Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
A Pilátus-dosszié

Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében, a zsidó naptár szerint Niszán hónap 14-én zajlott le a világtörténelem legnagyobb jelentőségű pere. A vádlott szerepét az a názáreti Jézus játszotta, akinek szolgálata három éven keresztül lázban tartotta az izraeli közvéleményt. A galileai „csodarabbi” - akiben egyre többen ismerték fel magát a Messiást - népszerűsége még a vallási szempontból ókonzervatív Jeruzsálemben is elsöprőnek számított. Izrael vallási vezetői azonban e határozott népszerűség ellenére - vagy éppen ezért - vádat emeltek Jézus ellen. Miután „rendkívüli ülésükön” kimondták rá a halálos ítéletet, átadták a római helytartónak, akitől az ítélet jóváhagyását és a kivégzés végrehajtását várták. Júdea prefektusának tisztét akkor már három esztendeje egy lovagrendi katonatiszt, Pontius Pilatus töltötte be.


Pilátus felirata és pénzei. Feladta az igazságot

Az Újszövetség és a korai keresztény hagyomány teljesen egységes abban, hogy a názáreti Jézus halálos ítéletét végső soron Júdea tartomány helytartója, Pontius Pilatus mondta ki, és a római helyőrség katonái feszítették őt keresztre a Jeruzsálemhez közeli Golgota-dombon. A názáreti Jézust az Olajfák hegyén történt elfogatása után János evangéliuma szerint először Annás, a szinoptikus evangéliumok szerint Kajafás főpap házába vitték, ahová a sebtében összehívott Szanhedrin (főtanács) is összegyülekezett. A látszólagos ellentmondást azzal oldhatjuk fel, hogy János, aki a főpap személyes ismerőse volt, talán olyasmit is tudott Kajafás házáról, amit Máté, Márk és Lukács nem. A főpap ugyanis Annás veje volt, s így könnyen lehetséges, hogy a ház, amelyben lakott, apósa tulajdonát képezte, s így mindkét verziónak igazat kell adnunk.
A Jézus perével foglalkozó, meglehetősen kiterjedt szakirodalom egy része a főpap házában lezajlott események evangéliumi leírását nem tartja hitelesnek. Ennek legfőbb oka az - mint azt Paul Winter is meggyőzően kimutatta könyvében -, hogy a Főtanács Jézus tárgyalása során szinte valamennyi törvényes előírást megszegte: nem a Szentély melletti ülésteremben jött össze, s ráadásul éjszaka, mikor nem is ülésezhetett; a főpap nem szakíthatta el ruháját; a tagok nem a megfelelő sorrendben szólaltak fel, tudniillik a legfiatalabbtól kezdve a legidősebbig stb. Ám a törvénytelenség önmagában nem bizonyíték arra, hogy a per meg sem történt! Azért sem, mivel Jézust a Kajafás vezette Főtanács csakis egy szabálytalan perben tudta halálra ítélni, illetve ítéltetni, mivel Jézus soha nem hágta át a Törvény előírásait. Nevetséges lenne azt állítani, hogy a sztálini vagy hitleri idők koncepciós perei azért nem történtek meg, mert azokat nem szabályosan (értsd: a diktatúra törvényeit is áthágva) folytatták le a bíróságok. A Jézus korabeli Szanhedrin törvénytelenségei olyannyira közismertek voltak, hogy még a Talmud is elítélően szól róluk: „Jaj nekem Boéthosz házának nyársa miatt! Jaj nekem Kathorosz házának íróvesszeje miatt! Jaj nekem Annás házának kígyósziszegése miatt! Jaj nekem Ismael ben Phiabi házának ökle miatt! Ők a főpapok, fiaik a kincstárnokok, vejeik a Templom felügyelői, szolgáik pedig furkósbottal verik a népet!” (Pészach 57a) Az idézetben felsorolt főpapok valamennyien az i. sz. I. században működtek. Jóchanán ben Zakkáj pedig, a kor egyik legnagyobb rabbinikus tekintélye így panaszkodott erről: „Mióta megsokasodtak a kéjencek, megszűnt a Törvény tisztelete, és megrontották a bírósági eljárásokat is. Mióta a bíróság előtt megsokasodott a suttogók suttogása [akik a bírót igyekeztek befolyásolni], harag jött a világba, és a Sekina [Isten jelenléte] eltávozott Izraeltől. Mióta megsokasodtak a személyválogatók (…), megnőtt a vesztegetések száma, a jogot elferdítették (…) és a társadalom egész vezető rétege bűzhödtté és egyre undorítóbbá vált. (…) Mióta megsokasodtak azok, akik a rosszat jónak, a jót pedig rossznak mondják, az egész világ megtelt jajjal (…) mert a mi nemzedékünk csak a látszatra néz. (…) Mióta megsokasodtak a felfuvalkodott szívűek, megsokasodtak Izraelben a pártok is, és két Törvény keletkezett (…) Mióta megsokasodtak azok [a bírák, azaz írástudók], akik ajándékokat fogadnak el, az élet napjai csökkentek, és megszűnt a jó…”
Jézus pere valódi koncepciós per volt, amely a Szanhedrin vallási-politikai aggályain és Kajafás főpap egy „háttérbeszélgetésen” megfogalmazott előzetes ítéletén alapult: „Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. (…) Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (János evangéliuma11,50).

A helytartó előtt

Jézust a főpap házából vitték át másnap reggel a praetoriumba, a helytartó palotájába. Az eredetileg Heródes által épített palota a város legmagasabb pontján emelkedett. Helyét a bizánci kor óta a legkülönbözőbb helyeken keresték, de ma már bizonyos, hogy az valamikor a mai Jaffa-kapuval szemközt, Dávid tornyával átellenben állhatott. A terület régészeti feltárását nemrégiben kezdték meg. Az evangéliumok szerint Jézus korában ezt a helyet görögül lithosztrótonnak, arámiul gabbathának nevezték. Az előbbi kifejezés kőlapokkal borított padlót, illetve mozaikpadlót, az utóbbi talán nyílt térséget jelent. Nem lehetetlen, hogy a pazar pompával építkező Heródes a palotája előtti egész teret mozaikokkal borította, de ezt az ásatásoknak kell majd bizonyítaniuk.
Mikor a Szanhedrin küldöttsége átadta Jézust a római helytartónak, a vallási vádak újabb - ezúttal politikai jellegű - rágalmakkal egészültek ki: „Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király” (Lukács evangéliuma 23,2). Ez valóban komoly érv lehetett Pilátus szemében, hiszen Jézust államellenes összeesküvőként mutatta be, márpedig az ilyenek nem számíthattak kegyelemre a császári kormányzattól. De vajon mi szükség volt arra, hogy a Szanhedrin Jézust átadja Pilátusnak? János evangéliuma így rögzíti a Pilátus és a Főtanács között lezajlott beszélgetést: „Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a ti törvényetek szerint. Mondták azért neki a zsidók: Nekünk senkit sem szabad megölnünk! - Hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, mikor megjelentette, hogy milyen halállal kell meghalnia.” A Szanhedrin kijelentése, miszerint nekik senkit sem volt szabad megölniük, szó szerint véve nem volt igaz, mert a Főtanács rendelkezett kivégzési joggal: gondoljunk csak István sorsára, vagy a Pál körüli eseményekre (Apostolok cselekedetei 7,58-60; 21,27-40). A Főtanács négyféle kivégzési módot alkalmazhatott: kövezést, elégetést, lefejezést vagy megfojtást. Látható, hogy ebben a sorban nem szerepel a keresztre feszítés, amely csakis a római hatóságok által használt kivégzési módszer volt. Jézus átadásával így két cél valósult meg egyszerre: beteljesült a prófécia, amely szerint a Messiást „általszegezik”; a népszerű vallási vezető kivégzésének ódiuma pedig az amúgy is gyűlölt rómaiakra hárul.
Pilátus rövid kihallgatás után mindenképpen szabadulni akart a bonyolultnak és veszélyesnek látszó ügytől, amelyet akár provokációként is értelmezhetett. Ezért előbb az épp Jeruzsálemben tartózkodó Heródes Antipásznak küldte át a foglyot. Heródes ezt kibékülési gesztusnak vette, mivel Pilátus korábban lemészároltatta néhány alattvalóját a Templomban, s emiatt igen haragudott rá (Lukács evangéliuma 13,1). Pilátus tehát ismét „belekerült a krédóba”, de a Főtanács véneinek (hamis) vádjai ellenére háromszor is kijelentette: Jézus szerinte ártatlan. Mindenképpen el akarta kerülni az ítélkezést, s ebben a szándékában felesége levele is megerősítette. Végül mégis engedett a politikai zsarolásnak, ahogy már annyiszor megtette korábban. A császári kegy - konkrétan a „Caesar barátja” kitüntető cím - elvesztésétől való félelme a törvényesség (látszata) iránti maradék ragaszkodását is legyűrte benne. Pilátus megmossa kezét, ezzel adva tudtára a véneknek, hogy nem vállalja a felelősséget Jézus haláláért (Máté evangéliuma 27,24). Ebben a jelképes cselekedetben az a meglepő, hogy Pilátus kifejezetten a zsidó vallás papoknak előírt tisztulási szertartását követte, mivel tudomásunk szerint a római szokásjogban ez az aktus ismeretlen!

Pilátus, a hóhér

Pilátus azonban hiába „mosta kezeit”: Jézus Krisztus kereszthalála végérvényesen összekapcsolódott nevével. Először Péter apostol idézte fel az eseményeket ötven nappal Jézus feltámadása után, a Sávuót (pünkösd) ünnepére Jeruzsálembe gyűlt zsidók előtt: „Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a mi atyáink Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok, és megtagadtatok Pilátus színe előtt, pedig az úgy döntött, hogy elbocsátja őt” (Apostolok cselekedetei 3,13). Nem sokkal később, Péter letartóztatása után a tanítványok értelmezésében a 2. zsoltár szavai is aktuális értelmet nyertek: „»Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.« Mert a te szent szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Pontius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izrael népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék” (Apostolok cselekedetei 4,26-28). Tíz-tizenöt évvel később Pál apostol a piszidiai Antiókhia zsinagógájában így idézte fel a történteket: „De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt. Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették” (Apostolok cselekedetei 13,27-29).
De nemcsak a keresztény források, hanem más írók is összekapcsolták Pilátus helytartói ténykedését Jézus Krisztus kivégzésével. Időrendben haladva kezdjük először Josephus Flaviusszal, aki 93 körül kiadott művében így írt Jézusról: „Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette a nevét.” (Bővebben lásd Hetek 1999. szeptember 11., Vita egy Flavius-idézetről). A másik ismert „bizonyság” szerzője a zsidókkal nem különösebben szimpatizáló római történetíró, Tacitus, aki a 64-es római tűzvész eseményeinek leírásakor röviden kitér a kereszténység keletkezésére: „Nero másokat tett meg bűnösnek és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál.”
Végül, a teljesség kedvéért meg kell említenünk a korai zsidó iratok tanúságait is. A Babilóniai Talmudban Jézus pere mint a zsidó jog egyik precedense szerepel, de Pilátus neve sehol sem fordul elő benne. Az alábbi baraita viszonylag korai tannaitikus időből (i. sz. I. század vége, II. század eleje) származik és a Misna megkövezéssel kapcsolatos törvényéhez fűzték kommentárul. „Az a hagyomány: Pészach estéjén függesztették fel Jézust, a názáretit. Egy kikiáltó negyven napon át ment előtte [és hirdette]: »Ő azért megy ki, hogy megkövezzék, mivel varázsolt, megtévesztett és Izraelt elszakadásra vezette. Mindaz, aki valami mentséget tud a védelmére, jöjjön és mondja el az érdekében!« - de semmit nem találtak a mentségére, úgyhogy felfüggesztették Pészach estéjén. - Rabbi Ulla [280 körül] ellenvetést tett: »Azt hiszed, azok közé tartozott, akik számára mentséget keresnek? Hiszen ő egy ’megtévesztő’ volt és (róla) mondta a Könyörületes: Ne nézz rá szánalommal és ne kíméld őt! De Jézusra más vonatkozik, [mert] közel állt a királysághoz [ti. a római kormányhoz].«” A közel fél évezreddel Jézus kereszthalála után keletkezett szövegben figyelemreméltó a halál dátumára való pontos utalás (egyesek szerint János evangéliumának közvetlen hatásával van dolgunk), valamint az, hogy a názáreti Jézus kivégzésében nem említi a rómaiak szerepét.

Jegyzőkönyvek Jézus peréről?

A II-III. századi keresztény hagyomány tudni vél egy olyan jegyzőkönyv létezéséről, amelyet Pilátus Jézus peréről készíttetett és Rómába küldött. Az acta Pilati néven elhíresült dokumentumokat - amelyek nem azonosak a hasonló nevű, de sokkal későbbi apokrif Pilátus-történetekkel - állítólag a császári titkos levéltárban őrizték, s azok olyan nagy hatással voltak Tiberius császárra, hogy az rögvest elhatározta Jézus felvételét a római istenek közé. Szándéka csak a szenátus ellenállásán bukott meg.
A 165-ben vértanúhalált halt Jusztinosz Első Apológiájában, amelyet Antoninus Pius császárnak címezve 155-ben vetett papírra, a következőket írja: „Jézus Krisztust széttárt kezekkel feszítették meg a zsidók, mert elutasították őt, és azt mondották, hogy nem ő a Krisztus; pedig azt tették, amit a próféta mondott: kigúnyolták őt, az ítélőszékbe ültették és így fordultak hozzá: Ítélkezz felettünk. Annak, hogy »átlyuggatták kezemet és lábamat« az a magyarázata, hogy a kereszten kezébe és lábába beleverték a szegeket. Miután őt felszegezték a keresztre, ruhájára sorsot vetettek és megfeszítői elosztották egymás között. Hogy mindez valóban így történt, azt megtudhatjátok a Pontius Pilátus idejéből való aktákban. (…) Azt pedig, hogy a mi Krisztusunk mindenféle betegséget meggyógyít, és halottakat fog feltámasztani, halljátok, hogyan hirdette előre. Így: »Akkor ugrándoz, mint szarvas, a sánta, és ujjong a néma nyelve és a vakok szemei megnyílnak és a siketek fülei megnyittatnak.« Hogy így is cselekedett, azt a Pontius Pilátus alatt összeállított aktákból megtudhatjátok.” Jusztinosz művének egyik fő célkitűzése, hogy cáfolja azt a pogány véleményt, mely szerint a keresztények hite ugyanolyan mítoszokon nyugszik, mint bármely más vallási meggyőződés. Az evangéliumok történetiségének bizonyítására a Pilátus-aktákra hivatkozik, amelyek - ha hitelt adhatunk a közlésnek - a keresztrefeszítés mellett Jézus csodáiról is beszámoltak.
A karthágói Tertullianus 197-ben Septimius Severus császárhoz intézett védőbeszédében szintén említést tesz a „Pilátus-dossziéról”: „Ő mindenek üdvösségére született, őseredeti elsőszülött, hatalommal és értelemmel kísért lélektől támogatott Ige, ugyanaz, ki Igéjével mindent teremt is és teremtett is. A zsidók tanítói és fejedelmei azonban olyannyira elkeseredtek az ő tanítása okán, amely pozdorjává törte állításikat, s főleg, mivel hatalmas tömeg pártolt át hozzá tőlük, hogy végül is Pontius Pilátusnak, római részről Szíria akkori procuratorának kezébe adták. (…) Jelentette mindezt Pilátus, lelkében maga is már keresztény, Tiberiusnak, az akkori császárnak, Krisztusról.”
A Római Birodalomnak a hadseregen kívül legfontosabb összetartó erejét a bürokrácia jelentette. A császári adminisztráció bel- és külföldön egyaránt hatalmas hivatalnokapparátust foglalkoztatott: az uraik szavát leső rabszolgaírnokoktól egészen a római udvar befolyásos titkos tanácsosáig. Az állami hivatalnokok tetteinek megörökítése nemcsak dicsőségnek, hanem kötelességnek is számított. Cicero görögül írt feljegyzéseket saját consulságáról, Augustus és Tiberius egész életét commentariusba foglalta, és ilyeneket készítettek a különféle hivatalnokok is a magistratusoktól a papokon át a vidéki városi tanácsosokig. Júdea helytartója levélben is tudathatta a császárral Jézus perét és kivégzését, de Rómába történő visszatértekor (azaz 37-ben) mindenképpen beszámolót kellett írnia a hivatalában történt eseményekről.
De mi késztethette arra Pilátust, hogy írjon a názáreti Jézusról? Minden bizonnyal nem önmagában a keresztre feszítés ténye, hiszen ilyen esetek - különösen egy szüntelen lázongó tartományban - aligha számítottak rendkívüli eseménynek. Pilátusnak jó oka lehetett viszont beszámolni a zsidók királyának kivégzéséről, illetve ennek előzményeként arról a három éves időszakról, ami alatt a názáreti Jézus követése valóságos tömegmozgalommá vált Júdeában. Pilátus emlékeztetőjét annak rendje-módja szerint iktatták a császári levéltárban (tabularium principis), ahol a kutatók szükség esetén hozzáférhettek. A fenti idézetek szerzői: Jusztinosz és Tertullianus tudhattak ezek hollétéről, mivel az előbbi Rómában tartott fenn iskolát, az utóbbi pedig - nagy valószínűséggel - Rómában kezdte ügyvédi pályafutását. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a császári levéltárban személyesen is meggyőződtek az acta Pilati létezéséről. Mindenesetre aligha valószínű, hogy a császároknak címzett és a keresztény közösség számára életbevágóan fontos hitvédelmi traktátusokban bizonyítékképpen nemlétező okiratra hivatkoztak volna.
(a szerző történész)