Vissza a tartalomjegyzékhez

Makki Marie-Rose
Gyermekeink és a stressz

Azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy manapság egy sikeres családterápia olyan gyakorlatokból áll, mint hogy „ülj le a gyermeked ágya mellé este, és beszélgess vele kicsit arról, ami aznap történt vele. Figyelj oda arra, amit mond, és feltétlenül nézz a szemébe. Semmiképp ne felejtsd el megmondani neki azt is, hogy menynyire szereted, és simogasd meg, érintsd meg őt, amikor csak alkalmad nyílik rá. S mindezt lehetőleg őszintén tedd, mert a gyerekek erre rendkívül érzékenyek.”

Antoinette Saunders amerikai gyermekpszichológus azt állítja egy minap magyarul is megjelent - a maga nemében bestsellernek számító - könyvben (Gyermekeink és a stressz, Pont Kiadó), hogy manapság a gyermekek élete éppúgy tele van stresszel, mint a szüleiké, s minden a problémákhoz való hozzáállásukon múlik. Ebben viszont ők is az elődeiknél látott mintákat követik. A tipikus viselkedési sémákat a szerző áttekinthető rendszerbe foglalja, s az amerikai észjárásra jellemző gyakorlatiassággal tesztek sokaságát kínálja azzal a céllal, hogy az olvasó felmérhesse szülői (vagy gyermeki) képességeit.
Kétségtelen, hogy megfelelő mértékben - ez egyénenként változó terhelést jelent - a stressz kifejezetten elősegíti az életképesség kialakulását. Saunders tapasztalatai szerint a gyerekek fizikumára viszont ugyanúgy hat a túlzottan feszült idegállapot, és ők is pont olyan stresszbetegségekben szenvednek, mint felnőtt sorstársaik: rendre fájhat a hátuk, nyakuk, fejük vagy gyomruk, problémáik lehetnek a vérnyomásukkal, sőt az átlagosnál gyakrabban kaphatnak el különböző fertőzéseket is. S mindezen túlmenően a legkülönbözőbb személyiségproblémák és magatartászavarok alakulhatnak ki náluk: kisebbrendűségi, elvetettségi érzés, önértékelési zavarok vagy kóros szokások egyaránt. Szerencsére a könyv egészen biztató hangnemű: ha valaki jó szülő, akkor a gyermeke is az lesz. Ha az ember felismeri az elme rendkívüli hatását a (beteg) testre, azaz rááll arra, hogy önmagáról és a körülötte levő világról pozitív módon gondolkodjon; ha megtanulja alapfokon a stressz okozta izommerevséget relaxációval lazítani (és erre gyermekét is megtanítja); ha megtanul a kisebbekre komolyan odafigyelni, mert nekik óriási a figyelemigényük; ha legyőzi saját komplexusait, félelmeit (és nem a gyermeknek adja tovább őket); ha bizalomteljes légkört alakít ki, amelyben mindenki képes érzelmei kifejezésére; ha mértékletesen és vegyes összetételű étrend szerint táplálkozik, mert a szerző érvelésének hatására felismeri az evési szokások és a stressz szoros kapcsolatát (minél kevesebb izgató hatású szer, úgymint cukor, só, koffein, mesterséges adalékanyagok és magas szénhidráttartalmú ételek) - nos, ha mindezt belátva tudatosabb életvitelű, stabilabb identitású felnőtté válik az olvasó, aki mindezek után még képes a spontán szeretetnyilvánításra is, akkor gyermekeit is megtaníthatja arra, hogyan kell a problémákhoz helyesen hozzáállni. Legalábbis - többek között - ezt állítja a pszichológus.
Az ilyen műfajú könyveket igen óvatosan kell kezelni, hiszen a gyermekek nem mérhetők szabványokhoz. A jó gyereknevelési könyvekből a szülő különben is inkább önmagát, s nem annyira gyermekét ismeri meg még jobban. A jelen kiadványból talán az a leginkább megszívlelendő megállapítás, amit a segítő szándékú szerző egy helyütt maga is kiemel: „A szeretet a kulcs, az alap. A szeretet azt jelenti, hogy gyermeked mellett vagy, bármiről is van szó. Olyan kevésbe kerül adni, és olyan sokat jelent ezt megkapni.”