Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Erőszakolt kétpártrendszer

Manapság egyre többet beszélnek arról, hogy Magyar-országon hosszú távon két politikai erőnek, az MSZP által vezetett baloldalnak, és a Fidesz által vezetett jobboldalnak van létjogosultsága. Az alábbiakban azt mutatjuk be, hogy ennek a rendszernek az erőltetése az egyébként társadalmilag, kulturálisan és vallásilag tagolt, plurális nemzet tartós megosztását, politikai kettészakítását eredményezné. Az így kierőszakolt folyamat az ország fejlődésének érdekét a politikai elit egyes csoportjainak hatalmi érdeke alá rendelné.


Az új országgyűlés alakuló ülése 1990-ben. A konszenzus napjai     Fotó: archív

Feltűnő volt az a visszafogottság, sőt szinte érdektelenség, amely az önkormányzatok tíz évvel ezelőtti megalakulásának évfordulóját övezte. A kötelező protokolláris cikkeken és tudósításokon túl a sajtóban nem vert nagyobb hullámokat az esemény. Mint ahogyan májusban a demokratikus országgyűlés megalakulásának évfordulója sem rázta meg a magyarokat. Mindez jól jelzi azt a zavart, amely a magyar társadalomban a rendszerváltás kapcsán egy évtized alatt felhalmozódott.
Kétségtelen, hogy tíz év alatt a magyar társadalom és különösen a magyar gazdaság átalakulásában sok minden történt. Sokkal több, mint amit a hazai vagy a külföldi megfigyelők tíz éve előre láttak. Ugyanakkor a lakosság jelentős része meglehetősen ellentmondásos érzésekkel viseltetik a rendszerváltás iránt. A demokráciához fűzött széles körű remények mindmáig nem teljesültek. Az érdemi politikai viták még mindig a demokrácia alapintézményei körül forognak. A hazai demokratikus modellben kevesen ismernek rá a nyugati demokráciák működő modelljeire.
A működő és vonzó nyugati demokráciamodellek kétségtelenül nem egyik napról a másikra jöttek létre. Az 1930-as évekig a demokráciáról alkotott nézetek középpontjában az alkotmányok álltak.
Az alkotmányt a közjó biztosítása zálogának tekintették. A weimari köztársaság azonban azzal a tanulsággal szolgált, hogy a jól megtervezett demokratikus intézmények önmagukban nem nyújtanak védelmet a diktatúrával szemben. A háborút követő évtizedekben, a 60-as évekig a politikaelmélet érdeklődésének középpontjába a demokratikus intézményrendszernek az alkotmányon túli intézményei kerültek. Így a pártrendszer és a választási rendszer is a demokráciát biztosító alapkövetelménynek bizonyult.

Mitől működik Nyugaton?

Gabriel Almond amerikai társadalomtudós ekkor a fejlett nyugati demokráciák politikai kultúrájának két modelljét írta le. Az elsőbe USA és Anglia modelljét sorolta, amelyben jól elkülönülnek a politikai alrendszerek (tehát a pártok, érdekszervezetek, szakszervezetek, klubok, a média stb.). Ezekben a rendszerekben a politikai kultúrák közötti konfliktusok alapvetően gyakorlatiasak, a javak elosztására vonatkozó konfliktusok. Jellemző rájuk a széles választói kört átfogó, stabil kétpártrendszer. Ezzel szemben áll az európai kontinens politikai kultúrája, ahol a politikai alrendszerek összefonódásával találkozhatunk, a konfliktusok az angolszász modell gyakorlatias konfliktusai helyett kulturális-ideológiai konfliktusok, nem ritkán vallási jellegűek. A széles választói kört képviselő kétpártrendszerrel szemben erre a rendszerre a szubkultúrákat, rétegeket képviselő sokpártrendszer jellemző, amely a hatvanas évek végéig az európai politikát meglehetősen instabillá tette.
A 60-as, 70-es évek változásai következtében főleg az európai kis országokban (Belgiumban, Hollandiában, Svájcban) a konszenzuskereső politizálás kialakulásával stabil, virágzó, működőképes demokráciák jöttek létre. A politikatudományban ettől kezdve foglalkoznak a demokrácia két nagy modelljével, a többségi modellel és a konszenzusmodellel. Az angolszász országokra jellemző többségi modell alapvetően kétpártrendszereket takar, ahol erős végrehajtó hatalom működik egypárti kormányokkal. A pártok gyűjtőpártokként működnek, közöttük intenzív verseny folyik, ugyanakkor ezekre a rendszerekre egydimenziós politikai tagoltság és homogén politikai kultúra jellemző. A jelenleg folyó amerikai választási kampány jól jelzi ezt a helyzetet, a külső megfigyelő számára nagyon nehéz különbséget tenni a két jelölt politikája között. A választás eredménye néhány ezer embert egzisztenciálisan érinthet, de az amerikaiak milliói sokkal kevésbé fogják megérezni a változást, mint amennyire Magyarországon az emberek bőrükön érzik a politikai fordulatot.
Az európai kis országokra jellemző konszenzusmodellben a végrehajtó hatalom többnyire nagykoalíciókon keresztül több párt kezében van. Itt a pártok rétegpártok, amelyek egymással együttműködésre törekszenek. Ezek a pártok jelenítik meg a többdimenziós politikai tagoltságot és a plurális politikai kultúrát.

A rendszerváltó Magyarország

Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között 1989 tavaszán megindult tárgyalások kezdetén az MSZMP olyan tárgyalásokat akart, ahol egy „Nemzeti Kerekasztal” körül foglaltak volna helyet a tárgyaláson résztvevők. Az ellenzék ezzel szemben tiszta viszonyokat követelve két oldalról beszélt: az egyiken a kommunisták, a másikon mindenki más. Míg 1989-ben az ellenzék által kierőszakolt időközi választásokon ez a képlet működött is, és sorban nyerték a választásokat az ellenzék közös - többnyire MDF-es - jelöltjei, addig a tárgyalások végéhez közeledve már egyre világosabbá vált, hogy az ellenzéki erők mögötti társadalom túlzottan heterogén ahhoz, hogy egységes antikommunista blokká olvadjon.
Az első szabad választások már sokkal inkább az ellenzék két nagy pártja, az MDF és az SZDSZ közötti küzdelemről szóltak. A választások után egy röpke pillanatra felvillant a két nagy párt közötti nagykoalíció gondolata, ezt azonban Antall József azzal utasította el, hogy nem kívánatos, hogy az első demokratikus kormány egyetlen alternatívája a volt kommunista párt legyen. Az MDF és az SZDSZ a választásokat követő megállapodás végrehajtásában még együttműködtek, majd az MSZP által kezdeményezett népszavazás meghiúsításában is, de azután a médiaügyek, a címervita, az önkormányzati választások és a taxis blokád hosszú távra lezárta együttműködésük lehetőségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy az újonnan kialakuló politikai rendszer sokkal összetettebb, tagoltabb társadalmi bázison jött létre, semhogy pusztán kommunista-antikommunista megosztásban leírható lenne. A magyar társadalom társadalmi, kulturális, de vallási alapon is tagoltabb, semmint hogy egy angolszász típusú kétpártrendszer kereteiben hatékony demokráciamodellként működjön.

Az ellenzéki egység mítosza

A Fidesz, hogy politikai pálfordulását igazolja, az SZDSZ-t vádolja árulással, azt állítva, hogy 1994-ben azzal, hogy koalícióra lépett az MSZP-vel, a liberális párt elárulta a közös ellenzéki ügyet. Az ellenzéki egység azonban csak egy Fidesz által gyártott mítosz. Mint láttuk, az ellenzéki egység már a kerekasztal-tárgyalások alatt is csak nehezen volt fenntartható, 1990 őszétől pedig már nem létezett. Amikor az SZDSZ 1994-ben koalíciót kötött az MSZP-vel, a demokrácia konszenzusmodelljét kívánta továbbvinni. Milyen bizonyítékok vannak erre? Az SZDSZ a kormányzás ideje alatt következetesen törekedett a kormányzati hatalom csökkentésére. Éppen az ellenkezőjét tette annak, amit a Fidesz tesz választási győzelme óta. Az Országgyűlés Házszabályának módosításával növelte a törvényhozás ellenőrző szerepét. Az azonnali kérdések órájának bevezetése, a vizsgálóbizottságok felállításának kisebbségi jogként való megfogalmazása, a bizottsági meghallgatások intézményesítése mind a kormány hatalmának gyengítését, a törvényhozás erősítését szolgálta. Ez a politika az ellenzéket tényleges támogatottságánál erősebb helyzetbe hozta.
Bár lett volna lehetőség új Alkotmány elfogadtatására is, ettől az akkori többség elzárkózott, ismét társadalmi támogatottságánál erősebb pozíciót biztosítva az ellenzéknek. Az egyetlen eset, amikor az ellenzék támogatása nélkül módosította az Alkotmányt, szintén a végrehajtó hatalom önkorlátozását jelentette. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács létrehozásával pedig megszűnt a kormány intézményes beleszólási lehetősége a bíróságok életébe.
A médiatörvény kétpárti elfogadása helyett hatpárti egyeztetésbe bocsátkozott, amelynek eredményeként olyan megoldás született, amely megszüntette a köztévé és közrádió feletti kormányzati befolyást, és amely lehetővé tette magántelevíziók létrehozását. A kormányzat gyengítését és a civil társadalom erősítését szolgálta a személyi jövedelemadó egy százalékáról történő rendelkezést lehetővé tevő törvény. Nyilvánvaló, hogy ezen keresztül a civil szervezeteknek már a polgárokat kell meggyőzniük tevékenységük hasznáról, és nem a közpénzekkel kufárkodó politikai csoportok kényét-kedvét kell keresniük.
Az a szabályozás pedig, amely az adó második egy százalékáról az egyházak javára történő rendelkezést lehetővé tette, az állam és az egyház elválasztásának elvét figyelembe véve megteremtette a politikasemleges egyház-finanszírozás alapjait. Ez a rendelkezés tekintettel volt arra, hogy bár sokan akarják vallási téren Magyarországot Ausztriával, Lengyelországgal vagy Horvátországgal összehasonlítani, ezek az országok vallásilag homogén nemzetek. Magyarország azonban vallásilag is sokszínű, plurális ország. Jellemző például, hogy a rendszerváltás után megjelent elemzések Magyarország vallási megosztását úgy írták le, hogy a lakosság hetven százalékát római katolikusnak, húsz százalékát protestánsnak, a maradékot pedig vallástalannak tartották. A felajánlások azonban idén is azt mutatták, hogy az adófizetőknek csak mintegy 10-15 százaléka tartotta fontosnak, hogy adójának egy százalékát valamely egyháznak felajánlja. Az egyházak közötti arányok pedig a korábban hirdetett hét a kettőhöz római katolikus-protestáns aránnyal szemben a felajánlások tükrében mindössze kettő az egyhez fölényt mutatnak. Nyilván ezek az adatok nem egzakt felmérések eredményei, de állíthatjuk, hogy a korábbi adatoknál reálisabban tükrözik az ország vallási térképét. Azok a tervek, amelyeket a rendszer megváltoztatásáról mostanság hallani lehet, növelhetik ugyan az egyes egyházaknak felajánlók számát, az azonban aligha hihető, hogy például a Magyar Római Katolikus Egyház javára érkezett háromszázharmincezer felajánlás hirtelen a korábbi adatokból adódó három és fél milliós szám közelébe jutna.

A hatalom érdeke mindenek előtt

A jobboldali pártok és a Fidesz 1994-es katasztrofális választási vereségét követően a Fidesz vezetői hamar felismerték, hogy a jobboldalon keletkező űrt ők tölthetik be. Első lépésként megszerezhetik az MDF és a KDNP egykori szavazóbázisát, és a politikai paletta ezen oldalán tartósan berendezkedhetnek. Először a kezdetekben még nagyon megosztott ellenzék egységét kellett megteremteni. Ehhez volt szükség arra a világképre, amely a kétpártrendszer ideológiai megalapozását eredményezte. A rendkívül aránytalan magyar választási rendszer hatásaival számoló Fidesznek sikerült elhitetnie a jobboldali szavazókkal 1998-ban, hogy ők az antikommunista blokk vezetői. Sőt azt is, hogy a magyar társadalom a baloldali-jobboldali tagoltság alapján leírható.
Ez a felosztás valójában nem létezik. A magyar társadalom érdek- és értéktagoltsága sokkal bonyolultabb ennél. A Fidesz nem egy valódi tagoltság élére áll, hanem önző hatalmi érdekéből mesterségesen teremt egy olyan megosztást, amelynek fennmaradása évtizedekre biztosítja a Fidesz-politikusok szavazóbázisát. Természetesen ez a helyzet nincsen ellenére az MSZP sok politikusának sem, hiszen így ők is számíthatnak saját politikai hátszelük tartósságára.
A választások óta a Fidesz - az MDF és a Kisgazdapárt önfelszámoló aszszisztálásával - ennek a hatalmi berendezkedésnek a megteremtésén fáradozik. Ezt a célt szolgálja a parlament ellehetetlenítése, ezzel a miniszterelnök szerepének rendkívüli megerősítése. A gazdasági életben, a kultúrában, a tudományban, de még a sportban is folyik a berlini falhoz hasonló kulturális falak felépítése. Akár akarják az érintettek akár nem, ez a politika a fal egyik vagy másik oldalára taszítja őket. A gazdaságban ez azt jelenti, hogy aki a Fidesz oldalára áll, az kap nagy állami megrendeléseket, ha kell, közbeszerzési eljárás nélkül; aki nem hajlandó oda állni, az nem kap (ha mégis kap valamit, akkor az inkább soron kívüli APEH-vizsgálat). A fal Fidesz felőli oldalán lehet közpénzből autópályát építeni, tűzijátékot szervezni, állami vállalatoknak pénzt szállítani, stb. A fal másik oldalán lehet számlálni a választásokig hátralevő időt, és bízni abban, hogy 2002 után rájuk kerül a sor. A kultúrában ez azt jelenti, hogy a Fidesz-oldalon lehet milliárdokból a szakma felháborodásától kísért Nemzeti Színházat építeni, Nemzet Színésze kinevezést kapni. A másik oldalon el lehet szenvedni a kultúra alulfinanszírozásának következményeit. Az uralkodó pártok kegyeit élvező civil szervezetek és egyházak számolatlanul kapják az adófizetők pénzét és a kiváltságokat, a kegyekben nem részesülők pedig örüljenek, ha nem üldözik őket. A kormányoldal számára az utóbbi időben kedvessé váló ügyészségek megkapják a költségvetésükből hiányzó pénzt, a bíróságok, amelyek nem mutatnak készséget a behódolásra, nem kapják meg. A példák még nagyon sokáig sorolhatók.
Az angolszász kétpártrendszerek erős kormányzati hatalma mellett tradicionálisan erős, független bíróságokat, erős, önálló önkormányzatokat találunk. Sem az USA-ban, sem Angliában nincs a központi kormányzatnak saját rendőrsége. Az angolszász társadalmakat megosztó többféle érték és ideológia mindkét pártban megtalálható. Annak a modellnek - amely a történelmi fejlődés eredményeként ezekben a többségi demokráciákban létrejött - átültetése a jelenlegi magyar helyzetre a két nagy párt politikusainak érdekeit szolgálja, lehetővé teszi, hogy táborukba gyűjthetnek olyan szavazókat is, akik egy szélesebb palettáról nem őket választanák. Ugyanakkor sokat árt az országnak azzal, hogy kiszolgáltatottá teszi a politikai szélsőségeknek. Ha ugyanis egyik vagy másik nagy blokk csak úgy számíthat választási győzelemre, ha megszerzi az ő oldalán található szélsőségek szavazatát, akkor ezt habozás nélkül meg fogja tenni, mert csak így tudja hatalmát stabilizálni. A kizárólag két párt versenyére épülő modellben ugyanis a versengő pártoknak egymás irányában zártnak, a szélsőségek felé azonban nyitottnak kell lenniük, hiszen alapvetően innen gyarapíthatják támogatásukat.
A magyar társadalom belső sokszínűsége jelenleg még ellenáll a társadalom politikai kettészakítására irányuló erőfeszítéseknek. A közvélemény-kutatások adatai szerint minden korábbinál magasabb az úgynevezett „bizonytalanok” aránya, akik egyik tömbben sem találták meg politikai otthonukat. Egyre többen vannak, akik a mind erőszakosabban erőltetett kétpártrendszert elviselhetetlen kalodának érzik, és akik csak arra várnak, hogy legyen olyan politikai erő, amelyik új alternatívát kínál. Az elkövetkező esztendő nagy kérdése az, lesz-e ilyen erő? Ha igen, megnyílik az esély arra, hogy az elkövetkezendő évek választásai ne arról szóljanak, hogy négyévente az ország egyik fele földbe tapossa a másikat. Megnyílhat az esély arra, hogy a lakosság többsége megtalálja politikai hazáját.