Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Ibolya Anna
Elutasítás miatt lázadt

Diana walesi hercegnő már több mint két éve halott, neve azonban még sokáig jó üzletet fog jelenteni. Legújabban volt személyi titkára, Patrick Jephson könyve keltett felháborodást az angol királyi család körében - a Dianát új, eddig jobbára ismeretlen oldaláról bemutató könyv a napokban jelent meg a HarperCollins kiadó gondozásában. Jephson uralkodó hajlamú, mindent és mindenkit kontrollálni kívánó személyiséget állít olvasói elé, aki bolondult az édességért és a disznó viccekért: sofőrje állandóan tartott „raktáron” egy kis tartalékot a nassolni kívánó hercegnő számára. A könyv iránti érdeklődést jelzi, hogy már megjelenése előtt részleteket közölt belőle a londoni Sunday Times, innen származnak a cikkünkben olvasható idézetek is.


Diana hercegnő viasz szobra Hamburgban. Személyisége ma is talány         Fotó: Reuters

Patrick Jephson 1996-ig állt a hercegnő szolgálatában, kevéssel a hercegi pár válása előtt mondott le bizalmi állásáról. Könyvét „igaz és kiegyensúlyozott számadásnak” titulálta, és védelmében elmondta: „A hercegnőről festett egyetlen kép sem lehet teljes anélkül, hogy megkíséreljük azonosítani azokat a démonokat, melyekkel küzdött. Csakis így lehet rá esélyünk, hogy helyesen értékeljük az erőfeszítéseket, amelyeket legyőzésükre tett, és azt a jelentős sikert, melyet elért.” A volt titkár szerint „volt valami alapvetően brutális” azoknak a viselkedésében, akik felsorakoztak ellene, míg a hercegnőben egyfajta hősiesség volt megfigyelhető. E nem kevéssé hízelgő kijelentése ellenére Jephsont semmi nem tartja vissza attól, hogy néhány bekezdéssel később éppen Diana brutális oldalával döbbentse meg az olvasót, leírva, hogyan volt képes pillanatok alatt kidobni egyik orvosát.

Egy marék kockacukor

Azon nemigen kell csodálkoznunk, hogy a királyi család nem örült a könyv megjelenésének - nem kevesebb mint 50 ezer angol fontot költöttek, hogy megakadályozzák megjelenését. Bár Dianára nézve semmiképpen nem előnyös az a kép, amit a könyv kialakít róla, a volt magántitkár azt sem rejti véka alá, hogy nézete szerint a királyi család tagjai engesztelhetetlenül bántak vele akkor, amikor a hercegnő még pozitívan fogadott volna egy békeajánlatot, és közömbösek voltak iránta, pedig „egy maréknyi kockacukorral” meg lehetett volna nyerni őt. Jephson állítása szerint Diana még házasságuk utolsó szakaszában is hajlandó lett volna a békülésre férjével. „A walesi hercegnő nem indult lázadónak; amit később hidegségnek láttak benne, azzal valójában krónikus elutasítottságérzését igyekezett kompenzálni. Az uralkodócsalád tagjaihoz való viszonyát leginkább a félelem jellemezte: Diana valósággal rettegett a királynő kegyeinek elvesztésétől, és férjéhez való viszonyát is a félelem árnyalta, sok mindent elviselt azért, hogy szükségtelenül ne provokálja a herceget.”
Amikor a királyi családban elfoglalt helyzete teljesen lehetetlenné vált, és házassága is véglegesen megromlott, új szerep vállalására kényszerült, hogy egyensúlyt teremtsen saját lelkében, és fokozatosan úrrá lett rajta a megerősítés és népszerűség iránti mohó és egyre kielégíthetetlenebb vágy. A hercegnő új imázsának része volt Jephson szavaival „nemcsak az, hogy elbájolóbb, együttérzőbb és hatékonyabb legyen, mint a királyi család bármely tagja, hanem sikeresebb is”. „Azt tanácsoltam - folytatja Jephson -, jelöljön ki a maga számára néhány jól körülhatárolható célt, és élvezze az életet. Úgy véltem, egy boldog hercegnő, akinek sok a tennivalója, kevesebb kísértést érez, hogy betegesen beleélje magát áldozat-voltába, és önigazolást keressen. Ennek ellenére úgy tapasztaltam, hogy a következetes életvezetés hiánya és az a hajlama, hogy egy-egy divatos véleménynek engedve sodortassa magát az egyik pillanatban, majd konokul önfejűen viselkedjen a másikban, megnehezítik számomra nyilvános szerepléseinek megtervezését. Udvariasan végighallgatta a javaslataimat, számos hízelgő megjegyzést tett előrelátásomra, bölcsességemre és lojalitásomra - aztán folytatta a Panoramának adott interjú tervezését a hátam mögött.” (Diana a BBC Panorama című műsorában lépett a nyilvánosság elé 1995-ben, hogy beismerje a walesi herceggel kötött házassága végleges megromlását és James Hewittal folytatott korábbi viszonyát.) Olyan volt, mint „egy toporzékoló kisgyerek, aki kiköveteli a felnőttek figyelmét, a várakozásteljes csendben azonban csak saját befejezetlen és többnyire banális gondolatait tárja fel”.
A Panorama-interjú élesen megosztotta a közvéleményt, nem kevésbé Jephson könyve. Akik nem szerették Dianát, azok minden bizonnyal megerősítést nyernek véleményükre, de akik szentnek tekintették, azok is találnak további bizonyítékot a könyvben a Windsor-család kegyetlen bánásmódjára.

Kompenzáció minden áron

„Az a gondolat, hogy a hercegnőnek sokkal elnézőbb bánásmódra lett volna szüksége, valószínűleg idegenül hangozhat a királynőnek és környezetének, akik között mindenek feletti értéket képvisel az érzelmek felett gyakorolt uralom és a spontán megnyilvánulások elnyomása” - fejtegeti Jephson, majd így folytatja: „Úgy éreztem, az ő kötelességük lett volna bármilyen szükséges erőfeszítést megtenni személyes alapon, hogy megértsék a hercegnőt, és gyengéden igyekezzenek biztonságosabb utakra terelni őt. (…) A sors kegyetlen iróniája, hogy minél jobban tette a dolgát, annál nagyobb mértékű elutasítást érzett a királyi család egyes tagjai részéről” - így talán valóban nem maradt más, mint a minden áron való kompenzáció.
„1995 folyamán jelentős csatákat nyertünk olyan erők ellen, melyek korlátozhatták volna a hercegnő lehetőségeit az egész világon egyedülálló népszerűségének kiaknázására. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor túlestünk egy-egy külföldi út üres formaságain, erősödött bennem az érzés, hogy olyan háborút folytatunk, melyet végül elveszítünk. Diana harca arra irányult, hogy a világot bejáró, független közvetítője legyen a jó ügyeknek. Mindennek a csúcspontján ugyanakkor ott volt önmagával folytatott harca, hogy mindent és mindenkit ellenőrzése alatt tarthasson, akit és amit csak elérhetett. Minél több veszélyt sejtett, minél több cselszövést látott, minél több hűtlenséget képzelt el, minél több igazságtalanságot érzett, annál jobban nőtt benne áldozat-voltának érzése. Mindezeknek a kontroll alatt tartása - ha kellett, agresszió árán - volt az egyetlen mód arra, hogy biztonságban érezze magát. Az ideális ifjú feleség és anya most sokak szemében nem volt más, mint házasságtörő asszony. Az a személy, akit korábban jótékonysági tevékenységéért dicsértek, most fotói révén volt népszerű. Igaz ugyan, hogy sokakban mély szimpátiát keltett a sorsa. Én azonban tudtam, hogy mindezt inkább mások hibáinak, mint saját kiváló erényeinek köszönheti. Tudtam, hogy egyre jobban hisz népszerűségében akkor, amikor én egyre kevésbé hittem benne. Attól féltem, hogy hozzám hasonlóan mások is egyre többet látnak törékeny idegi egyensúlya bomlásából.”
A hercegnő megszállottan törekedett arra, hogy mások jó véleménnyel legyenek róla. Éppen ezért vétségeit, melyek önfegyelem hiányában kikerülhetetlenek voltak, minden áron leplezni kellett. Ha valamilyen balszerencse folytán mégis napvilágra kerültek, meg kellett előzni a negatív következményeket, vagy el kellett terelni a figyelmet. Úgy tűnt, nagyon fontos volt számára, hogy ha bármivel megvádolták, akkor másokat is megvádoljanak esetleg valami sokkal szörnyűbb dologgal. Ez tartotta fenn a lelki egyensúlyát. „Mindezek tudatában - mondja a volt titkár -, úgy hiszem, a Panoramának adott interjúban is az volt számára a legfontosabb, hogy megtámadhatta férje alkalmasságát a trónra. Pontosan tudta előre, hogy a James Hewitt iránti szerelme bevallásáért (akit egyébként akkor már régen menesztett) többen fognak együtt érezni vele, mint ahányan elítélik majd, különösen mivel férjét soha senki nem hallotta hasonló érzésekről beszélni. Ennek ellenére - bár mindkét férfiról beszélt - kétségeim voltak afelől, vajon tudja-e, mit ért igazából a trón öröklésén vagy a szerelmen. Számomra semmi újat nem jelentett, amikor arról beszélt, hogy a »szívek királynője« kíván lenni, és nem volt ez új azok számára sem, akik a korábbi hónapokban hallották őt hasonló pótszerepekről nyilatkozni.” Legnagyobb ellensége, mint már korábban is annyiszor, önmaga volt. Mindenfajta - a férjével, a Buckingham palotával való - megállapodás ellen véghezvitt romboló támadásai végül arra ítélték, hogy az életben szólószerepet játsszon. A helyzet iróniája Jephson szerint abban rejlett, hogy a hercegnő az őt fojtogató erőkkel szembeni túlélést tekintette élete fő céljának; ugyanakkor választott életmódjával csak siettette azt az eredményt, amit ellenségei oly hiába igyekeztek elérni.
„A Panorama adása utáni argentínai út sikeresen nyújtott haladékot az otthoni válsággal való szembenézésre - folytatja Jephson.- Egy pillanatra, amíg a hercegnő élvezte a dél-amerikai napfényt és a tömeget, azt hittem, tényleg minden rendbe jöhet. Odahaza, a londoni ködben azonban már várt minket a valóság. A hercegnő hetekig, sőt hónapokig abban élt, amire a Panorama műsorában készült. Hatalmas várakozást épített ki magában arra a pillanatra, amikor majd a kamera előtt érzelmileg megkönnyebbülhet. Arra azonban nem volt terve, mit tesz majd az elszabadított áradattal - leginkább saját lelkében. A következmény egy mélypont, majd a teljes zavarodottság volt. Megkapta »kedvenc kábítószere« lehető legnagyobb adagját, és most még rosszabbul érezte magát.”

Paranoia és lázadás

Diana érzelmi instabilitása mögött titkára „valamilyen tudat alatti gyermekkori emlék végtelen újrajátszását” érezte. A vele töltött évek alatt Jephson korábbi sebek állandó felszakadásának lehetett tanúja: bizonytalanság saját külsejében, a feltétlen szeretet iránti szenvedélyes vágya, az érzelmi kontrollra való megszállott törekvés. A férfiak iránti eredendő bizalmatlansága és krónikusan negatív önképe mindent elmondanak róla.
Mindezek „természetes” velejárója vagy következménye lehetett egyre súlyosbodó paranoiája. Jephson így ír erről: „A hercegnőre már csak többes számban gondoltam, mivel úgy tűnt, egy személyben több emberrel van dolgom. Úgy éreztem, egy egész légió jön utánam. Olyan hatalmas nyomás alatt volt, hogy egyetlen telefonbeszélgetés alatt hangvétele a sebezhető suttogástól a jeges gyűlöletig volt képes változni. Olyan sok hang várt a sorára benne, hogy egyre nehezebb volt kitalálni, mit is gondol valójában. Mindezek tetejébe paranoiája is új magaslatokat ostromolt. Mindenhol összeesküvést látott, megszállottan kereste a lehallgatókészülékeket, és teljes komolysággal elmesélte nekem, hogy autójában elvágták a fékcsövet. Egyenesen a szemembe nézve még azt is mondta, hogy valaki megpróbálta közvetlen közelről lelőni a Hyde Parkban. Mindezeket a vádakat kivizsgáltam, de az eredmény csak az lett, amire végig számítottam: a fenyegetettség csak a képzeletében létezett. Egy újabb »lehallgatási sztori« után udvariasan megmondtam a hercegnőnek, hogy valójában egyetlen elrejtett mikrofont sem sikerült felfedeznünk. »Jöjjön velem« - mondta komoly arccal. Az egyik emeleti szobában letérdelt, és felemelte a szőnyeget. Ujjával csendre intve odahívott, hogy vessek egy pillantást a parkettára. Nem sokkal korábban megbolygatták. Csendesen a fűrészporra mutatott, és jelentőségteljesen bólintott. Meg sem szólaltam, amíg le nem értünk a földszintre. »Tisztában van vele, asszonyom, hogy nemrég az egész épületben kicserélték az elektromos vezetékeket?« - Ez igaz volt. A Windsorban pusztító tűz után hatalmas összegeket költöttek az összes királyi palota elektromos vezetékeinek felújítására. Úgy tűnt, nem is hallotta, amit mondtam. A pillantása elég volt ennek felmérésére.”
A múlt heti Sunday Times szalagcíme szerint a „hideg szívű királyi család lázadót csinált” Dianából, a leleplező szándékú könyv azonban azt is megmutatja, hogyan csinált lázadót saját titkárából a hideg szívű hercegnő. Jephson kiszámíthatatlan és kellemetlen személyiséget állít elénk, akit munkatársai is nehezen viseltek el, és nem ritkán kifejezetten gonoszul viselkedett.
„Számomra az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy hónappal a Panorama-interjú után a hercegnő - egy tucat gyermekjótékonysági szervezet pártfogója, az anyai odaadás mintája, a női erények megtestesítője - az alkalmazottak karácsonyi partiján odaosont fiai nevelőnője mögé, és odasúgta: »Annyira sajnálom a kicsit!« A hercegnő maga számolt be diadalittasan arról, hogy az eset után a nevelőnő a szó szoros értelmében elájult, úgy kellett elkapni. Azonnal tudtam, mit tett Diana. Arra gyanakodott, hogy Tiggy abortusszal vetett véget nem kívánt terhességének. »Van bármi bizonyítéka, asszonyom?«-kérdeztem. »Éppen most mondtam. Egyébként nincs szükségem bizonyítékra. Tudom…« - jelentette ki. A hercegnő »megérzése« persze újra helytelennek bizonyult. Mindenekelőtt bizonyítékra volt szüksége, és azzal nem rendelkezett. Tiggy cáfolata gyors és meggyőző volt, bár a hercegnő tagadási mechanizmusában ez nem okozott zavart.”

Egy ketrecben a tigrissel

„Magam is áldozata lettem a hercegnő különleges agresszivitásának, amellyel sugárzó mosoly mögé tudta rejteni a kést, melyet a hátamba készült döfni” - meséli saját felmondásának okait a volt magántitkár és Diana bizalmasa. „A Panorama adása után különösen hálás volt lojalitásomért, és kedélyes utat tettünk együtt New Yorkba december elején. De mindezek, hozzátéve a Tiggyvel kapcsolatos esetet, csak előjátékát képezték magatartása radikális megváltozásának, mindjárt újév után. A hercegnő újra azt érezte, hogy túl sokat mutatott meg magából, valakit túl közel engedett. Most rajtam volt a kivégzés sora. A kiválasztott eszköz a személyhívóm volt. Ezúttal én kaptam a mások eseteiből már ismerős »mérgezett üzenetek-kezelést«. Egy januári estén, a vonaton ülve egyszer csak éreztem azt az undok vibrálást a zsebemben, és amikor elővettem, először értetlenül bámultam az üzenetet: »A főnök tud a hűtlenségedről és a viszonyodról.« Az üzenet névtelen volt. Többször el kellett olvasnom, mire megértettem a jelentőségét. Az üzenetet úgy időzítették, hogy ha a vonat nem késett volna, éppen az ajtómon belépve olvastam volna el. Aztán már tudtam, hogy a hercegnőtől jött. Ő volt mindig ilyen pontos. A férje munkatársaihoz ilyen üzenetek egész áradata érkezett, és senkinek nem volt kétsége afelől, honnan jönnek. Nem sokkal korábban a hercegnő hosszú ideje alaptalanul gyanúsítgatott sofőrje szólt nekem könnyeivel küszködve hasonló üzenetekről. Magam is a sírás határán voltam. Tisztában voltam vele, hogy a szakmai és személyes hitelem elleni támadás lenne a büntetésnek az a formája, amit a hercegnő választana számomra, ha egyszer észrevenné, hogy kicsúszom a kontroll alól. Másnap megtaláltam a lehetőséget a konfrontációra. Gondosan szövegezett feljegyzést küldtem a hercegnőnek, amelyben megismételtem korábbi kijelentésemet: úgy érzem, itt az ideje a továbblépésnek, de nem teszem meg addig, amíg megfelelő utódról nem gondoskodom magam helyett, és nem látom megfelelőnek a munkáját - amenynyiben ez a hercegnő óhaja. Szintén felajánlottam, hogy maradok, amíg folyamatban lévő jogi ügyei megoldódnak. Titkárnőmön keresztül azonnal eljuttattam a feljegyzést a Kensington Palotába. A várt hatás egy órán belül megérkezett: a hercegnő hisztérikus volt. Hangja a kontroll minden látszatát elvesztette, helyette nyers érzelem és a lélek gyötrődése érződött. Újra és újra átbeszéltük a témát, igyekeztem megismételni, amit leírtam, de nem hallott, vagy nem akart hallani. Végül a hangja visszafogott és hideg lett: »El kell döntenem, mit tegyek magával« - és csak egy kattanás hallatszott, és már ott sem volt. Újra a hatalmával vigasztalta magát.”