisztességesen, maguknak szednek ki mindent. Egy nyugdíjas tanítónő a kukában kotorászik. Minden alkalommal szíven szúr ez a kép, amikor látom. Ez csak azért van így, mert ezeknek az embereknek, a mai vezetőknek, akik iskolatársak vagy klubtársak voltak, csak az a fontos, hogy őnekik mi van. Hogy a tömegek milliói hogy élnek, az őket nem érdekli. 
Amit mondanak arra, hogy miért ilyenek a bérek, az hazugság. Egyedül én nem tudok ez ellen föllépni. Ez az ország sokkal jobban élhetne, hogyha tisztességes vezetés volna. A dolgozók is dolgozhatnának jobban, de ha emberi pénzt kapnának, akkor jobban is dolgoznának, motiválná őket. 
Kérdezte, boldog vagyok-e? Nem igazán, nem esik jól a falat a nyomort látva. Én jól élek, semmi gondom. De annyi ember jár ma is ide hozzám segítségért, mert azt hiszik ez még a régi Fekete, aki megnyomja a gombot, kiszól a Nagy Lacinak: „Lacikám, intézd el ezt a dolgot!” És Lacikám elintézte. Ez most nem megy. Ma már nincsenek se Feketék, se Lacikák. Csak kollégiumi szobatársak.