Vissza a tartalomjegyzékhez

Bárdos Róbert
Minden áldott vasárnap

Oliver Stone saját bevallása szerint szeret egy-egy témát alaposan körüljárni a filmjeiben. A többszörös Oscar-díjas rendező legújabb alkotásában, a Minden héten háborúban - eredeti címén: Minden áldott vasárnap - az amerikai foci világába kalauzolja a nézőt.

Már a kezdeti képsorok láttán tudatosul a vászon előtt ülőben, hogy ezúttal nem egy szériafilmre váltott jegyet. Az első percekben játékosok tucatjai ütköznek a pályán egymással, zuhannak a földre, miközben az európai átlagnéző egyfolytában próbál rájönni a szabályokra. Ezzel a problémával Oliver Stone (Született gyilkosok, J.F.K., A szakasz) tisztában volt; kifejezetten az „óvilágiak” kedvéért 15 percet vágott ki a filmből, mondván, ők ezeket a jeleneteket úgysem értik. A 150 perces mozin nem érezni ennek hiányát: a jellegzetes vágási technikák, kézikamerás felvételek, párhuzamos snittek kárpótolnak sok mindenért. A filmalkotás a sportvilágban oly tipikus karakterek sorát állítja elénk: a játékért élő edzőt (Al Pacino), a klubot irányító pénzéhes tulajdonost (Cameron Diaz), a veterán irányítót (Dennis Quaid) és a győzelemre éhes újoncot (Jamie Fox), hogy csak a legmarkánsabb figurákat említsük. Azonban a film nem pusztán egy bajnoki döntőbe jutó csapat története; sokkal inkább egy jellegzetes társadalmi csoport életét, mentalitását tárja elénk, a Stone-tól már megszokott, igen érzékletes-realisztikus formában.
A versenysportok hazai világában uralkodó viszonyok persze nem sokban térnek el a filmbéliektől. A veszélyek ugyanazok, a jó játékosból hamar válhat ünnepelt kedvenc. Igaz, a sztárcsinálásban az amerikaiak verhetetlenek, egy idő után ott elkerülhetetlenül beindul a gépezet: jöhetnek a show-műsorok, videoklipek, reklámok, s az éjszakai bulikat se hagyjuk ki. Filmbeli hősünket is elkapja a profizmus gépszíja: amíg jól szerepel a játékban, igyekszik sokat kasszírozni. Edzője azonban óvatosságra inti, mondván: az egyén szereplésénél többet számít a csapatmunka. A csapathoz pedig olyan felfogású játékosokra van szükség, akik a saját sikerüket képesek ennek alárendelni. E gondolatok alátámasztásaként - és a rendezői üzenet hangsúlyozására - a Ben Hur című film jelenetei peregnek a beszélgetés hátterében, mintegy eszünkbe vésve: Stone meggyőződése szerint az amerikai foci a Római Birodalomban honos gladiátorjátékok egyik modern verziója. Érdekes adalék, hogy a ma már idős Charlton Heston (Ben Hur alakítója) is szerepel a filmben, mint a liga elnöke.
Stone filmjében „A MECCS” gyakorlatilag a vasárnapi vallásgyakorlás alternatívájaként jelenik meg. A rendező szerint „az amerikai futball mind a mai napig egyfajta szelleműző pogány rítusként funkcionál. (…) Az ember a pályán újra barbárrá válhat, ez a játék egyik varázsa. A focisták olyan értelemben hősök, hogy ezt a barbár szertartást saját kárukra - mind testi, mind pszichikai kárukra - képesek véghezvinni.” A filmkockák meglehetősen hűen tükrözik a realitást: van, aki a gerincét töri el, másnak a szemét nyomják ki - s mindez körítve a jellegzetes külsőségekkel, az alaposan kitetovált testektől a vaskos káromkodásokig. Az ilyenkor szinte kötelező párhuzam a sportélet és a külvilág mindennapos játékszabályai között ezúttal is elkerülhetetlen; ennek fényében a vásznon megjelenő lelki-fizikai brutalitás különösen indokolttá teszi azt, hogy a filmdrámát a legmagasabb korhatárral tűzték a hazai mozik műsorára.