Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Házi rabszolgák és cselédek

Erővel hurcolják el őket, vagy szélhámosság áldozatai lesznek; a barmokhoz hasonló módon szállítják őket országról országra. Úgy dolgoznak, hogy sem életükre, sem biztonságukra nincsen garancia, a fizetésük pedig koszt és egy kis lyuk, ahol lehajthatják fejüket. Ha ellenkezni próbálnak, megcsonkíthatják, vagy akár meg is ölhetik őket. Ők a rabszolgák. Egyes felmérések szerint szerte a világon mintegy 27 millió ember él rabszolgasorban.

A rabszolgamunka - különböző mértékben persze - több mint 50 államban létezik, többek közt Európában és az USA-ban is, ezen kívül Szudánban, Mauritániában, Ghánában, Thaiföldön, Kínában, Brazíliában. A fent említett országok mindegyike aláírta annak idején a rabszolgaság betiltásáról szóló ENSZ egyezményt…
„Amikor elraboltak, 12 éves voltam”- emlékezik vissza a 20 éves szudáni Abu Csol Alea az orosz Kommerszant című hetilapban közölt riportban. „A katonák lemészárolták az apámat és a falu összes férfiját, a házakat pedig felgyújtották. Ezek után összeszedtek minket, megkötöztek, és Hartumba hajtottak. Ott vásárolt meg egy gazda. Hajnaltól estig dolgoztunk, fizetést nem kaptunk, csak ennivalót, a szabad ég alatt töltöttük az éjszakát. Mindannyiunkat megbélyegeztek, hogy meg ne szökjünk. Az egyik kisfiút, aki mégis megpróbálta, büntetésképpen kasztrálták.” A lány csendes hangon mesél rabságban töltött életéről, közben ringatja magát, mintha elmebeteg lenne.
Egy szudáni brit jogvédő szervezet szerint Mauritániában és Ghánában körülbelül egymillió, a szó legteljesebb értelmében vett rabszolga él - mindnyájan feketék. Szudán kormánya gyakorlatilag elismeri a rabszolgák tartását, és minden arab család törekszik legalább kettőre szert tenni, már csak azért is, mert ez nem is olyan luxus: egy ember 15-20 dollárért könnyedén beszerezhető.
A katonák minden évben az esős évszak után a feketék lakta déli országrészekbe veszik az útirányt. Kifosztják a falvakat, a férfiakat és öregeket megölik, a nőket és gyermekeket pedig északra hurcolják rabszolgának. Az újonnan érkezetteket először is az iszlám elfogadására kényszerítik, akik ellenállnak, Achilles-inaik elvágásával megcsonkítják. A nőkből általában házicselédek lesznek, a férfiak a mezőkre kerülnek. A szülőfalujukba csak akkor térhetnek vissza, ha valaki váltságdíjat fizet értük. Ezt a feladatot általában a törzsük vállalja, de néha más szervezetek is élnek ezzel a lehetőséggel, mint ahogyan tették nemrégiben a genfi Nemzetközi Keresztény Szolidaritás (CSI) nevű szervezet képviselői is. Egy-egy rab kiváltási ára általában 50 dollár, vagy két kecske. 1998-ban a CSI emberei mintegy 15 ezer embert szabadítottak ki ezzel a módszerrel. Ghánában több ezer kislány lesz úgynevezett „trokoszi”. Ez azt jelenti, hogy a gyermek szülei a helyi sámánoknak adják el a család bűneiért való áldozat gyanánt: ő a továbbiakban azt tesz a kislányokkal, amit csak akar: dolgoztatja vagy ágyasként használja őket. Legtöbbjük, amenynyiben nem sikerül elszökniük, meghal a nehéz munka miatt, de gyakran maguk a sámánok ölik meg őket, például egy nem kívánatos terhesség miatt.

A szexváros gyermekáldozatai

„Az utcán játszottam a barátaimmal, amikor két férfi jött oda autóval; felajánlották nekünk, hogy meghívnak fagyizni és moziba meséli a 16 éves indiai Santos. Többé nem láttam a szülőházamat. Allahabadba szállítottak, és egy nagy gödörbe raktak. Később leeresztettek egy szövőszéket, és szőnünk kellett. Hajnalban keltettek minket, adtak egy kevés rizst, és késő éjszakáig dolgoztattak.
Indiában, Pakisztánban, Nepálban és Burmában mintegy 1,5 millió ember él hasonló módon. Az Európában népszerű keleti szőnyegek nagy része ilyen rabszolgamunkával készül, de a dömpingárakon kínált ruházati cikkek jelentős részéhez is gyermekmunkát használnak. 1993-ban az Európai Unió „Rugmark” néven kampányt kezdeményezett az ilyen eredetű termékek forgalmazása ellen, azonban számottevő eredményeket nem sikerült elérnie. Az indiai rendőrség rabfelszabadítási akciói sem túl gyümölcsözőek. Az éhség és nehéz munka által elgyötört gyerekek szinte semmire sem emlékeznek a múltból, így pedig nehéz bármit is bebizonyítani.
„13 éves voltam, amikor meghalt az anyukám- kezdi beszámolóját a 23 éves Linlin Thaiföldről. A bácsikám egy bordélyház gazdájának adott el. Amikor szökni próbáltam, többen összevertek és megerőszakoltak.” Linlin immár tíz éve dolgozik a világ egyik legnagyobb szexközpontjának tartott Bangkok melletti nyilvánosházban. Hozzá hasonló életet „él” Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Malajzia, India, Indonézia és Kína bordélyházaiban körülbelül 10 millió sorstársa. A szökés következménye akár halál is lehet. Bár a helyi hatóságok küzdenek a törvénytelen szexiparral, sajnos szinte teljesen eredménytelenül: gyakran a rendőrség is le van fizetve.

Mongol „cselédek” Budapesten

A BBC nevű brit hírcsatorna nemrég bemutatott egy dokumentumfilmet, amelyet a Nagy-Britanniába illegálisan bevándorló munkások kizsákmányolásáról készített. A bevándorlók nagy része Kelet-Európából érkezik: általában valamilyen jól hangzó hirdetés készteti őket az útra. A hirdetés némi díj fejében - ami esetenként akár ezer angol font is lehet - az utazási költségek fedezését, illetve magasan jövedelmező angliai állást ígér. Angliába érve azonban nem kapnak mást, csak olcsó, kétkezi munkát valamelyik farmon. A BBC egyik riportere bevándorlónak adva ki magát, titokban lefilmezte, hogyan készíttetnek a munkásokkal olyan élelmiszereket, amelyekkel aztán neves áruházláncok polcain találkozhat a vásárló.
A jelenség Magyarországon sem ismeretlen: sokaknak mi vagyunk „a Nyugat”. Egész cégek köszönhetik gazdasági sikereiket olyan külföldieknek, akik hajlandóak alacsony bérért szó szerint éjjel-nappal robotolni. Még ha van is hivatalos papírjuk, számos dologban igencsak emlékeztetnek a rabszolgákra: egy neves ruhaipari vállalkozásban foglalkoztatott mongol állampolgár például beszámolt arról, hogy nekik a tulajdonosnő kerek perec megtiltotta a gyermekvállalást. Ha valakivel mégis megtörténik ez a „baleset”, az már pakolhat is… Az európai bíróságokon, ha vannak is ezzel kapcsolatos perek, azok elég gyakran sikertelenül végződnek. Az áldozatok legtöbbször nem tudnak használható bizonyítékokkal szolgálni: nem ismerik az adott ország nyelvét, félnek foglalkoztatóik bosszújától; végül mostoha körülményeik ellenére is ragaszkodnak új hazájukhoz, hiszen szülőföldjükről éppen a nyomor miatt indultak el annak idején. Ezért virágzik a rabszolga-kereskedelem még a legszabadabb és legdemokratikusabb országokban is.