Vissza a tartalomjegyzékhez

Laudancsek Katalin
Gyerekek géppisztollyal

Háború és gyerekek; azt gondolná az ember, semmi közük nem lehet egymáshoz. Sajnos ez nem így van - a világon összesen mintegy félmillió gyermek harcol különböző katonai alakulatok soraiban. Azok, akik harcba küldik őket, úgy gondolják, ők a legjobb katonák. A gyerekek nem ismerik a veszélyérzetet, így a legrázósabb feladatok elvégzésére is alkalmasak. Hamar megszokják a kegyetlenséget, a háború csupán kaland számukra. Fizetni sem feltétlenül szükséges nekik - ételért és ruháért is hajlandók harcba menni. Ezen kívül könnyebben fanatizálhatók, mint a felnőttek. Az UNICEF és a Save the Children Alapítvány számításai szerint a világ mintegy 36 fegyveres konfliktusában játszanak komoly szerepet. Hogy éppen hol és hogyan, arról a Kommerszant című orosz lap készített körképet.


Thaiföld. Johnny Thu az Isten Hadseregének vezére és testőre. Johnny Thu, 12 éves: „Nem tudom, hány katonát öltem meg, de soha nem sírtam, egy férfinak miért kéne sírnia?”Fotó: Vlaszty

A gyermekeket már régóta alkalmazzák világszerte harci feladatokra: ezt jelzi például, hogy az angol „infantry” (gyalogság) szó a francia „enfant” (gyermek) szóból ered.

Sorozatgyilkos tinédzserek

Az afrikai kontinens nagy részén immár évtizedek óta törzsi és polgárháborúk sorozata zajlik. Algériában, Burundiban, Ruandában, Sierra Leonéban, Etiópiában, Eritreában és máshol több mint 120 ezer fiatalkorú harcol a kormányerők vagy a felkelők oldalán. A verbuválás nagyjából azonos forgatókönyv alapján zajlik: a katonák rajtaütésszerűen ellepnek nagyobb városokat és falvakat, és összeszedik a 12-14 éves gyermekeket. Ezután katonai kiképzőtáborokba küldik őket, onnan pedig néhány hetes „oktatás” után a frontra. Megtörtént, hogy az ellenkezőket helyben lelőtték mint hazaárulókat.
Angolában a katonai alakulatok tevékenységében (főleg az UNITA gerillamozgalom tagjaiként) minden harmadik gyerek részt vett - állítja az UNICEF jelentése. A Kongói Demokratikus Köztársaság hadseregében 50 ezer gyerekkatona harcolt, voltak köztük olyanok is, akik még nem töltötték be nyolcadik életévüket.
Ugandában az „Ellenállás Isteni Hadserege” elnevezésű misztikus vallási tanokat hirdető terrorszervezet 90 százaléka fiatalkorúakból áll. A hadsereg fő bázisai Szudánban vannak, a kis katonák beszerzése itt is erőszakkal történik. A fiúkból katonák, a lányokból ágyasok lesznek.
A Libériai Nemzeti Hazafias Front (LNPF) parancsnokai úgy sarkallják engedelmességre a gyerekkatonákat, hogy először a saját rokonaikat, szomszédaikat öletik meg velük. Az ilyen brutális tettekre kényszerített gyerekekből alakítják azután a különleges osztagokat, melyeknek fő feladata a békés lakosság kiirtása, a foglyok kínzása és kivégzése. Egy ilyen eseménynek volt a szemtanúja az a francia újságíró, aki a következőket írta: „Két órakor kiszúrták a fogoly szemeit, három órakor levágták az egyik kezét, négy órakor a másikat, ötkor az egyik lábát, hatkor a másikat. Hét órára a fogoly már halott volt.”
A közel százezer ember halálát okozó algériai mészárlásokban fő szerepet játszó Iszlám Fegyveres Hadtest kiskorú tagjai is hírhedtek a kegyetlenségükről. A katonai alakulat nem folytat kiterjedt hadműveleteket; fő taktikájuk a békés települések rajtaütésszerű lerohanása. Szemtanúk mesélték, hogy az egyik ilyen akció során két tizenkét éves kis katona, miután lefejeztek egy velük egykorú kislányt, egész nap kosárlabdáztak a fejével.

Misztikus harcosok

Latin-Amerikában már régi hagyomány a kiskorúak besorozása. A tagfelvétel önkéntes alapon, vagy kényszersorozások, illetve közönséges emberrablás útján zajlik. A kontinens legnagyobb létszámú felkelő hadserege a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC). Tagjainak legnagyobb része 18 év alatti. A FARC az ország területének nagy részét ellenőrzése alatt tartja; ezeken a helyeken minden 13 évesnél idősebb gyermek sorkötelesnek számít. A polgárháború már olyan régóta tart ebben az országban, hogy a gerillák természetes szaporodás útján is biztosítják az utánpótlást. A katonalányoktól született gyermekeket helyi parasztoknak adják, hogy azok neveljék őket úgy tizenegy éves korukig, amikor már „katonaérettnek” számítanak. Venezuelában és Ecuadorban a saját szüleiktől vásárolják meg a gyermeket: évi 600 dollár nagy pénz a szegénysorban élő parasztoknak.
Ázsiában nem harcol annyi gyermek, mint Afrikában vagy Latin-Amerikában, de azért Burmában, Indonéziában vagy Thaiföldön ma sem ritka az ilyesmi. Sok helyen a gyerekeket sebezhetetlennek tartják. Ilyen hírük van a nemrégiben hírhedtté vált ikreknek, a karen nemzetségű Johnny és Luther Htoonak. (Hetek, 2000. február 5., ) Január 4-én az általuk vezetett Isten Hadserege élén elfoglaltak egy thaiföldi kórházat. Három nap múlva kommandós egységek szabadították fel az intézményt. Az akció során megölték a terroristákat; a legidősebb 16 éves, a legfiatalabb pedig 8 éves volt. Egyedül Johnnynak és Luthernak sikerült kereket oldania, ezzel is megerősítvén a hozzájuk kapcsolódó mágikus mítoszt.
Az afganisztáni tálib mozgalom kezdetén a hadsereg gyakorlatilag száz százalékig fiatalkorúakból állt. Napjainkra a tálibok már felnőttek ugyan, de ez nem akadályozza őket abban, hogy kiskorúakat toborozzanak nemcsak Afganisztánból, hanem Pakisztánból is. Az állami létért gyakran terrorista módszerekkel küzdő gerillaszervezet, a Kurd Munkáspárt soraiban annyi gyermek harcolt, hogy külön alakulatokat is képeztek belőlük. Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és Németországban az ott élő kurd közösségek kiskorú tagjai számára szemináriumokat szerveztek a „nemzeti kultúra tanulmányozására”. A tanulmányok a gránátvetésen és lövészeten át a lövészárokásásig terjedtek ki; ezek elvégzése után mind a fiúkat, mind a lányokat bevetették Törökországban vagy Irakban.
Európában sem olyan megnyugtató a helyzet, mint amilyennek látszik. A volt Jugoszlávia területén az utóbbi években lezajlott összes háborúban részt vettek kiskorúak is mind az albánok, mind a szerbek soraiban. A NATO békefenntartó erők értesülései szerint a jugoszláv kormány is felkészített 12-14 éves szerb gyerekeket partizánakciókra.
Természetesen van, ahol már tettek lépéseket annak érdekében, hogy a gyerekek visszanyerjék szabadságukat: a kolumbiai kormány gyermekotthont és oktatási központot létesített volt katonagyermekek számára. Fő céljuk visszavezetni őket a civil társadalomba; hangsúlyozzák, hogy nem úgy tekintenek rájuk mint bűnözőkre, hanem mint a lezajlott konfliktusok szenvedő alanyaira. Scott Dalton, az AP hírügynökség újságírója ellátogatott ide. Elmondása szerint a gyermekek rendkívül tisztelettudóak, fegyelmezettek, a tekintélyt elismerik. A szeretetet azonban, úgy tűnik, egyikük sem ismeri.

Vérbosszú a Kaukázusban

Csecsenföldön sem ritkaság, hogy a harcosok kamaszkorúak. A törzsi hagyományokból is fakad, hogy vakon engedelmeskednek idősebb feljebbvalójuknak. Azonban nemcsak a nagyobbak iránt való tisztelet készteti őket arra, hogy fegyvert vegyenek a kezükbe. Sokan közülük az elhunyt hozzátartozóik halálát bosszulják meg.
A vérbosszú szokása már a szovjet időkben is élt. Dudajev és Maszhadov idejében pedig, mikor a köztársaságban gyakorlatilag megszűnt a rendőrség és az ügyészség, a bűnözőkkel való elbánás szinte csak ilyen módon volt kivitelezhető. Mesélik, hogy még a háború kezdete előtt Groznijban kiraboltak és megöltek egy taxisofőrt. Rokonai hamarosan kikutatták a gyilkosokat. A vérbosszú szabályai szerint halál várt rájuk. A hagyomány szerint a tettet az áldozat apjának, fiának vagy fivérének kell végrehajtania. A taxisofőrnek azonban csak egy 9 éves kisfia volt. A kissrácnak adtak egy pisztolyt a kezébe, és azt mondták: „Olyan gazemberek állnak előtted, akiken a te apád vére szárad, és te, mint igazi férfi, meg kell, hogy torold ezt.” A gyermek gondolkodás nélkül lőtt. A helyi lakosok közül szinte senki nem vonta kétségbe a tett jogosságát, sőt csodálattal beszéltek a kiskorú hóhérról.
Sokan részt vesznek a harcokban is; a gyerekek gyakorlatilag gyanún felül állnak, ezért különleges feladatokat bíznak rájuk. A felnőtt gerillák nem szokták magukkal vinni a hegyekbe őket, azonban nagy hasznukat veszik lakott településeken, ahol a szövetségi erők állomásoznak. Hírszerző feladatokat végeznek, ennivalót és orvosságot szállítanak. „Egy 8 éves kissrác gyakran mászkált az állomáshelyünk környékén - emlékszik vissza A. Naumov, a szövetségi erők egyik tisztje -, azt hittük, hogy egy átlagos kis helybéli, még csokival is megkínáltuk. Aztán egyik este, mikor körbejártuk a páncélosunkkal a környéket, egyszer csak ugyanez a kissrác valamit a kocsink elé dobott. Kiugrottunk és megnéztük, hogy mi az. Egy gránát volt; csak azért nem robbant föl, mert a fiú elfelejtette kibiztosítani. Hát, hadd ne mondjam, mit akartunk először tenni vele, de aztán mégiscsak elengedtük. Mégiscsak gyerek…”
Hasonló esetről más is beszámolt. „Egy szép napon bejött az állomáshelyre egy kisgyerek, és megszólította az első katonát: »Vezess el engem a parancsnokhoz!« »Minek ő neked?« - kérdezte a katona. »A falu vénei küldtek, át kell adnom egy üzenetet.« A katona mit sem sejtve elvezette őt a parancsnok sátrához. A gyerek bement, néhány másodperc múlva pedig hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Kiderült, hogy a kis kamikáze gránátot rejtegetett az ingében.”
Az ilyen és ehhez hasonló, legendává vált tettek már az első orosz-csecsen háború óta befolyásolják a fiatalok gondolkodását. Azokat a fiatalembereket, akik 1996 augusztusa után visszatértek falvaikba, valóságos hősökként ünnepelték - hisz nemcsak hogy túlélték az évekig elhúzódó háborút, de úgy harcoltak, hogy az orosz hadsereg kénytelen volt elismerni a vereségét. A következő években a csecsen ifjúság két különálló részre tagolódott: a hadviseltekre és nem hadviseltekre. Az elsők mindenhol tiszteletet és elsőbbséget kaptak, legyen szó iskolai felvételről vagy munkavállalásról, sőt még a házasság szempontjából is ők számítottak jobb partinak. A helyi tévé szinte másról sem közvetített, mint hogy milyen dicsőségesen helytálltak a hős honvédők. Nem csoda hát, hogy a kamaszok főleg arról ábrándoztak, hogy megismétlik bálványaik dicső tetteit, és tömegével özönlöttek Hattáb és Baszajev kiképző táboraiba. Erre nagyban ösztönözték őket vahabita tanok is, amelyek rendkívüli mértékben elterjedtek errefelé. Szinte mindegyik faluban épült egy-egy mecset és szellemi központ.
„A barátom is elkezdett járni az egyik közeli mecsetbe - meséli a 16 éves Mohamed.
- Olyan lelkes volt, hogy egyszer én is elkísértem oda. Egy nagy teremben körülbelül 30 fiú ült, és lélegzet-visszafojtva hallgatta a hitetlenek elleni szent harcra, a dzsihádra buzdító tüzes prédikációkat. A tanítás után a barátom átvezetett engem egy másik szobába, ahol rengeteg finomság volt feltálalva. Én azonban úgy voltam vele, hogy inkább otthon ebédelnék, és hazamentem.” Mohamed nem sokkal később barátja halálhíréről értesült: Hattáb csapatában esett el Dagesztánban.