Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
A nagy szakadás

Az Európát megosztó történelmi, vallási, politikai, társadalmi és gazdasági törésvonalak közül legfontosabb a Keletet és Nyugatot elválasztó szellemi határ. Hagyományosan 1054. július 16-át tekintik az ortodox és a katolikus egyház végleges elszakadása (szkizma) időpontjának, pedig valójában egy évszázadok óta tartó folyamat tetőződött be ekkor. Kelet és Nyugat egységesítése minden európai birodalom álma volt Jusztinianosztól Adolf Hitlerig és Sztálinig. A két egyházfő: a római pápa és az ortodox pátriárka sem mondott le végleg a „nagy szkizma” felszámolásáról. Napjainkban is elsősorban ők buzgólkodnak a keresztény ökumené helyreállításán.


II. János Pál és I. Diodórosz jeruzsálemi pátriárka találkozása 2000 márciusában     Fotó: Archív

A világtörténelem eddigi leghosszabb életű birodalmát, az Imperium Romanumot egy markánsan megrajzolható kulturális határ osztotta ketté. A Pannonia keleti határán folyó Duna vonalát déli irányban meghosszabbítva nagyjából megkapjuk annak a civilizációs limesnek vonalát, amelytől keletre a görög, nyugatra pedig a latin nyelv és kultúra érvényesült. A két terület közötti társadalmi, gazdasági és kulturális különbségek olyan jelentősek voltak, hogy adminisztratív szétválásuk csak idő kérdése volt. A Birodalom egyre súlyosbodó belső és külső problémái miatt Diocletianus 285-ben már kénytelen volt e két rész felett megosztani uralmát, Nagy Konstantin 330-ban pedig végleg Bizáncba helyezte át székhelyét, amely „Konstantin városa” néven hamarosan a Birodalom legjelentősebb metropoliszává nőtte ki magát. 395-ben Nagy Theodosius császár két fia, Arcadius és Honorius véglegesítette a szétválást: az előbbi a keleti, az utóbbi a nyugati részek uralkodója lett. A népvándorlás hullámai 476-ban elsöpörték a Nyugatrómai Birodalmat, a keleti császárok - az „Új Róma” uralkodói - azonban nem mondtak le arról, hogy az egykori Római Birodalmat ismét uralmuk alá hajtsák.

Az „Új Róma” és a Keresztény Birodalom

Bizánc leértékelése az európai köztudatban a felvilágosodás terméke. Montesquieu úgy vélte, hogy a bizánci történelem „tévutak, viszályok és árulások sorozata”, Gibbon szerint pedig „a Római Birodalom felbomlása és hanyatlása”. A középkor embere számára azonban nem volt kétséges, hogy Konstantinápoly a „keresztény birodalom” (Imperium Christianum) legfőbb letéteményese és védelmezője, amely ráadásul gazdasági és politikai viszonyait tekintve is jóval felülmúlja a tönkretett és szétdarabolt Nyugatot. A Kelet-római Birodalom éves költségvetése 900 ezer aranyra rúgott, csak Egyiptomból évi 80 ezer tonna búza érkezett adó fejében a fővárosba. Kereskedelmi hajóik Britanniától Kínáig járták a tengereket, s Jusztinianosz arany solidusait Ceylon lakói is megcsodálhatták.
A „Keresztény Birodalom” belső életét a IV-V. században fel-fellángoló dogmatikai viták jellemezték. Nagy Konstantin és utódai államügyekként kezelték az egyházi vitákat, így a dogmák kérdésében fennálló véleménykülönbségek egyben „államellenes” cselekményeknek minősültek. A teológiai viták az egyszerű emberek mindennapi életét is átszőtték. Nüsszai Gergely, a IV. században élt kappadókiai egyházatya jegyezte fel a következő történetet: „Megkérdem a piaci árust, hány obulusba kerül ez vagy amaz, de ő így felel: előbb mondd meg, teremtett-e a Fiú, vagy öröklétű? Elmegyek a pékhez, kérdem mibe kerül egy cipó, mire ő arról szaval, hogy az Atya magasabb-rendű, és a Fiú neki van alávetve. Ha pedig a fürdőmestert kérdem, előkészítette-e a kádat, azt fogja mondani: szerintem a Fiú a semmiből teremtetett.”
A több évszázados teológiai és politikai harcok után kikristályosodott keleti ortodoxia legfontosabb jellemzője „a trón és az oltár” szoros szövetsége: a császár Isten földi helytartója és eszköze, tehát ugyanúgy kell neki engedelmeskedni, mint magának Istennek. Az egyház vezetésében ugyanakkor a nyugatinál demokratikusabb elvek érvényesültek. Míg az egykori Nyugatrómai Birodalom területein viszonylag hamar elfogadták a Róma püspökének primátusát, addig Keleten évszázadokig a pentarchia volt érvényben, amely szerint az egyetemes egyház élén öt pátriárka (a római, a konstantinápolyi, az alexandriai, az antiochiai és a jeruzsálemi) áll, akik közül a római „első az egyenlők között”, de csak az apostolfejedelem (Péter) utódjának kijáró tisztelet révén. A bizánci egyházfők kényesen ügyeltek arra, hogy saját ügyeikbe se Rómának, se püspöktársaiknak ne engedjenek beleszólást. „Ha tekintélyről van szó, a világ több, mint a Város (Róma). Ezért akár a római, konstantinápolyi, regiumi vagy alexandriai püspökről legyen is szó, egy a méltóságuk és a papi tisztük, csupán a nagyobb gazdagság vagy a nyomasztó szegénység az, ami az egyiket felemeli, a másikat megkisebbíti” - írja Hieronymus (Szent Jeromos) a IV-V. században.
Csak 607-ben érte el III. Bonifác, hogy Phokasz császár elismerje: Róma minden gyülekezet feje. A vetekedést tehát végül a császár döntötte el.

Képrombolók és képimádók küzdelme

Az egykori Keletrómai Birodalom a VII. század végére szánalmasan összezsugorodott, elveszítette keleti tartományait és egykori bevételeinek kétharmadát. Mindezt az iszlám hódításnak köszönhette, amely két évszázadon keresztül szünet nélkül ostromolta déli határait. A muszlimok által Rumnak (Róma) nevezett birodalom egyre inkább visszaszorult a görögök lakta területekre, ezért a nyugatiak joggal kezdték a „görögök birodalmának” hívni. E válságos időszakban nem meglepő, ha az elméleti-teológiai kérdések helyett a keresztény vallásgyakorlat - Krisztus, Mária és a szentek festett képmásainak tisztelete - kérdései körül izzottak fel a viták. A magát képimádónak nevező csoport úgy tartotta, hogy Isten igazi tisztelete a képek közvetítésén keresztül valósul meg, a képmás megcsókolása, az előtte való leborulás és tömjénezés, vagy ünnepélyes körmenetben történő körülhordozása szavatolja az általa ábrázolt természetfölötti lény jelenlétét.
Ellenfeleik, a képrombolók viszont korántsem voltak meggyőződve arról, hogy az ilyen képmások elnyerik Isten tetszését. A nyílt konfrontációt a képromboló III. Leó robbantotta ki 717-ben. Uralma Isten áldásának látványos jelével kezdődött: a „görögtűz” segítségével a Márvány-tengeren szétszórta a legnagyobb és egyben utolsó muszlim hadiflottát. A képrombolásnak 787-ben Nice-ába összehívott zsinat vetett véget, de 815-ben már ismét az ikonoklaszták kerültek hatalomra. Nem volt ebben semmi különös: a császárok megtapasztalhatták, hogy a győztes időszakokban a képrombolók voltak uralmon, így a külső veszélyek nyomása alatt mindig vállalták az ikonok elpusztítását. Ezúttal a Balkánon történt szerencsétlen fordulat. A nomád bolgárok és szláv szövetségeseik 811-ben megölték Niképhorosz bizánci császárt. (Koponyájából ivókupát csináltak és abból ittak győzelmük örömére.) Az elhunyt császár utódja, V. Leó tudta „honnan fúj a szél”: „Miért van az, hogy a keresztények mind vereséget szenvednek a pogány népektől? Én azt hiszem, hogy ennek oka a képek tisztelete és semmi más…”
A küzdelem végül csak a IX. század közepén dőlt el véglegesen a képimádók javára, akik rajongásukban odáig mentek, hogy még Krisztus bárányként történő ábrázolását is megtiltották: „nehogy a hívő egy percre is megfeledkezzék arról, hogy Krisztus mint Isten, valóban emberi testet öltött és leszállt a földre”. A képimádók elméletírói - közülük is a legjelentősebb, a damaszkuszi Ióannész - azt tanította, hogy a saját korukban tisztelt Krisztus-képek mindegyike hiteles, és az apostolok ideje óta változatlan formában került megőrzésre.

Bizánci alattvaló vagy szakadár eretnek?

A Birodalom nyugati része a középkor „sötét századaiban” mélységes provincializmusba süllyedt. Itália hivatalosan a bizánci császárok alá tartozott (Ravenna környékének mai neve: Romagna is arra utal, hogy valaha Romania, azaz a Kelet-római Birodalom része volt), így hivatalosan Róma püspökei is a VIII. század közepéig a bizánci császárok alattvalói maradtak. Ekkor azonban a pápa új szövetségesre lelt a frank királyi dinasztiában, amely hajlandó volt katonai erejét szolgálatába állítani. A bizánci birodalomtól független egyházi állam megteremtése Kis Pipin nevéhez fűződik (756). Végleges függetlenségét VII. Gergely pápa, a Respublica Christiana megálmodója vívta ki, amit azzal is demonstrált, hogy 780-tól saját pénzt veretett. A Karolingok legtehetségesebb uralkodójának, Nagy Károlynak fejére 800-ban tette fel a koronát III. Leó pápa. A katolikus Róma ezzel új politikai védelmezőt - és részben felettest - nyert a császárban, akinek kettős hivatása volt: az egyház védelme és a világhatalom megszerzése.
Bizánc III. Leó tettét úgy értékelte, hogy a pápa ezzel elárulta az egységes keresztény birodalom eszméjét, és megtagadta a kereszténység egyetlen császárának jogos örökségét. A nyugati császárság megszületése politikai szakadáshoz vezetett a Nyugat és Kelet között, és tovább növelte a két egyház közötti ellentéteket. A római pápa ráadásul minden alkalmat kihasznált, hogy primátusa jogán beleszóljon a keleti egyház belügyeibe. Amikor 858-ban Phótiosz lett Konstantinápoly pátriárkája, I. Miklós pápa (858-67) követelte elődjének, Ignatiosznak visszahelyezését. A missziós területek felosztásáról is vitákba keveredtek. Bizánc jogot formált Bulgária megtérítésére, ahová Róma is nagy számban küldött missziós papokat. A képimádás dolgában Róma a középutas megoldást választotta: szerinte a képek anyagi valósága nem tartalmazza az istenség jelenlétét, hanem csak „emlékeztet” arra, így ha valaki térdet hajt egy szobor előtt, az valójában nem magát a szobrot, hanem az általa ábrázolt szellemi valóságot tiszteli. Teológiai kérdéseket illetően a kor legnagyobb vitája a Szent Lélek körül bontakozott ki. Phótiosz azzal vádolta római kollégáját, hogy meghamisította a niceai hitvallást, mivel az kimondta, hogy a Szent Lélek az Atyától származik, míg a nyugati egyház a VI. és VII. századtól az „és a Fiútól” (filioque) kifejezést is hitvallásába illesztette. Emiatt 867 nyarán Phótiosz a konstantinápolyi zsinaton I. Miklós pápát mint eretneket kiátkozta.
Az elmérgesedett helyzeten csak Phótiosz elmozdítása segíthetett: a VIII. konstantinápolyi zsinaton formálisan helyreállították a kapcsolatokat és visszavonták a kiközösítést. A két egyház közötti kapcsolat azonban már helyreállíthatatlanul megromlott. Róma 962-ben újra felelevenítette a nyugati császárság eszméjét. Ezúttal a német uralkodók hatása alá került, miközben igényt tartott a bizánciak kezén levő Dél-Itáliára is. A szakadás Kerullariosz bizánci pátriárka alatt vált teljessé, aki 1053-ban elrendelte, hogy valamennyi Keleten lévő latin rítusú templomot be kell zárni, ha azok nem veszik fel a görög szertartást. Miközben a templomokból kiszórták a szentelt ostyákat, egy keleti püspök nyílt levelében azzal támadta a pápát, hogy az általa képviselt kereszténység „félzsidó és félpogány, mert kovásztalan kenyeret használnak a szentmisében, böjtölnek a nagyböjt szombatjain, ugyanakkor fojtott állatot és vért is esznek”. IX. Leó sem késett sokáig a válasszal, amelyben többek között a görög papok házasságát „nikolaita eretnekségnek” bélyegezte. Követe 1054. július 16-án helyezte a konstantinápolyi Aja Szófia székesegyház oltárára a pápa kiközösítő bulláját.

Kelet-nyugati egység: tétova lépések

zAz 1054-es szkizma után Kis-Ázsián kívül a Balkán és az orosz fejedelemség tartozott az ortodox kereszténységhez; míg a római egyház befolyásának keleti peremét a német lovagrend baltikumi állama és a magyar királyság jelentette. A nagy szakadás Keleten idővel vált csak teljessé: hazánkban még a XII. században is működtek görög szertartású kolostorok (Visegrád, Zebegény, Pásztó). A szkizmát a keresztes hadjáratok mélyítették el, különösen a negyedik, amelynek során Konstantinápolyt is elfoglalták (1204). „Krisztus keresztjének vitézei” olyan barbár pusztítást vittek véghez a városban, amihez foghatót még nem láttak a bizánciak. Konstantinápolyt 1261-ben Palaiologosz Mihály császárnak sikerült visszafoglalnia. Ő kezdeményezte először a két egyház újraegyesítését, mert ezúttal a birodalmát fenyegető oszmán-törökökkel szemben volt szüksége a nyugati segítségre. A pápa 1274-ben Lyonba hívta öszsze az ökumenikus zsinatot, ahol a keletiek Róma minden követelését elfogadták. Az egyezmény azonban írott malaszt maradt, mert a viszonylagos függetlenséget élvező keleti püspökségekben nem tudtak neki érvényt szerezni.
Az újabb egyetemes zsinatra 1438-ban került sor, ezúttal Firenzében. IV. Jenő pápa mellett a bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka is személyesen jelen volt a tanácskozáson. A keletieket ismét a katonai segítség reménye ültette tárgyalóasztalhoz, s ezúttal is behódoltak a pápa előtt. A két egyház szövetsége azonban megint csak papíron maradt: a bejelentés hírére a moszkvai és niceai metropolitát egyszerűen elűzték (Rómába menekültek, ahol bíborosi kalpaggal kárpótolták őket). Az antiochiai, a jeruzsálemi és az alexandriai pátriárka pedig az 1443-as zsinaton nyilvánította semmisnek a firenzei uniót. Mellesleg a beígért nyugati segítség is elmaradt: a törökök 1453. május 29-én, ötvenkét napi ostrom után elfoglalták Konstantinápolyt. A „Keresztény Birodalom” új központja Moszkva lett, a római pápa után tekintély dolgában másodiknak számító konstantinápolyi pártiárka helyét a moszkvai metropolita vette át.
A mai Európa keleti és nyugati befolyási övezetét elválasztó vonal északról indulva Finnország és Oroszország között, majd a balti államok mentén fut végig, áthalad Ukrajnán és Románián (Erdély és Moldova között), és végigmegy a volt Jugoszlávián (Szerbia és Horvátország határán). Nincs okunk kétségbe vonni Samuel P. Huntington megállapítását, aki szerint „ez Európa kulturális határvonala, amely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határaként is működik.” Lengyel, magyar és litván politikusok előszeretettel hangsúlyozzák, hogy akkor csatlakoztak a Nyugathoz, amikor a X-XI. században Bizánccal szemben Rómára „szavaztak”. Huntington szerint csakis ezeknek az államoknak van tényleges esélyük a jövőben az Európai Unióhoz való csatlakozásra: „mert az Unió területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig is létezett.”
Továbbra is nyitott kérdés marad azonban a két egyház egyesítése. Bár a kölcsönös kiátkozást a római katolikus és az ortodox egyház a II. vatikáni zsinaton, 1965. december 7-én visszavonta, az unió gyakorlati megvalósítására néhány gesztuson kívül semmi sem utal. A két egyház egyesítésének útjában egyelőre nemcsak megoldatlan teológiai kérdések tornyosulnak (a keleti rítus szerint két szín alatt áldoznak, ostya helyett kovászos kenyeret használnak az eukharisztiában, elvetik a purgatóriumot, a szombati böjtöt, a papi nőtlenséget és a különféle szerzetesrendeket), hanem politikai ellenérdekek is hatnak. Az elmúlt két évszázadban mind nyugaton, mind keleten kialakult „a nemzeti egyház” fogalma, amelynek következtében egyik vagy másik egyház „terjeszkedését” szinte az államok belügyeibe való beavatkozásként értékelik.
(a szerző történész)