Vissza a tartalomjegyzékhez

Francis Fukuyama
Ami megosztja Amerikát

Egyértelmű, hogy Amerikát nem a külpolitika, a gazdaságirányítás, a bűnözés, a jóléti vagy más hagyományos kérdések osztják meg, amelyek annak idején kialakították a politikai jobb- és baloldalt. Mindkét jelölt olyan kipróbált politikai eszközökkel igyekezett megnyerni a választókat, amelyek a korábbi választások során már beváltak. Az amerikai politika valódi kérdései azonban ma már a kulturális kérdések, melyeket nem lehet a politikán és a közéleten keresztül megközelíteni. Ennek eredményeként az emberek választását elsősorban intuícióik befolyásolták arra nézve, hogy az egyes politikusok hogyan viszonyulnak ezekhez a kérdésekhez, és sokan nem is hoztak döntést egészen addig, míg be nem léptek a szavazófülkébe - állítja a The Wall Street Journal című lap európai kiadásában megjelent elemzésében Francis Fukuyama, a George Mason University professzora. A világhírű szociológusnak nemrég jelent meg magyarul A nagy széthullás című könyve.

Gore igazán furcsa kampányt folytatott, feladva centrista múltját a hagyományos populista demokrata szólamokért. Ígéretet tett, hogy hatalmát felhasználva megvédi a nemzetet a különféle káros befolyásoktól, mint a drogüzletek és a „nagy olaj”. Úgy érezte, hogy el kell határolódnia Bill Clintontól, ezért gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta az elmúlt nyolc év sikeres gazdaságpolitikáját, sőt még arról is igyekezett meggyőzni az amerikaiakat, hogy nem is állnak olyan jól, mint ahogy az látszik. Mivel azonban Gore éppen hatalomban volt, mialatt mindez történt, ennek nem sok értelme volt. Emiatt talán nem okozott meglepetést, hogy nem kapta meg a szavazatok 50 százalékát. Nem vált be az a törekvése sem, hogy a hagyományos republikánus mumussal ijesztgessen, aki lefaragja a társadalombiztosítási vagy a közoktatási költségvetést. A választás egyik legárulkodóbb közvélemény-kutatási adata szerint a floridai idősek nagy többsége Bush-ra szavazott. 
Bush és a republikánusok szintén nem tudtak lépést tartani a változásokkal, melyek James Kurth politológus szerint elsősorban az amerikai politika feminizálódásában figyelhetők meg. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a nők a korábbinál nagyobb arányban szavaznak, hanem egyenesen ők jelentik azokat a kulcsszavazatokat, amelyek a közelmúltban a demokraták javára történő elmozdulást hozták. A külpolitika, az erős honvédelem és az adócsökkentés voltak azok a hagyományos republikánus receptek, amelyek hatalomra juttatták Ronald Reagant. Ezek a kérdések azonban elsősorban férfikérdések, és mindig is kevés érdeklődést váltottak ki a nőkből. 
Clintonban a republikánusoknál előbb tudatosodott a nők szerepének, és ennek következtében a kulturális kérdések jelentőségének növekedése az amerikai politikában, és ezzel két választási győzelmet aratott. A múlt tavasszal versenybe szálló republikánus jelöltek közül Bush nyerte meg legjobban a nők tetszését a szociálpolitikai kérdésekben való tájékozottságával és ez irányú érdeklődésével. Végül is a házasságban élő nők között jobb eredményt ért el, mint Gore. A kérdés kezelése a politikusok számára is bonyolult feladat, hiszen a nők nem alkotnak egységes szavazótábort, és egy sor kérdésben nagyon is különböző érdekeket képviselnek. Egészében azonban ez az eltolódás inkább a konzervatívok számára okozott problémát, mint a liberálisoknak. 
Az Egyesült Államokban az utóbbi 40 évben végbement legjelentősebb társadalmi változás a szexszel és a nők társadalmi szerepének megítélésével kapcsolatos - ebből az egyetlen forrásból ered talán gyakorlatilag az egész „kulturális háború”. Bár kellemetlen bevallani a tényt, de a hagyományos család csődje, ami a válások növekvő számában, valamint a házasságnak törvénytelen kapcsolatokkal és együttélésekkel való helyettesítésében tükröződik, két forrásból ered: a nőknek a fizetett munkaerővé válásában, és a szexnek az utódnemzéstől való elválasztásában, amit elsősorban a születésszabályozás és a legális abortusz tett lehetővé. 
A hagyományos család alapja a munka nemek szerinti megosztása volt, amelyben a férfi volt az elsődleges családfenntartó. Ahogy a nők munkába álltak, ez a megállapodás, és ez által a hagyományos házasságmodell elkezdett felbomlani. A fogamzásgátló tabletta célja a nők felszabadítása volt azáltal, hogy megszüntette a terhességtől való félelmet; akaratlan eredménye azonban az lett, hogy felszabadította a férfiakat a társadalmi normák követelte felelősségtől az általuk teherbe ejtett nők és az általuk nemzett gyermekek iránt. Ennek köszönhető az apa nélküli családok számának robbanásszerű növekedése az 1960-as évektől az 1990-es évekig. 
A konzervatívok az évek folyamán nagyon világosan megmagyarázták, hogy a hagyományos kétszülős család válsága hogyan függ össze egy sor szociális gonddal, beleértve a szegénységet, az alacsony iskolázottságot, a bűnözést, a segélyből élést és egyebeket. Azt azonban már kevésbé sikeresen magyarázták el, hogyan kellene a kiengedett szellemet visszaszorítani a palackba. Az 1996-os szociális reform szerény mértékben növelte a szegény sorsú nők házasodási kedvét, de nem segített a közép- és felsőbb osztályokba tartozó milliók válásain. Ugyanezt lehet elmondani a házassági adó eltörléséről, a házassági szerződésről, és más olyan intézkedésekről, amelyek csak szimbolikus gesztusok a családok felé, de semmi jelentős eredményt nem hoznak helyreállításuk érdekében. 
Ebben a helyzetben sok konzervatív egy vallási reneszánszban reménykedik, vagy egy olyan kulturális változásban, mint amilyen a viktoriánus Angliában ment végbe. Ennek igen kicsi a valószínűsége, mivel a szexet és a családot érintő változásokat nem egyszerűen a kultúra hozta létre, hanem a technikai és gazdasági változások is, amelyeket lehetetlen lenne visszafordítani. Az információs társadalomban az élet lényege a fizikai munka helyettesítése a szellemi munkával, és egy ilyen világban gyakran megeshet, hogy a nők több pénzt visznek haza, mint férjük vagy élettársuk. A viktoriánus prüdériának gyakorlati haszna volt akkor, amikor nem létezett születésszabályozás és legális abortusz. A Moni-ca Lewinsky-ügy fájdalmasan világossá tette, hogy a konzervatívok vesztésre állnak a „kulturális háborúban”. Alig akad olyan ember az országban, aki helyeselte volna Clinton viselkedését. Az amerikaiak jelentős része azonban még ellenszenvesebbnek találta a republikánusokat azért, amit ők moralizálásnak éreztek. Nem számított, hogy Clinton ellenfeleinek érvelése szerint nem a szexről, hanem a hamis esküről volt szó; tartotta magát az a nézet, hogy a republikánusok a magánéletnek egy olyan területén ítélkeznek, amely egyéni morális választás kérdése. Mindez alátámasztja Alan Wolfe szociológus közelmúltbeli tanulmányának eredményeit, melyek szerint a középosztálybeli amerikaiak erősen aggódnak a morális válság miatt, ugyanakkor éppen olyan mértékben ellenállnak azoknak is, akiket „törvénykezőnek” vélnek. A dolog iróniája, hogy a jelenkor amerikai polgárának legnagyobb erkölcsi aggodalma a szexhez és a családi élethez kapcsolódó „moralizálás” iránti ellenszenv. 
Az amerikai nemzet azért szentelt ilyen sok időt és érzelmi energiát a Lewinsky-botránynak, mert itt végre alkalma nyílt az effajta kulturális kérdések politikai fórumon történő megvitatására. Míg az amerikaiak talán nem érdeklődnek túlzott mértékben a külpolitika, a honvédelem vagy a bűnözés problémája iránt, nagyon is határozott véleményük van a szexről, a családról, a homoszexualitásról, a feminizmusról és általában az ítélkezésről. Igazából ez volt a 2000. évi választások ki nem mondott legfőbb kérdése is: mind Bush-nak, mind Gore-nak be kellett bizonyítania, hogy ők nem azonosak Clinton elnökkel. 
A Reagan nevével fémjelzett évek után a konzervatívok győztek a gazdaságpolitikával kapcsolatos hosszadalmas vitákban, ám valószínűleg elvéreznek a jövő kulturális aknamezején. Az amerikaiakat valóban megosztják ezek a kérdések. Bár a nők olyan jelölteket akarnak, akik felvállalják az oktatással és az egészségüggyel kapcsolatos társadalmi problémákat, messze nem hiszik, hogy igényeiket Washingtonból ki tudják elégíteni. Az amerikaiaknak erős kételyeik vannak a homoszexuális házassággal és a homoszexualitással kapcsolatban, ugyanakkor nem akarják hátrányosan megkülönböztetni a homoszexuálisokat. 
Mindez nem mutat nagy jövőt a konzervatívok számára, akik sokkal szívesebben hangoztatják demagóg nézeteiket az adókról és a honvédelemről, minthogy értelmes álláspontot dolgozzanak ki az egyedülálló anyák helyzetével vagy a homoszexuálisok házasságával kapcsolatban. Jól tennék, ha elkezdenének gondolkodni, hiszen kizárólag kulturális kérdések lesznek képesek a választókat megmozgatni.