Húsvét hetében az 1990-es magyar parlament tízéves évfordulójára a feltámadás
és az újjászületés szemszögéből nézünk vissza. A feltámadás évszaka korábbi
történetünkben is a népképviselet talpraállásának az időszaka volt. 1848. március
15-e teremtette meg az első népképviseleti országgyűlés lehetőségét. Deák Ferenc
1865. április 15-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes „Húsvéti cikke” körvonalazta
annak a kiegyezésnek a koncepcióját, amely 1867-ben meghozta a népképviselet feltámadását.

Tíz éve ült össze először a szabadon választott parlament. Megbicsaklott sikertörténet
Fotó: Mti
A dualizmus kora
Hazánkban az elmúlt tíz évben van először ilyen hosszú ideig konszolidált
viszonyok között fennálló demokrácia. 1867-1918 között Magyarországon liberális
elvekre (is) felépült alkotmányos jogállam volt, amely már sok tekintetben érvényesítette
a személyi szabadságjogokat és a hatalmi ágak szétválasztását, de korlátozott választójogon
alapuló népképviseleti rendszere miatt nem tekinthető demokráciának. A nőket eleve
kizáró, cenzusos rendszer a felnőtt lakosságnak mintegy 5-6 százalékát részesítette
választójogban. 1867- 1900 között ez nagyjából megfelelt az ország civilizációs
szintjének, amikor viszont a század fordulóján létrejött a nem csupán világszínvonalú,
de sok tekintetben élenjáró magyar kapitalizmus, az ország olyan civilizációs ugrást
ért meg, amely alapján indokolttá vált az általános titkos választójog bevezetése,
amely az alkotmányos monarchia szintjéről a demokrácia szintjére való előrelépést
jelentette volna.
Tisza István rezsimje a földbirtokosság privilegizált helyzetének megvédése végett
azonban keményen ellenállt a választójog kibővítése követelésének. A demokrácia
megvalósításának a feladata tehát az 1918 novemberi demokratikus köztársaságra hárult
volna, de annak nem volt ideje választást tartani. Az 1919 őszén hatalomra került „Horthy-rendszer”
annyiban bővítette a népképviselet bázisát, hogy kiterjesztette a nőkre a választójogot,
de a cenzusos választás fenntartásával és a nyílt szavazás rendszerével olyan
antidemokratikus törvényhozási rendszert alakított ki, amely szakadékot jelentett az
ország civilizációs szintje és politikai modellje között.
1937-ben hosszú vonakodás után bevezették az általános titkos választójogot, de az
1939-es választás félreérthetetlenné tette, hogy a Horthy-rezsim vezetési központja
választással nem váltható le. Amennyiben választást veszítene, akkor sem adná át
a hatalmat, és erre az adott körülmények között semmilyen szervezett erő sem tudná
rákényszeríteni. 1939-ben ugyan a Horthy-rezsim alternatívája a nyilas párt lett
volna, de annak óriási választási előretörése és az a körülmény, hogy ezután
koalíciós partnerként sem kerültek be Horthyék kormányába, világossá tette, hogy
abban a rendszerben választás uralmi válságot nem képes előidézni.
A háború után
Az 1945-ös fordulat sem hozott teljes értékű népképviseleti rendszert. Az ország
nem lett független, csak elnyomóváltás zajlott le. A Hitler-csatlósságot a Sztálin-csatlósság
váltotta fel. Az 1945-ben választott parlament nem képezte le az ország valódi
politikai véleménymegoszlását, mivel a társadalomnak a Horthy-rendszerhez ragaszkodó
része nem képviseltethette magát saját párttal, hanem az eredetileg antihorthysta
kisgazdapárt mögé kellett felsorakoznia. 1948-1989 között nem volt valóságos értelemben
vett parlament Magyarországon. A választás formális volt, és a parlamentnek nem volt
semmilyen valóságos funkciója.
A parlamenti rendszerváltás
A parlament valóságossá akkor vált 1989-ben, amikor a Németh-kormány nem várta meg
azt a gazdasági összeomlást, amelyről világosabb képe volt a hivatalos információk
birtokában, mint ellenzékének, nem várta meg, hogy bekövetkezik az az életszínvonal-esés,
amely a Bokros-programban öltött szimbolikus alakot, nem várta meg, hogy rászabadul a
társadalom lincshangulata, hanem egy hosszú tárgyalássorozat útján lebonyolított
megállapodás alapján átadta a hatalmat az ellenzéki pártoknak. A párt vonalas vezetési
magja Grósz Károly irányítása alatt nem akarta volna kiengedni a hatalmat a kezéből,
de a pártvezetés más csoportjai a kormányt rendszeren belüli ellenhatalommá szervezték
át, és mintegy kézlegyintéssel elintézve a berzenkedő „Pártot”, megállapodtak
az ellenzékkel. A megállapodás szerinti törvényes lépéseket az akkori álparlament
megtette.
Olyan alkotmánymódosításokra került sor, amelyek után az 1949-es népi demokratikus
alkotmányból csak bizonyos anakronisztikus szóhasználat maradt. A Németh Miklós-féle
toldalék-alkotmány egykamarás törvényhozást jelölt meg, és többpártrendszert.
Alkotmányba foglalta a személyek szabadságjogait és kétharmados parlamenti szavazáshoz
kötötte a személyi szabadságjogokra vonatkozó törvények megváltoztatását. Államformaként
a köztársaságot jelölte meg a parlament által választott államfővel. Beépítette
a rendszerbe a hatalmi ágak szétválasztásának huszadik századi fejleményeit. A bírói
hatalom körében létrehozta az Alkotmánybíróságot, amelynek a magyar jogrendben nem
volt előzménye. A törvényhozásnak is lett ily módon hatalmi ellensúlya. Az Alkotmánybíróság
dönt arról, hogy az Országgyűlés által hozott törvény nem ellentétes-e az alkotmány
rendelkezéseivel. Rendszerbe iktatta a megújított alkotmány a végrehajtó hatalmi intézmények
sorát, amelyek függetlenek a kormánytól. Így függetlenítette a kormánytól a
Magyar Nemzeti Bankot, és megerősítette a Legfőbb Ügyészség kormánytól való függetlenségét.
A Németh-kormány törekvése a kormány hatalmának minél nagyobb mértékű korlátozása
volt. Megszüntette az illetékes miniszter közvetlen parancsnoki jogkörét a honvédség
parancsnoka és az országos rendőrfőkapitány fölött.
Ezek az intézkedések valóságossá tették a bírói hatalmat mint harmadik hatalmi ágat.
Korábban Magyarországon minden rendszerben a bírói függetlenség üres papírforma
volt. Politikai ügyekben a bíróságok kormányszervként működtek mind a 67-es, mind
a Horthy-, mind a Rákosi- és Kádár-rendszerekben, s a közbűntényes ügyekben hozott
ítéletek esetén is erősen figyeltek a kormányok elvárásaira.
A demokratikus parlament működési elvei
Az 1990-es választás után az MDF vezetésű koalíciós kormány feje pártközi megállapodást
kötött az akkori legnagyobb ellenzéki párttal, az SZDSZ-szel a demokratikus parlament
működési elveiről. A Németh-pótalkotmány túlszabályozott volt, és olyan mértékben
kötötte meg a kétharmados többséggel meghozható törvényekkel a mindenkori kormány
kezét, amely lényegében kormányozhatatlanságot jelentett volna. Az SZDSZ beleegyezett
abba, hogy kétharmados törvények csak a szabadságjogokat és az alkotmányos struktúrát
szabályozzák. A megállapodás alakította ki a parlament működési rendjét. Az országnak
egykamarás parlamentje lett. Csak politikai pártok kaptak helyet a parlamentben, a
korporatív elvet, egy bizonyos érdekvédelmi feladatra létesült testületek parlamenti
képviseletét nem engedte a megállapodás érvényesülni. Ezzel a törvényhozást éles
határvonallal elkülönítették a civil szférától.
A parlament főfoglalkozású képviselőkből álló hivatásos népképviselet lett,
amely állandóan ülésezett. A megállapodás, amely konszenzussal törvényerőre
emelkedett, heti ülésezést írt elő. A hétfő és kedd plenáris napok voltak, a
szerda és a csütörtök a bizottsági ülések ideje. Az interpellációk számára,
amely fő intézménye lett a parlamenti ellenzék kormányt ellenőrző feladatának, a
megállapodás jelentős időt biztosított. Felálltak a hagyományos parlamenti bizottságok:
alkotmányügyi, költségvetési, külügyi, honvédelmi. A parlamenti napirend hetenkénti
kialakítására és a parlament működésével kapcsolatos vitakérdések tisztázására
új nagyhatalmú bizottság alakult: a frakcióvezetőkből álló házbizottság. Új
bizottságok is alakultak, amelyeknek nem voltak előzményei: környezetvédelmi bizottság
és a titkosszolgálatok működését ellenőrző Nemzetbiztonsági Bizottság.
A megállapodás rendezte a frakcióalakulás, a frakcióból való átlépés és a
frakciókhoz nem tartozó független képviselők tevékenységét. A megegyezés alapján
az ellenzék több bizottsági helyet kapott, mint a választási eredmény alapján járt
volna neki. Ez a parlamenti működési rend bevált. Minden párt egyetértett vele és két
parlamenti cikluson keresztül soha semmi kifogás nem merült fel vele szemben. Noha formálisan
nem rögzítették a Házszabályban, hallgatólag mintegy részévé vált az alkotmánynak.
A parlamenti jogok bővülése a Horn-kormány idején
A Horn-kormány idején az MSZP-SZDSZ koalíció nyomasztó parlamenti túlsúllyal
rendelkezett. Nem csupán kétharmados, hanem megközelítőleg háromnegyedes többséggel.
Ez a kormánykoalíciót láthatóan zsenírozta, ezért igyekeztek az ellenzék lehetőségeit
bővíteni, hogy elkerüljék holmi parlamenti önkényuralom látszatát. A klasszikus
interpellációs időt kibővítették a napirend előtti felszólalásokkal, az azonnali
kérdések órájával és a kérdésekkel. Az ellenzék hetenként több órán át
hallathatta a hangját a parlamentben, és ezeket a felszólalásokat a közszolgálati
televízió közvetítette. Jelentősen megnőtt az Alkotmánybíróság szerepe, a
parlament tevékenysége pedig kibővült egy új demokratikus intézménnyel: létrejöttek
az eseti vizsgálóbizottságok.
Ennek létrehozására már az Antall-kormány idején is kísérletet tettek. Eseti vizsgálóbizottság
alakult annak kivizsgálására, hogy az akkori kormánynak szerepe volt-e 1992. október
23-án a köztársasági elnök elleni demonstráció megszervezésében. Ebből a bizottságból
az akkori kormány csúfot űzött. Az adatokat minden alkotmányos rend nevetségessé tételével
eltitkolták a bizottság elől. A gyanúsítottak, ha egyáltalán megjelentek a bizottság
előtt, a szemébe nevettek a bizottság tagjainak. Az Antall-, majd a Boross-kormány
idején az akkori ellenzék nem próbálkozott többször eseti vizsgálóbizottság létrehozásával.
A Horn-kormány idején viszont a kormány összes problematikus lépésének, főleg a
korrupciógyanús ügyek kivizsgálására eseti vizsgálóbizottságok alakultak.
Legnevezetesebb a Tocsik-ügy vizsgálatára alakult bizottság volt. A kormány és a
kormánytöbbség sehol nem gátolta meg a bizottságok alakulását, és a bizottságok
tevékenységének az elektronikus média és a nyomtatott sajtó óriási teret szentelt.
Az ország látta, hogy a parlament ellenőrző szerepe még egy olyan kis ellenzék esetében
is valóságos, mint amilyen az akkori ellenzék volt.
Egy új alkotmány terve
A Horn-kormány alapját képező MSZP-SZDSZ-blokk ambicionálta, hogy parlamenti
ciklusa idején az ország új alkotmányt kapjon. Ezt nem az adott parlamenti erőviszonyok
alapján, hanem az ellenzékkel való paritásos együttműködéssel akarták kidolgozni.
Az alkotmányozó bizottság paritásos felépítésű volt. Működéséből azért nem
született új alkotmány, mert mind a jobboldali ellenzék, mind az MSZP bizonyos irányzata
arra törekedett, hogy az 1989-1990-ben kialakult alkotmányos rendet, az egykamarás törvényhozást
kétkamarás, tehát nem tisztán népképviseleti, hanem félig korporatív rendszerré
alakítsák át.
Az a veszély fenyegetett, hogy létrejön egy felsőház, amelyben ötven év múlva is
ott ül két tucat olyan szakszervezet vezetője, akiknek a szakmája akkorra olyan emlék
lesz, mint ahogy ma dereng a számunkra, hogy valaha voltak patkoló kovácsok és cserzővargák,
továbbá ott ül vagy ötven püspök, akiknek ezer templomában esetleg vasárnaponként
kétszáz öregasszony gyűlik össze. Ezen túl pedig azonos számú képviselője lesz
nem létező nemzeti kisebbségeknek (mordvin, besenyő, hun) a valóságosan létező cigányságéval.
Ezt a félresikerült demokratikus próbálkozást sikerült csendesen elhalasztani.
Maradtunk a Németh-pótalkotmánynál.
Az Orbán-kormány és az Antall-kori parlament
Az Orbán-kormány alapvető cselekvési vezérelve, hogy mindent ellenkezően tesz, mint
ahogyan a Horn-kormány csinálta. A parlament tekintetében ez már az Antall-kormány
idején lefektetett közmegegyezéses alapokat is érinti. A parlament heti ülésezését
két parlamenti cikluson át minden politikai tényező kielégítőnek találta. 1994-1998
között és korábban a Fidesz is. Visszaélve azzal, hogy az 1990-es működési
gyakorlatot elmulasztották Házszabályba iktatni, a Fidesz-kormány háromhetente ülésezteti
a parlamentet, gyakorlatilag elvéve annak a lehetőségét, hogy az ellenzék aktuális
problémákra napirend előtti felszólalásban azonnal reagálhasson. Ez súlyosan korlátozza
a parlamenti ellenzék kormányellenőrző szerepét. A bizottsági helyeket nem az
1990-ben kialakított szokás szerint osztják el, hanem parlamenti erő szerint. Az
Alkotmánybíróság szerepe csökkent. A parlamenti eseti vizsgálóbizottság intézménye
gyakorlatilag megszűnt, mivel semmi valóságos működési lehetőséget nem biztosítanak
számára.
Hadjárat indult a kormánytól független végrehajtó-hatalmi intézmények felszámolására,
illetve kormány alá rendelésére. Dúl a háború a Nemzeti Bank önállóságának
felszámolásáért. Az ügyészséget kormány alá akarják rendelni: a kormánytól független
Legfőbb Ügyészséggel megszűnik az a felügyelet, amely ellenőrizni tudja, hogy a
rendőri kihallgatáson bántalmazzák-e a gyanúsítottakat. Ezután a vádemelés a kormány
„büntetőpolitikájához” fog igazodni. Nem az adott esetet mérlegeli, hanem azt,
hogy milyen bűncselekménytípus ellen folytat a kormány éppen „kampányt”.
A honvéd vezérkart beolvasztották a minisztériumba. Egyelőre azt sem tudni, hogy
van-e még vezérkar vagy csak arról van szó, hogy az országot ért váratlan légitámadás
esetén olyanok fognak parancsot adni arra, hogy hova, mekkora rakétával kell lőni,
akiknek katonai ismeretei egyrészt arra terjednek ki, hogy bizonyos ezredesek orosz feleségei
végveszélyt jelentenek a nemzet fennmaradása szempontjából, másrészt arra, hogy a
katonazenekarnak hazafiság-gerjesztő szerepe van. Az Orbán-kormány hozzányúlt a
demokráciának azokhoz az alapjaihoz, amelyeket az első demokratikus kormány idején közmegegyezéssel
leraktak. Elsősorban a parlament működési körét csorbították.
Az 1990-es magyar parlament története két cikluson át sikertörténet volt. Az utolsó
két évben ez a fejlődés megbicsaklott. Húsvét hetében hiszszük, hogy ez csak
pillanatnyi üzemzavar.