15 napon át tárgyalt egymással Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer
Arafat palesztin vezető Bill Clinton amerikai elnök védőszárnyai alatt az Egyesült
Államokban. Az eredmény: egy alig 20 soros nyilatkozat arról, miszerint a „két fél
egyetért abban, hogy a tárgyalások célja a… konfliktus befejezése”, és ehhez
hasonló általánosságok. Teljes kudarc volna tehát a Camp David-i maraton
végeredménye? A találkozót értékelő amerikai, izraeli és arab kommentárok
többsége szerint nem. Sőt: Arafat - aki egy centit sem engedett Jeruzsálemre
vonatkozó igényeiből, melyet nemcsak a jövendő palesztin fővárosnak, de az iszlám
világörökség sarkkövének is tekint - győztesnek kijáró diadalmenetben
térhetett haza Gázába. Baraknak sem kellett szégyenkeznie: mivel Arafat
hajthatatlansága miatt a tárgyalások megfeneklettek, gyorsan kijelentette, hogy azok az
engedmények, amelyek miatt odahaza a maradék kormánya is szétesni látszott,
„semmissé váltak”, miközben Izrael bebizonyította békeszándékát. Clinton pedig
azzal vigasztalhatja magát, hogy neki legalább sikerült rábírni az izraelieket és a
palesztinokat arra, hogy korábban tabutémáknak számító kérdésekről tárgyaljanak
egymással.
A „semmi is jobb, mint egy rossz egyezmény” vélekedés kiváltotta
megkönnyebbülés, meglehet, rövid életű lesz. Nem következett be ugyan, amitől
sokan tartottak, hogy a kudarc nyomán azonnal fegyveres incidensek kezdődnek a
palesztinok és az izraeliek között, de a terrorizmus kiújulása és az erőszakos
konfliktus lehetősége Saul Mofaz tábornok, izraeli vezérkari főnök szerint továbbra
is fennáll, és „csupán a Palesztin Hatóság magatartásán múlik, hogy
bekövetkezik-e a konfrontáció”.
Hamam Saed iszlám vezető dzsihádra szólít fel Izrael ellen egy jordániai
menekülttáborban
tartott gyűlésen. Fogadalmak Jeruzsálemről Fotó: Reuters
Bár a Camp David-i zárónyilatkozat utal arra, hogy a felek tartózkodni fognak az
egyoldalú lépések megtételétől, Jasszer Arafat hazaérkezve világossá tette: esze
ágában sincs lemondani arról, hogy ősszel kikiáltsa a független palesztin államot.
„Sharm el-Sheikhben tavaly megállapodtunk, hogy 2000. szeptember 13-ig tárgyalunk,
amikor is kikiáltjuk független államunkat Jeruzsálem fővárossal, akár tetszik ez az
embereknek, akár nem. Akinek pedig nem tetszik, elmehet és kiihatja a tengervizet
Gázában” - üzente meg Arafat jól ismert harcias retorikájával Alexandriából,
ahol Mubarak egyiptomi elnök köszöntötte az arab világ nevében.
Ehud Baraknak otthon azonnal hozzá kellett látnia megroggyant kormánya
megerősítéséhez. A palesztinoknak tett egyoldalú engedmények miatti tiltakozásul az
elmúlt hónapokban kormányának közel fele, a 22 miniszterből 10 távozott
posztjáról. Ráadásul az ellenzék több törvényjavaslatot is benyújtott a
knesszetben, amelyekkel a Barak-kormány bukását és idő előtti választások
kiírását szeretnék elérni. Augusztus első napjaiban két ilyen szavazással is
szembe kell néznie Baraknak, ám ha ezeket túléli - ami valószínű -, jó esélye
van az időnyerésre. A Washington Post véleménye szerint a nyári szabadság után
áhítozó izraeli honatyák legkorábban októberben, az őszi ülésszak kezdetén
tűzik újra napirendre a kérdést, ami Barak számára létfontosságú haladék lehet.
Jasszer Arafatot győztesként ünnepelték Gázában Fotó: Reuters
A bizonytalanságot fokozza, hogy a Camp David-i fiaskó nyomán megerősödött azok
hangja - mindkét oldalon -, akik szerint a tárgyalások csak a gyengeséget
tükrözik. A Jerusalem Post értesülése szerint a palesztin vezetők számára nem sok
mozgástér volt a Jeruzsálem-kérdésben. A lap idézi Arafat egyik magas rangú
munkatársát, aki szerint „Arafatnak lehetetlen kompromisszumot kötni a jeruzsálemi
Óváros jövőjéről az arab államok egyöntetű támogatása nélkül. (Az arab
vezetők) szigorúan figyeltek bennünket, és csak arra vártak, hogy ha Arafat enged,
azonnal bennünket hibáztathassanak.” Így érthető, hogy miközben Clinton
kérésére Barak kész volt megfontolni olyan - korábban izraeli politikusok fülében
szentségtörésnek számító - felvetéseket, mint Jeruzsálem egyes kerületeinek
átadása, az Óváros feletti megosztott ellenőrzés vagy a Templom-hegy átengedése a
palesztinok számára, Arafat makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Jeruzsálemnek az 1949-es
tűzszüneti vonaltól keletre eső teljes területe korlátozás nélküli palesztin
fennhatóság alá kerüljön. (lásd a mellékelt térképet)
„Arafat boldog mosolya érthető” - véli a The New York Timesban megjelent
elemzésében William Safire, aki szerint a palesztin vezető nem adott fel semmit, ezzel
szemben Barak olyan engedményeket tett le az asztalra, amelyekkel megszegte egy évvel
korábbi választási ígéreteit: odaígérte gyakorlatilag a teljes Nyugati partot, a
stratégiai fontosságú Jordán-völggyel együtt, miközben lakóhelyükről való
távozásra kényszerítene 40 ezer izraeli telepest. Felajánlotta a visszatérés
lehetőségét sok ezer külföldön élő palesztin számára, miközben az egyik
legbefolyásosabb palesztin politikus, Hanan Asravi bejelentette: 5 millió menekültnek
van joga a hazatéréshez. És ami sok izraeli számára a legfájdalmasabb, felajánlotta
a Jeruzsálem egyes részei feletti fennhatóság átengedését az új palesztin állam
számára.
Ehud Barak izraeli miniszterelnököt egy párttársa köszönti a Ben Gurion
repülőtéren Fotó: Reuters
Arafat azt mondja erre mosolyogva, hogy „nem elég”. Tudja, hogy hiába állítja
Barak, miszerint a Camp David-i tárgyalások „dupla vagy semmi alapon” folytak, így
a felajánlott engedmények a teljes megállapodás híján semmisek, mégsem lehet az
elhangzott ígéreteket elfelejteni. Két éve még a palesztin államiság is alku
tárgya volt, mígnem Hillary Clinton élő nemzetközi tévéadásban gyakorlatilag
elismerte az államalapítás jogát. A Nyugati part szalámitaktikával való fokozatos
átadását Izrael eredetileg bizalomerősítő gesztusnak szánta, ám csak arra volt
alkalmas, hogy felkeltse a palesztinok étvágyát - állítja az amerikai lap
publicistája, aki úgy véli, hogy Barak szinte minden alkupozícióját feladta,
anélkül, hogy elérte volna a végleges rendezést. Miért is adná fel Arafat az
igényét Kelet-Jeruzsálemre, ha azt látja, hogy eddig is szinte mindent megkapott
érdemi engedmények nélkül? Ehud Barak azt mondta a még Amerikában tartott
sajtótájékoztatóján: „Izrael felkészült arra, hogy akár fájdalmasan magas árat
fizessen a konfliktus végleges megoldása érdekében, de nem minden árat.” Most, hogy
a tízéves „területet a békéért” folyamatban utolsó tétként Jeruzsálem is az
asztalra került, Izraelben sokan azt kérdezik, hogy mi lehet az a „fájdalmas ár”,
amire Barak utalt.
Tervek Jeruzsálem jövőjéről
A Camp David-i tanácskozáson a Jeruzsálem-kérdés megoldására több áthidaló
terv készült szakemberek, akadémikusok bevonásával. Az egyik jeruzsálemi
tudóscsoport a város 16 körzetre osztását javasolta, amelyek közül 12 izraeli, 4
pedig palesztin fennhatóság alá kerülne. Az Óváros négy körzete közül a zsidó
és az örmény negyed izraeli, míg a muszlim és a keresztény negyed palesztin
irányítást kapna.
) aggodalmat keltett Izraelben, mivel a dokumentum bevezetése leszögezi:
„Jeruzsálem ügyében nemzetközi határozatokon nyugvó, igazságos megoldásra van
szükség annak érdekében, hogy tartós és igazságos béke jöhessen létre a
Közel-Keleten.” A Szentszék által történelminek minősített egyezmény
megfigyelők szerint egy új palesztin állammal kötendő konkordátum előzetesének is
tekinthető.
A pápa újabb felhívására válaszul Meir Lau izraeli főrabbi kijelentette: a
zsidóknak történelmi és vallási joguk fűződik ahhoz, hogy Jeruzsálemet
kormányozzák. „A pápától, aki »idősebb testvéreinknek« nevez bennünket, azt
kérjük, hogy ismerje el az elsőszülöttek jogát, mivel nekünk nincs más
alternatívánk, mint Jeruzsálem” - mondta Lau a Reuters hírügynökség
beszámolója szerint.