Vissza a tartalomjegyzékhez

Schmidt Barna
Dicsőség és bűnbánat

Tíz éve Alsó-Szászország tartományi miniszterelnökeként Gerhard Schröder elsietett lépésnek tartotta és a szövetségi parlamentben elutasította a gazdasági és valutaunióról szóló államszerződést. Schröder ma kancellárként az október 3-ai egyesülési évforduló főszereplője, miközben az akkori események hőse, Helmut Kohl politikai kirekesztettként arra készül, hogy külön ünnepséget rendez Berlinben. Az elmúlt évtized látványos eredményeit beárnyékolja az utóbbi hónapokban drámai módon erőre kapott rasszista és neonáci hullám.


Fiatalok a berlini Brandenburgi Kapu előtt a német egység napján. Keleti terhek     Fotó: dpa

Tíz esztendeje annak, hogy a német egység több évtizedes kényszerszünet után ismét életre kelt. Az újraegyesítéssel 1989 őszén ismét megteremtődött a lehetőség, hogy kelet- és nyugatnémetek azt mondhassák egymásnak: „Egy nép vagyunk.” A keleti rész esélyt kapott jelentős lemaradásának behozására, a felkapaszkodásra, a nyugati rész pedig megmutathatta, milyen erős lábakon is áll, fel tudja-e emelni maga mellé a „kisebbik testvért”. Létrejöhetett egy sokak által negyedik birodalomnak titulált új állam, amely mára Franciaországgal karöltve az európai fejlődés motorjává vált.
Az egyesítés jubileumi ünnepségei kapcsán azonban, meglehetősen furcsa módon, pont a széthúzás jelei mutatkoznak a német politika színterein. Az ünnepet ugyanis a két legjelentősebb párt mindegyike (SPD, CDU) magáénak akarja tudni. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az, hogy 3-án a központi ünnepségek helyszínén, a drezdai Semperoperben nem juthat szóhoz az utóbbi időszakban sokak által meghurcolt Helmut Kohl, aki 1990-ben kancellárként irányította a történelmi jelentőségű folyamatokat. A nagy öreg nem léphet fel ott, ahol a főszónok Jacques Chirac francia államfő, és a többi meghívott is a politika krémje közül kerül ki - Kohl ezért saját kis ünnepséget rendez Berlinben.
Az sem az alkalomhoz illő, hogy a jelenleg ellenzékben lévő CDU erőteljes sárdobálásba kezdve úton-útfélen hangoztatja: ha tíz éve nem ők vannak hatalmon, ma sem lenne nagy Németország. „Mi vagyunk az egység pártja” - hirdetik fennszóval a kereszténydemokraták, jelezve, hogy rajtuk kívül senki nem nyúlt volna akkoriban az egyesítés kérdéséhez. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a most kormányzó szociáldemokraták valóban nem nagyon akarták az újraegyesítést. Annak idején Alsó-Szászország tartományi miniszterelnökeként maga Gerhard Schröder kancellár is elsietett lépésnek tartotta, és a szövetségi parlamentben elutasította a gazdasági és valutaunióról szóló államszerződést.
Az 1990-es korszakváltás óta eltelt tíz esztendő azonban azt látszik igazolni, hogy mégis kialakult a belső egység Németországban. Richard von Weizsäcker egykori NSZK-s államfő nemrégiben egy, a mostani jeles évfordulót boncolgató televíziós műsorban megfogalmazta, honnan is ered valójában ez az erő: „A múlt és a jövő, ami minket összetart - dicsőség és bűnbánat.” És az öszszetartozás érzésével az egyes polgárok is egyre inkább azonosulnak. Egy felmérésből kiderül, hogy míg 1994-ben a keleti tartományok lakóinak csupán 32 százaléka gondolta ezt így, addig 1999-ben már 45 százalék van erről teljes mértékben meggyőződve.
Ez a tendencia a közös gyökerekre, történelemre, hagyományra, kultúrára, örökségre vezethető vissza, és ezekből kifolyólag szembetűnő hasonlóságot lehet fölfedezni a kelet- és nyugatnémet családok jellegzetességeiben. Hiszen hiába lett ez az ország a második világháborút követően földarabolva, a közös múltat nem lehetett belőlük eltüntetni. Érdekes megfigyelni, hogy ez a múlt milyen nyomokat hagyott bennük. Egy nemzetközi összehasonlításból kiderül: a német emberek jóval kisebb mértékben hangoztatják, hogy büszkék hovatartozásukra, mint más nemzetek polgárai. A történelem súlya szemmel láthatóan nyomasztja a német polgárt. Egy dologra azonban közel egyforma mértékben büszke mind a kelet-, mind a nyugatnémet: országuk háború utáni újbóli felépítésére, felemelkedésére.
Az utóbbi időben végzett különféle közvélemény-kutatá-sok sora azt látszik alátámasztani, hogy a tíz esztendeje még különállóként létező két régiónak teljesen hasonló a gondolkodásmódja, ugyanazok a dolgok fontosak életükben, egyforma az értékrendjük. Ez a közös értékrendszer, a hasonló jellemvonások tartják össze a polgárokat. Az élet minden területén kitűnik: a németek együtt akarnak élni. Legújabb felmérések szerint nyugaton az emberek 88, keleten 90 százaléka helyes lépésnek tartja a tíz éve lezajlott fúziót. De azért érzik a realitást is: 26 százalékuk látja, hogy az újraegyesítés által keletkezett problémák egy része még egyáltalán nincs megoldva.
Néhol kicsit még akadozik a gépezet. Egyre kisebb mértékben, de jól észrevehető jelenség, hogy a keletiek még mindig másodosztályúnak érzik magukat a hazai társadalomban. Ez nem meglepő, hiszen az egyesítés után inkább nekik kellett nyugati rokonaikhoz idomulni. Ők voltak rákényszerítve a változásokra, a fordulat számukra jelentett több újdonságot: tanulásra, alkalmazkodásra voltak kényszerítve. Emberek milliói voltak kénytelenek más foglalkozást űzni, mint addig, és ez több rugalmasságot követel az egyéntől. És amíg a két országrész közötti különbség ki nem egyenlítődik, mindaddig számítani is lehet a kelet kisebbrendűségi érzésére és ebből adódóan régiós feszültségek kialakulására.
A jubileum alkalmából egyébként az orosz parlament azt javasolja a német kormánynak, hogy szüntessék be a volt NDK-s politikai vezetők elleni büntetőeljárásokat. Ez a felvetés még nem talált egyöntetű támogatásra Németországban.