Vissza a tartalomjegyzékhez

Benke László
A pápai és a világi Róma

Rómának mint a polgári Olaszország fővárosának és a római katolicizmus központjának kettőssége számos sajátságos kérdést vetett és vet fel. Az egyházi állam 1870-es felszámolása óta a város hovatartozásának rendezésére időről időre sikertelen próbálkozások történtek, mindkét fél számára megnyugtató - mégis máig vitatott - rendezést csak a Szentszék és a Mussolini-féle fasiszta diktatúra által 1929-ben aláírt lateráni egyezmény hozott. A viszontagságos körülmények között kialakult együttélés több viharos időszakot is megélt, s közelmúltbeli események is - főként a Vatikáni Rádió és az olasz Környezetvédelmi Minisztérium között kirobbant jogvita, illetve a választásokat megelőző hivatalos vatikáni állásfoglalások - új megvilágításba helyezték az általa felvetett kérdéseket. 


A Colosseum. Róma központ volt és maradt Fotó: Reuters

A pápai Róma örökébe lépő „világi” Róma mint az egységesült Olasz Királyság fővárosa 1870-ben jött létre, amikor az olasz királyi csapatok a Porta Pia mellett lerombolt várfalszakaszon betörtek a városba. Mivel a porosz-francia háborúba keveredett III. Napóleon francia császár visszavonta megszálló csapatait a városból, csupán a pápai milícia tanúsított ellenállást - eredménytelenül. A világi hatalmát elvesztett pápaság és az olasz állam hat évtizedes konfliktusa vette ezzel kezdetét.

Szabad egyházat a szabad államban

A Garibaldi vörösingeseinek „gerillaakciója” révén egységesült ország első parlamentje 1861-ben Torinóban kiáltotta ki II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává. A királyt sem a pápa, sem más prelátus nem koronázta meg, így a félsziget első világi és parlamentáris uralkodója lett. IX. Pius nem ismerte el az Olasz Királyságot, amely még rezidenciájától is megfosztotta, a király ugyanis beköltözött a Quirinale-palotába. Az olasz parlament kegydíjat szavazott meg a pápának, s a hadsereggel szavatoltatta volna a biztonságát, mint szuverén állam uralkodóját viszont nem hagyta jóvá (ezzel meg kellett várni Mussolinit). A pápa az állami javadalmazást elutasította, s a Tiberis északi oldalán fekvő Vatikánba zárkózott, ahol magát „erkölcsi fogolynak” nyilvánította. Az olasz kormányt „piemonti kormánynak” nevezte, állama „elrablóit” - így a piemonti királyt is - kiátkozta. Ennek azonban nem volt foganatja. Az országban Cavour olasz miniszterelnök eszménye - szabad egyházat a szabad államban - valósult meg, ami az állam és az egyház szétválasztását jelentette. 
Olaszország közvetlen jövőjére IX. Pius Non expendit című enciklikája volt a legnagyobb hatással, amelyben megtiltotta, hogy katolikusok szavazzanak vagy bármilyen politikai szerepet vállaljanak az új, „istentagadó” királyságban. A döntés a pápa szándékaival ellentétben stabilizáló erejűnek bizonyult a fiatal monarchia számára, hiszen gátolta egy jobboldali, klerikális párt fellépését, amely a pápaság világi hatalmának visszaállítása érdekében a királyság megdöntésére tört volna. IX. Pius az egyház politikai szerepvállalásának vétója mellett a hittételek területén is jelentős megújulást tartott szükségesnek. A háromszáz éve stagnáló dogmatika két irányban is kimozdult a holtpontról: Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának kihirdetése mellett az I. vatikáni zsinaton a pápai csalhatatlanság dogmáját is beiktatták.
A Szentszéknek a polgári demokrácia iránt tanúsított hozzáállásában csak a századforduló környékén állt be jelentős változás. Időbe telt a felismerés, hogy a polgári átalakulás nyomán az egyház és az állam visszavonhatatlanul szétvált egymástól, és a vallási-erkölcsi elvek érvényesítéséért külön politikai aktivitást kell kifejteni egy nyílt, konfliktusossá vált társadalomban, más politikai törekvésekkel megküzdve. A megváltozott körülményekre, elsősorban a szocializmus térhódítására való tekintettel XIII. Leó 1891-es Rerum novarum kezdetű enciklikájában felszólította a katolikusokat, vállaljanak tevékeny szerepet a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében. A dokumentum életre hívta a katolikus politikai mozgalmakat. XIII. Leót X. Pius követte a pápai trónon, aki - elődjénél konzervatívabb lévén - szembehelyezkedett a katolikus modernizmussal, a szocialista eszmék olaszországi térnyerése miatt mégis engedményekre kényszerült a katolikus politikai mozgalom vezetőivel szemben. Az olasz munkások első általános sztrájkját követő, 1904-es parlamenti választásokon engedélyezte, hogy a katolikusok az urnákhoz járuljanak. A választások bojkottjának felfüggesztése nagy előretörést hozott, a szocialisták és a radikálisok gyengén szerepeltek. A pártviszonyok első világháborút követő átalakulásának idején, a liberális állam válságának körülményei közt látta az egyház elérkezettnek az időt, hogy a katolikus mozgalom párttá szerveződjék. 1919-ben egy fiatal szicíliai pap vezetésével megalakult az Olasz Néppárt (PPI), amelyhez csaknem az összes katolikus szervezet csatlakozott, s így gyors sikereket ért el. Engedélyezése gyökeres fordulatot jelentett az egyház politikájában.

A római menet

A pápaság és Olaszország viszonyában Benito Mussolini egyetlen máig érvényben maradt rendelkezése hozott fordulatot. A Fasiszta Párt vezére - aki az utókor számára „római menet” néven emlékezetes fegyveres felvonulásával (valódi erejét tekintve kolosszális blöffel) kényszerítette ki az akaratgyenge III. Viktor Emánuel királytól, hogy kormányalakítással bízza meg - a „római kérdés” lezárását hozta el. A totális fasiszta állam kiépítésének befejező szakaszában a rendszer komoly sikere volt, hogy az évekig tartó tárgyalások eredményeként létrejött lateráni egyezmény helyreállította az állam és a pápaság között 1870-ben megszakadt kapcsolatot. Az egyezmény értelmében Olaszország elismerte a pápa szuverenitását a Vatikán felett, ezzel Róma szívében, golfpályányi területen elvben teljesen független egyházi államot hívott életre, a pénzügyi megállapodások szerint pedig jóvátétel kifizetésére kötelezte magát. Ezt a Szentszék az 1870 óta Olaszországgal szemben fennálló pénzügyi követelése végleges rendezéseként fogadta el. A háborút követően az Alkotmányozó Nemzetgyűlés hosszas vita után érvényben hagyta a megállapodást. Ormos Mária történész Mussoliniről írt monográfiájában így értékeli a konkordátumot: „S ha igaz is, hogy a lateráni egyezményekkel a fasizmus nyitva hagyott kapukat az egyház és a katolicizmus előtt, az is igaz, hogy kitárt másokat a maga számára az olasz katolikus világ felé. Sőt valójában ennél több is történt. A Vatikánnak sikerült ugyan kimenekítenie szervezeteit a fasizálás nagy áradatából, Mussolini azonban meg tudta akadályozni azt, hogy az egyház valaha is menedéke legyen az antifasizmusnak. Nem vonta ugyan bele az egyházat az állami totalitásba, de sikerült egy kompromisszummal a konszenzus részévé tennie.” (Polgart Kiadó, 2000) A modernizmust és új civilizációt hirdető Duce ugyanakkor nem becsülte le az egyház és a vallás konzervatív hatását sem. 1929. május 13-án a cserkészekről ezt mondta: „Ezeket a gyerekeket vallásos hitükben kell nevelni, de szükségünk van arra is, hogy ezeknek az ifjaknak megadjuk a férfiasság, a hatékonyság, a hódítás érzését…” (Opera Omnia, Mussolini első önéletrajza)

Elégedett bíborosok

A fasizmus hanyatlásakor a volt Néppárt egykori elnöke új katolikus gyűjtőmozgalmat hozott létre - a Kereszténydemokráciát -, amely az 1948-as választásokon abszolút többséget szerzett. A párt évtizedekig a legmeghatározóbb politikai erők egyike volt, szétesése óta a választások kimenetele részben egykori szavazótáborának begyűjtésén múlik. 
Az olasz demokrácia kormányai alatt az egyház változó eredménynyel kereste és keresi a helyét. Egyes területeken erősebb a Vatikán és Olaszország együttműködése: a kilencvenes években a két állam „külpolitikai szimbiózisa” volt a leginkább tetten érhető. Oscar Luigi Scalafaro volt államelnök a La Stampa kérdésére számolt be az olasz külügy számos közelmúltbeli lépéséről, amelyeket a Vatikánnal egyetértésben dolgozott ki, többek között az Európai Unió keleti bővítésének pártolása, Abdullah Öcalan szabadon bocsátásának követelése, a fejlődő országok adósságainak eltörlése, valamint a Szaúd-Arábia iránti távolságtartás, amiért az arab ország nem engedélyezi keresztény templomok építését. Ezek mellett Olaszország külügyi eszközökkel egyengette a pápa kubai missziójának útját, ahogy most a Szentszék és Kína kapcsolatainak javításán fáradozik. Angelo Sodano bíboros, államtitkár az 1929-es lateráni egyezmény évfordulóján tartott idei februári ünnepi fogadást követően öt pontban határozta meg, mire legyenek tekintettel a katolikus szavazók a választások során, valamint egyértelmű állásfoglalásra szólította fel a választások jelöltjeit - egyebek mellett - „az élet kérdéseit, a fiatalságot, az iskolarendszer szabadságát” illetően, vagyis az abortusz, a mesterséges megtermékenyítés, a klónozás és a katolikus iskolák finanszírozása kérdéseiben. „Nem fogadunk el lezárt csomagban átnyújtott ajándékokat a választásokon” - tett ígéretet. Mint emlékezetes, a Vatikáni Rádió képviselői tavasszal a lateráni egyezmény alapján, az adóállomás „területen kívüliségére” hivatkozva utasították el az olasz Környezetvédelmi Minisztérium perkeresetét (Hetek, 2001. március 17., ). Miután a Vatikán ebben az esetben hangsúlyozta, hogy önálló állam, több politikus az olasz belügyekbe való beavatkozásként értékelte a vatikáni államtitkár nyilatkozatát.
Az olasz egyház hivatalos irányelve a pártatlanság volt a választások során, mindemellett a jobboldali győzelmet követően Camillo Ruini bíboros, az Olasz Püspöki Kar (CEI) elnöke elégedettségének adott hangot. A torinói La Stampa című lap elemzése szerint a papság túlnyomó többsége nem elégedetlen a választások eredményével. Emellett elítélő hangokat is hallani: Giuseppe Casale, Foggia érseke szerint a mai jobboldal „több szempontból is hasonlóságot mutat a fasizmussal, elsősorban a populizmusra való törekvésében. Berlusconi túl sokat egyszerűsít.”


Csak minden harmadik olasz hű egyházfi

A most leváltott balközép kormány tavaly novemberben módosította az egyházügyi szabályozást, ettől fogva Olaszországban nincsenek „bevett” felekezetek, csupán jogi személyiség státusával bíró vallási közösségek. Törvény írja elő, hogy a katonaságnál, rendőrségnél, börtönökben és kórházakban tiszteletben kell tartani az étkezésre és munkaszünetre vonatkozó különböző vallási előírásokat. A Kathpress elnevezésű vallási hírügynökség adatai szerint Olaszországban a katolikusok után következő legnagyobb vallási csoportot az egymilliós mohamedán közösség jelenti, utánuk a különböző protestáns irányzatok négyszázezres, majd Jehova tanúinak több mint kétszázezer fős tábora következik.
Az elmúlt években több tanulmány is vizsgálta az olaszok vallásosságát, a felmérések során különös hangsúlyt helyezve a hitgyakorlat milyenségét s a katolikus egyház társadalmi elfogadottságát illető kérdésekre. A tanulmányok alapján a főként északon megfigyelhető elvilágiasodás ellenére az olaszok többsége hívőnek vallja magát, s a vallásnak nagy szerepet tulajdonít a mindennapi életben. A lombardiai ALSPES tudományos kutatóközpont 1998-as vizsgálatának adatai szerint a vallásosságot illetően erős földrajzi megoszlás figyelhető meg: az északi társadalom szekularizáltabb, míg a déliek hagyományőrzőbbek. Közülük többen ragaszkodnak a „népi vallásosság” egyes formáihoz. (Sajátos hitvilágukra mutat, hogy 40 százalékuk hisz démoni megszállottak létezésében.) Az egyház megítélése jóval kevésbé kedvező: az északiak 34 százaléka fogadja el csak - részben - egyháza tanításait. Minden ötödik olasz vallotta magát „nem katolikusnak”, közülük a legtöbben „egyházi tanoktól függetlenül” hisznek. Többségük szerint az egyház túl nagy hatalommal rendelkezik. Az északiak csaknem fele „unalmasnak” érzi a vallási szertartásokat, s 75 százalékuk ismerte el: nem követi egyháza álláspontját a szexualitást illető kérdésekben.