Nos, kedves olvasó, őszintén be kell vallanom, hogy nekem e cikk megírásához nem
volt szükségem saját múzsára.
Nem úgy, mint Steven Phillipsnek, A múzsa csókja című, nemrégiben bemutatott film főszereplőjének.
Az említett úr ugyanis sikeres forgatókönyvíró, boldog családapa. Mégis, miután
egy este díjat vesz át, másnap egész élete megrendül, hiszen producere közli vele:
legutóbbi forgatókönyve pocsék, és véleménye szerint az addig ünnepelt írót
elhagyta kreativitása, és ha még ez sem volna elég, felszólítja a megdöbbent írót,
hogy ürítse ki, majd hagyja el addigi irodáját. Utcára került főhősünk ekkor
kapcsolatait próbálja felhasználni, de Spielberggel történő randevúja sem úgy
sikerül, ahogy elképzelte.
Már azon tűnődik, hogy a droghoz nyúl, felesége unszolására azonban felkeresi
barátját, a hasonló problémákat hírből sem ismerő forgatókönyvírót, Jack
Warrickot. És mit tesz a cimbora? Bevallja az elgyötört kollégának: sikerének titka
az éppen Hollywoodban ideiglenesen állomásozó egyik múzsa.
Zeusz kilenc lánya közül ez a teremtés bizony igencsak szeszélyes. Ugyan vállalja,
hogy Phillipset ügyfelévé fogadja, de távolról sem elégszik meg az olimposzi istenek
ambrózia-nektár kívánságaival. A kezdeti titkolózást követően hősünk feleségének
is elárulja: a sok pénzt és energiát igénylő múzsától várja az új,
kaszszasiker-várományos forgatókönyv inspirációját. A feleség hamar megszereti a különös
lényt, aki ráadásul nemcsak férje, hanem az ő munkáját is ragyogó sugallmazásokkal
segíti mind nagyobb sikerhez. Ekkor következik az igazán nagy fordulat, és a csattanó
sem marad el.
A múzsa csókja tulajdonképpen minden alkotó, író ember legnagyobb félelmét szólaltatja
meg. Az író-rendező-főszereplő Albert Brooks saját életéből merített anyagot a
filmhez: „Sokáig dolgoztam különböző tévés showműsoroknak, és mindig ott volt
bennem a félelem valahol legbelül, hogy meddig lehet ezt csinálni, hogy hétről hétre
eszembe jusson valami. Vártam, hogy egyszer csak, mintha egy falba ütköznék, elfogynak
az ötleteim.”
A filmet látva elmondható: félelme egyelőre alaptalan. A jó történethez nem kevésbé
jó színészeket sikerült megnyernie, olyanokat, mint például a barátot játszó Jeff
Bridgest, vagy a feleség szerepét megformáló Andie MacDowellt. Az igazi meglepetést
azonban a múzsa alakítója, Sharon Stone jelenti.
A színésznő ebben a filmben nem bájaival veszi le lábáról a férfinépséget, hanem
az eszével. Sharon Stone kitűnően, nagy átéléssel és kedvvel jeleníti meg a kiszámíthatatlan
Zeusz-lányt, Sarah-t (a film készítői tehát nem ragaszkodtak az eredeti görög
nevekhez).
Hiába azonban a ragyogó történet, a filmben - úgy tűnik - nem sikerült teljesen
kibontani az ötletet. A főszereplő csak sodródik az eseményekkel, kevés a váratlan
húzás, a valóban nagy meglepetés későn következik be, a csattanó pedig picikét erőltetett.
Mindezeket a hiányosságokat ellensúlyozza az a fricska, amellyel a rendező a filmváros
fontos alakjait láttatja. Nem elég, hogy a már sok történetet kiagyalt író még egy
múzsa létezését is elhiszi, csak azért, hogy segítsége legyen az ötletelésben,
kiderül az is, hogy még a legnagyobb hírességek is ugyanettől a múzsától kapnak
inspirációt. Felejthetetlen például a jelenet, amelyben a Titanic Oscar-díjas rendezője,
James Cameron azt a tanácsot kapja Sarahtól, hogy ne csinálja meg világhírű hajós
filmje folytatását. Erre Cameron maga elé mormolja: „kerülni a vizet, kerülni a
vizet” - és még a kerti úszómedence mellett is félve megy el.
A film humora időnként nagyon egyszerű burleszkes elemekből áll, amikor azonban
Albert Brooks előveszi a rengeteg showműsor-jelenet írásában edzett írói vénáját,
fergeteges párbeszédeknek lehetünk szem- és fültanúi.
Egy bizonyos: az író-rendező-főszereplőnek ezidőtájt még nincs szüksége saját múzsára.