Vissza a tartalomjegyzékhez

Schmidt Barna
A repülő Titanic

„A legnagyobb repülő objektum volt, amit valaha ember épített” - mondta Eduard Boëtius, a náci birodalom egyik büszkeségének tartott Hindenburg óriásléghajó utolsó kapitánya. A 63 éve az Egyesült Államok felett felrobbant zeppelin parancsnokával, aki túlélte a katasztrófát, a Der Spiegel készített interjút.

Az LZ 129 „Hindenburg” nevű zeppelin 245 méter hosszú és 41 méter átmérőjű volt, négy - egyenként 1200 lóerős - dízelmotor szolgáltatta az előrehaladáshoz szükséges meghajtást.
A szerencsétlenség 1937 május 6-án történt New Yorktól nem messze. A Frankfurt-New York légihidat - amelyen nem repülőgépek, hanem léghajók repültek - 1936-ban nyitották meg, és alig több mint egy év alatt a Hindenburg már 34 óceánátrepülést tudhatott a háta mögött.
A Hindenburg utolsó útjára május 3-án szállt fel Frankfurtból 61 fős legénységgel - köztük Boëtius kapitánnyal - és 36 utassal a fedélzetén. „Az Atlanti-óceán fölött erősebb ellenszél miatt kerülnünk kellett egy jó nagyot északi irányba, Grönland déli partjai fölé” - emlékszik a kapitány. Az utasszállító emiatt csaknem tízórányi késésbe került, de New York városa fölé érve az ilyenkor szokásos iskolakört azért megtették.
A várostól 80 kilométerre fekvő légikikötő parancsnoka azonban a közelgő viharra való tekintettel megtagadta a leszállást. A léghajóval a tengerpart mentén kísérelték meg a repülést: Boëtiusnak, mint a legrutinosabb pilótának kellett kezelnie a magassági kormányt, és a viharzóna alá terelni a járművet. Sikerült újra eljutniuk a lakehursti leszállópályához, ahol közben már kitisztult az ég. Megkezdődött a landolás, ám amikor 80 méternyire lehetett a léghajó a földtől, egy hatalmas rántás futott végig a fedélzeten.
Boëtius elmondása szerint még ekkor sem gondolt katasztrófára. Csak kicsivel később döbbent meg: „Amikor a tűz vörös fényét megláttam, és éreztem, ahogy a hajó rángatózik, már tudtam, hogy baj van. Pánikra azonban nem volt idő. Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a pillanatban az ösztöneim vezéreltek. Amikor az orrész visszapattant a talajról, két-három méteres magasságból három társammal együtt kiugrottunk a lángoló szerkezetből. Szerencsénk volt, mert egyikünket sem találták el a robbanás miatt szétfröccsenő gépdarabok. Utána visszafutottunk, és az izzó roncsok közül kihoztunk még három utast - emlékszik vissza Boëtius, és hozzáteszi: - Úgy érzem, a sors vagy a véletlen jóvoltából másodszor születtem.”
A Hindenburg pusztulásának 36 ember esett áldozatul. A személyzet élve maradt tagjainak még aznap fel kellett szállniuk egy kisebb léghajóval
néhány óráig tartó helyben körözésre, hogy a trauma ne hagyjon bennük maradandó nyomot. De személyszállításra azt követően már nem vettek igénybe léghajókat.
A baleset akkoriban hatalmas médiaszenzáció volt. Mai napig nem tudni, mi állt a szerencsétlenség hátterében: a sajtó szabotázsról, merényletről, időzített bombáról beszélt, amely az alakulóban lévő hitleri vezetésnek szólt. De az ok ugyanígy lehetett műszaki esetleg konstrukciós hiba is. Boëtius fiának nemrég megjelent regénye azt állítja, hogy a náci vezetés mesterkedése volt az egész. A kapitány egyik verziót sem tartja elképzelhetetlennek, bár biztosat ő maga sem állít.
A nácik alaposan kihasználták a korszak lelkesedését az óriás zeppelinek iránt. A Hindenburggal is számos propagandautazást hajtottak végre pártmegbízásból. Boëtius erre így emlékszik vissza: Az 1936-os berlini olimpia nyitányán az LZ 129-cel jelentünk meg a stadion fölött, és a hajó orrával többször lefelé bólogattunk. Ehhez egy nagy létszámú csapat szükségeltetett, amelynek tagjai a középső szinten meghatározott rendben futkároztak előre és hátra.” A jármű külsejére természetesen hatalmas horogkereszteket mázoltak. A nemzetiszocialisták hatalomra kerülésükkor milliókat öltek bele egy olyan utasszállító gép kifejlesztésébe, amely átrepüli az óceánt. A Hindenburggal a nácik Németország nagyhatalmi jellegét kívánták szimbolizálni. A német mérnöki tudomány magas színvonalának fitogtatására a legjobb eszköznek a New York, Rio de Janeiro vagy Tokió légterében megjelenő zeppelin bizonyult. Ilyen monumentális repülőeszközt akkortájt még az angolok vagy az amerikaiak sem voltak képesek építeni.
Katonai bevetésre azonban könnyű sebezhetőségük miatt nem alkalmazták a léghajókat, amelyeket Göring, a légierők főparancsnoka lenézően csak „repülő hurkáknak” titulált. Hitler sem látott bennük fantáziát, és mivel háborús célokra csak továbbfejlesztve lehetett volna használni, a még működő két nagy léghajót inkább szétszerelték. Sőt, Göring 1940-ben a frankfurti repülőtéren a tárolásukra szolgáló két acélhangárt is felrobbantatta.