Vissza a tartalomjegyzékhez

Varga József
A század legjobbjai

Hétfőn este Rómában megtartották a jubileumi World Player gálát. A hagyományoknak megfelelően ezúttal is különféle díjakat osztottak ki, de idén kiosztották az „Évszázad legjobbja” díjat is. A várakozásoknak megfelelően a brazil Pelé és az argentin Diego Maradona volt a díj várományosa. A két vitathatatlanul zseniális labdarúgó között különbséget tenni nem egy hálás feladat, mivel a maguk idejében csodálatos játékukkal emberek tízezreit vonzották a stadionokba, illetve a televíziókészülékek elé. 

Diego Maradona az évszázad egyik legjobbja

Pelé már tizenhat évesen világsztár volt

Az idén október 21-én 60. születésnapját ünneplő brazil játékos 1950-ben kezdett játszani a Bauru nevű klubban, ahol édesapja volt az edzője. Az ott mutatott teljesítménye alapján tizenöt éves korában leigazolta őt a Santos, ahol igen hamar felhívta magára az ország és a nemzetközi közvélemény figyelmét. Tizenhat éves korában mutatkozott be hazája válogatottjában, és az 1958-as svédországi világbajnokságon társai unszolására az akkori szövetségi kapitány, Vicente Feola csatasorba állította a fiatal tehetséget. Így eshetett meg, hogy a torna végén Pelé is társaival együtt világbajnokként térhetett haza Brazíliába.
Klubjának vezetői ekkor már felismerték, hogy micsoda bámulatos tehetség játszik csapatukban, s ezért az igazgatóság afféle cirkuszt szervezett, és a Santos hetente két-három alkalommal bárki ellen kiállt. A mérkőzésekből befolyó pénzekből alaposan megerősítették a játékoskeretet, ennek következményeként Peléék 1962-ben és 1963-ban megnyerték a Világkupát. A zseniális képességű játékos az ellenfelek hátvédjeinek célpontjaként állandó sérüléseknek volt kitéve, és az egyik ilyen sérülés miatt az 1962-es világbajnokságon csak epizódszerep jutott Pelének. Csak az első fordulóban lépett pályára, de társai nélküle is megvédték a Jules Rimet-kupát. 
Négy év múlva az angliai vébén 
a portugálok elleni meccsen szintén súlyos sérülést szenvedett, így ismét csak szemlélője volt a további küzdelmeknek, ahol társai is lemondhattak a végső győzelemről, mivel a magyar válogatott csodálatos játékkal 3-1-re verte a címvédőt. Az 1970-es mexikói vébé viszont valóban Pelé jutalomjátékaként vonult be a sporttörténelembe. Káprázatos játékával csapata vezéralakjaként bizonyította, hogy kivételes képességű labdarúgó. „Pelé az a brazil labdarúgásban, mint Shak-espeare az angol irodalomban” - vélekedett Joao Saldanha, a brazil válogatott volt szövetségi kapitánya. 
Pelé zsenialitásáról mindent elmond az a tény, hogy ő volt az egyetlen labdarúgó, aki a 70-es évek labdarúgását fel tudta pezsdíteni az Egyesült Államokban. 1975-től 1977-ig ugyanis az Észak-amerikai Labdarú-gó Ligában szereplő New York Cosmos csapatát segítette három bajnoki címhez. 1982-ben a világ labdarúgása érdekében tanúsított kiemelkedő tevékenységéért megkapta a FIFA Aranymedál díját. A későbbiekben mint sportminiszter képviselte Brazíliát. 
Az argentin Maradona 1960. október 30-án látta meg a napvilágot Buenos Airesben. Ő is igen korán bemutatkozott első csapatában. Tizenöt éves volt, mikor első bajnokiját játszotta, az Argentinos Juniors gárdájában. 1977-ben bemutatkozott a válogatottban a Magyarország elleni barátságos mérkőzésen. Nagyon úgy tűnt, hogy az Argentínában 1978-ban megrendezett világbajnokságon is tagja lesz hazája válogatottjának, de Cesar Luis Menotti szövetségi kapitány az utolsó pillanatban kihagyta a keretből, és így a gauchok nélküle hódították el a vébé-trófeát. A már akkor is igen büszke játékos csak hosszú hónapok béketárgyalása után volt hajlandó szóba állni Menottival, s a békekötés után Maradona első nemzetközi sikereként ifjúsági világbajnokságot nyert Japánban 1979-ben. 
Fiatal kora ellenére Argentínában már valóságos kultusz vette körül, és eredményeinek köszönhetően 1 millió fontért leigazolta őt a Boca Juniors. Ez a hatalmas összeg ekkoriban rekordnak számított egy tinédzser labdarúgóért. Két évvel később a Spanyolországi vébén a torna elsőszámú sztárjaként harangozták be. Ő viszont nem bírt megbirkózni a ránehezedő hatalmas nyomással, amit a tétverseny jelentett, s a brazilok elleni csoporttalálkozón elvesztette önkontrollját, melynek következtében kiállították. Későbbi pályafutását is beárnyékolta, hogy kivételes érzékkel szított feszültséget maga körül. A vébé után újabb rekordösszegért, 3 millió fontért a katalán Barcelonához került, ahol csodálatos ballábának képességeitől rettegtek a spanyol védők, s igyekeztek befenyíteni az argentin sztárt. A Bilbao elleni mérkőzésen aztán négy hónapra hidegre tette őt Andoni Goichoechea. 
1984-ben megelégelvén a folyamatos terrortámadásokat és a klubelnök Nunezzel való állandó konfrontációt, újabb világrekord összegért 5 millió fontért a Napoli csapatához szerződött. Az addig nagy szurkolótáborral, de kis eredményekkel rendelkező egyesület életét alaposan fölkavarta Maradona érkezte, és rekordnak számító bérletet adtak el a szezon mérkőzéseire. 
Az 1986-os mexikói világbajnokság meghozta a rég várt sikert. A vébé legjobb játékosának választott Maradona ugyanis győzelemre vezette a kék-fehér válogatottat. Ezen a tornán esett meg az a máig emlegetett dolog, amitől az angol szurkolóknak ökölbe szorul a keze a mai napig is. Az egyenlítő találatot Maradona kézzel juttatta hálóba, s ezt a gólt a mai napig is Isten beavatkozásának tartja. Ezzel úgy megzavarta a háborgó briteket, hogy nem sokkal később saját térfeléről indulva, öt védőt kicselezve, Shilton kapust is átvágva megszerezte a vébék történetének legszebb találatát. A döntőben Nyugat-Németország válogatottját fektették két vállra, s ezen a mérkőzésen kiderült, hogy az évtized legjobb játékosát tisztelhettük Maradonában. A vébésikert a klubjának, a Napolinak első bajnoki és kupagyőzelmével koronázta meg 1987-ben. Az egyetlen európai tornagyőzelmét 1988-ban szerezte, amikor is a Napoli legyőzte a Stuttgartot. Ezután azonban nehéz időszak következett, sorozatos sérülések és botrányok után a 90-es vébédöntőn kikaptak Németországtól. 
Addigra már sorozatos sztárallűrjei miatt alaposan megcsappant a népszerűsége, majd 1991-ben bekövetkezett a bukás. Pozitív doppingtesztje miatt tizenöt hónapra eltiltották. Visszatérése kiábrándítóra sikerült új csapatában, a spanyol Sevillában. A következő esztendő már újra Argentínában találta, ahol a Newell’s Old Boys csapatában bizonyított, így az Ausztrália elleni selejtezőben újra a csapat kapitánya volt. Az Egyesült Államokban megrendezett vébén újra lebukott, és doppingolás miatt újra tizenöt hónapra tiltotta el a FIFA. Eztán már igazán sohasem talált magára, és sorozatos botrányaitól volt hangos a nemzetközi sajtó. Az addigra már erősen kábítószerfüggővé vált zseni a magánéletben alaposan megbukott, és többszöri elvonókúrás kezelések ellenére sem tudott megszabadulni a fehér por hatása alól. A római gála előtt főleg Maradona részéről többször elhangzott, hogy ő magát tekinti minden idők legjobbjának, s többször kifejtette, hogy csak akkor hajlandó elmenni a ceremóniára, ha ő kapja meg az elismerő kitüntetést. 
Sepp Blatter, a FIFA elnöke azonban meggyőzte a hisztériázó Maradonát, hogy vegye át a díjat, amelyet végül is megosztva nyertek el Pelével. Az olasz lapok salamoni ítéletnek tartották a döntést. Valójában viszont erősen komédia jellege lett a díjátadásnak, mivel Blatter kijelentette, hogy 2004-ben, a FIFA születésnapján ismét megválasztják az évszázad legjobbját. De akkor már csak egy győztessel. Mivel mindkét játékos befejezte pályafutását, nehéz elképzelni, hogy valamiféle változás merülne fel a végső győztes személyét tekintve, Pelét a szakma, Maradonát az interneten szavazó szurkolók jelölték az első helyre. De befejezésül álljon itt egy szakember véleménye: 
„Pelé korának legkiemelkedőbb játékosa volt; Maradona is az volt a maga idejében. Összehasonlításuk lehetetlen, ekkora nagyságokat nem lehet összemérni” - nyilatkozta Cesar Luis Menotti.