Pirosak, sárgák, zöldek. Mindenfélét lehet belőle építeni; van egyáltalán
olyan gyerek, aki nem ismeri a Legót? A dán építőjáték karrierjét a Kommerszant
Gyengi című orosz hetilap húsvéti száma ismertette.

Építkezés a dániai Legolandben. Fakiskacsáktól a Tower Bridge-ig
Fotó: Kommerszant Gyengi
„Mindent elértem, amit akartam” - mondta elégedetten feleségének a 33. születésnapját
ünneplő Ole Christiansen, és teljesen őszintén hitt is abban, hogy boldogságához bőven
elegendő az, hogy egy takaros ház, egy asztalosműhely, egy derék feleség és négy fiúcska
„birtokosa”. Eszébe se jutott, hogy valami többre vágyjon.
De miért is kellene több - hisz apja, nagyapja, sőt dédapja is asztalosok voltak,
Ole jól illett a sorba. 1924. március 17-én azonban olyasmi történt, aminek hatására
a világ igazságosságáról, valamint a saját hivatásáról vallott nézetei igencsak
meginogtak. Aznap Ole a szokásosnál korábban tért vissza a vásárból, és a háza
helyén üszkös romok fogadták, az asztalosműhely pedig még mindig égett, akár egy
hatalmas fáklya. Nem akart hinni a szemének: egyszerűen nem fért a fejébe, hogy hosszú
évek gyümölcse egyetlen óra alatt semmivé válhatott.
A gyújtogatók (saját gyermekei) nem is próbáltak bujkálni. „Apu, nagyon
unatkoztunk. Mi csak játszottunk a gyufával…” - magyarázta a bizonyítványt a
legidősebbik sarj, Gottfried, miközben kisebbik tettestársa, Karl Georg a félelemtől
tágra nyílt szemekkel várta az apa reakcióját. „Hát gyerekek…” - préselte
ki magából Ole. Persze az is lehet, hogy más szavakat is mondott, talán elmagyarázta
fiainak, hogy a gyufa nem játék, sőt az is lehet, hogy az atyai feddés egy kézzelfoghatóbb
variációját választotta. Ez azonban lényegtelen; a lényeg az, hogy ez a nap fordulóponttá
vált Christiansenék életében. A sors úgy hozta, hogy a régivel szakítani kellett,
és valami teljesen új kellett, hogy kezdődjön.
A család a rokonokhoz költözött - szerencsére a faluban minden harmadik ember a
Christiansen nevet viselte. A házat és a műhelyt újra fel kellett építeni. Egy év múlva
már egy kis üzletük is volt. Azonban most már nem deszkákat gyalultak, mint régen: a
bolt polcai bájos fajátékokkal teltek meg. Hamarosan Ole mindegyik fiának legalább száz
kicsi hintalova és gurulós kiskacsája volt.
A játékokért cserébe a gyerekeknek segíteniük kellett a műhelyben és a boltban is.
Tíz esztendő sem telt bele és Christiansen fajátékai népesítették be a falu
gyerekszobáit és ablakpárkányait. Ole Christiansen ámulatára a játékokon szinte még
a festék sem száradt meg, olyan gyorsan gazdára leltek. A kisfiúk felnőttek, és felváltották
a műhely eddigi alkalmazottait; Ole pedig már a bővítés lehetőségein törte a fejét.
1934-ben nagy számú rokonságától 3000 dán koronát (130 ezer forintot) kölcsönözve
bejegyezte a céget LEg GOdt néven, ami lefordítva annyit jelent: „Játssz jól!”.
Ugyanebben az időben kidolgozott egy sajátos marketing-fogást is (annak ellenére, hogy
nem is ismerte a marketing szót). Az ötlet végletesen egyszerű volt: minden gyermek,
aki csak betévedt az üzletébe, azzal a játékkal játszhatott, és annyi ideig,
ameddig csak akart; és persze ki az a szőrösszívű szülő, aki elveszi a gyermekétől
a nyuszit vagy a bocit? Annál is inkább, mert ezek a fajátékok akkor még szinte fillérekbe
kerültek… Amíg a gyermekek játszottak, Ole, igen bőbeszédű ember lévén, szóval
tartotta szüleiket. Mesélt a sorsfordító tűzesetről is. A szülők együttérzően bólogattak
- és vásároltak.
Azonban talán kár volt any-nyit emlegetni azt a bizonyos tűzesetet. 1942. márciusában
Ole kénytelen volt újra végignézni, ahogy háza, asztalosműhelye, valamint boltja is
a lángok martalékává válik. Az immár 270 üzletbe szállítandó játékok raktára
úgy lobogott, akár a fáklya. A gyújtogatók ezúttal német bombázók voltak. Ole
felnőtt fiai félelemtől tágra nyílt szemekkel figyelték apjuk reakcióját…
Néhány órával korábban Christiansenék még Dánia egyik legsikeresebb vállalkozásának
birtokosai voltak. Import játék akkoriban nem volt, így majdhogynem monopolhelyzetük
volt a játékpiacon - volt, egészen a bombázásig. A biztosítótársaságok azonban
megtagadták a kár megtérítését, és még Christiansen nagy számú rokonsága sem
tudott akkora összeget kölcsönözni neki, amely elég lett volna a cég újraélesztéséhez.
Ole gyakorlatilag beletörődött abba, hogy élete hátralévő szakaszában gyermekei
lesznek kénytelenek őt eltartani. Fiai és a kis üzem dolgozói azonban másképp
gondolták. Addig-addig erősködtek, míg az öreg Ole beperelte a biztosítótársaságot.
Sokáig ellenkezett, míg rászánta magát erre a lépésre, az eredmények azonban őt
igazolták: nyert.
Egy év múlva kapta kézhez a kártérítést, mintegy 50 ezer koronát (2,4 millió
forintot), ami csak töredéke volt az elpusztult vagyonnak, arra viszont elég, hogy újrakezdjenek.
Ole lelkesen nekiállt behozni a lemaradást. Annyira lelkesen, hogy a műhelyt kétszer
akkorára építette, mint a régit. Minden készen állt ahhoz, hogy újra lovacskák és
kiskacsák ezrei hagyják el a futószalagot.
Ekkor váratlan fordulat történt. A fiai - főleg a néhai gyújtogató Gottfried -,
úgy gondolták, hogy valami újításnak kell történnie a további sikerek érdekében.
Az apa eleinte csak hitetlenül csóválta a fejét, azt gondolván, hogy valami múló hóbort
csupán, hogy legidősebb sarja folyton olyan kifejezéseket ismételget, mint marketing,
a játék pszichológiája, és a piac meghódítása.
A „hóbort” azonban tartósnak bizonyult: Gottfried, ahelyett hogy belemerült volna
az üzleti teendőkbe, fogta magát és Angliába utazott „új ötletekért”. Nagyon
tisztelte apját, de úgy gondolta, hogy az immár Lego nevű cég eddigi sikere nem más,
mint szerencsés véletlenek összjátéka és ahhoz, hogy szilárdan megvessék a lábukat
a piacon, tudományos megalapozásra van szükség - még akkor is, ha játékokról van
szó.
Mindjárt el is végzett egy „tudományos” felosztást: először is, vannak a
gyerekek, akik játszanak, és a szülők, akik a játékot megvásárolják. A játékok
is több kategóriába oszthatók: kétéves korig a gyereknek mindegy, hogy mivel játszik.
Lényeg, hogy minél hangosabban csipogjon, csörögjön, minél színesebb és persze minél
biztonságosabb legyen. A nagyobbacskák esetében már nagyobb szerepet kap a gyerek
neme: vannak a „fiús” játékok és a „lányos” játékok; ezek a „nagyok” életéből
vett sztereotípiák is. Ezenkívül minél többfunkciós egy játék, annál jobban hat
a gyermek fantáziájára. Az sem hátrány persze, ha ugyanaz a játék megfelel a kisfiúknak
és a kislányoknak is. Ebben az esetben akár együtt is játszhatnak, ami nagyban
fejleszti a kommunikációkészségüket is.
Nagyjából Gottfried tudományos fejtegetései és felfedezései idején jelent meg a műanyag.
Az új matéria nemcsak biztonságosabb, hanem jóval élénkebb is volt a fánál -
vagyis éppen erre volt szüksége.
Az öreg Ole, persze fiai nyomására, megvásárolta az első műanyag kockákat gyártó
masinát, néhány hónap múlva pedig a Lego műanyag babákkal és csörgőkkel árasztotta
el az összes játékboltot. Az új játékokat vitték, mint a cukrot. Egyedül az építőkockák
nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: túl könnyűnek bizonyultak, az első
óvatlan mozdulat romba döntötte a nagy gonddal felépített babaházat. Pedig Gottfried
éppen az építőkockákban látott hatalmas lehetőséget. Sürgős újításra volt hát
szükség: 1955-ben meg is jelent a Lego ma is ismert változata, ahol az építő
elemeket kis kinövésekkel látták el - így azok összekapcsolhatókká váltak.
Ezzel ugrásszerűen megnőttek az összeépítések variációs lehetőségei.
Ennek ellenére érdekes módon az első Lego-készletek nem voltak túlságosan kelendőek.
Gottfriednek ekkor - éppen jókor - eszébe jutott, hogy annak idején, apja kis üzletében
a gyerekek játszhattak a játékokkal. Így aztán a boltokban külön erre a célra
alkalmazott munkatársak bemutató játékokat tartottak, miközben az új játék rendkívüli
hasznosságát ecsetelték a kedves szülőknek. Az eredmény a legmerészebb várakozásokat
is felülmúlta: a gyerekek már öt perc után bizonygatni kezdték, hogy ez az, amire
mindig is vágytak… A szülők közül pedig egyre többen gondolták, milyen praktikus
dolog összekötni a kellemest a hasznossal, a játékot a gyerek képességeinek fejlesztésével.
Az új játék valóságos szenzáció lett…
Eközben mi történt, mi nem, a hatvanas évek elején porig égett a Lego társaság
legnagyobb fajátékraktára. Ole Christiansen csak véletlenül szerzett erről tudomást:
fiai rossz egészségi állapotára való tekintettel féltek neki elmondani a kellemetlen
hírt; az öreg a kórházban értesült róla, egy véletlenül kezébe került újságból.
Ole már csak nevetett, majd azt tanácsolta fiainak, hogy fejezzék be a fajátékok gyártását,
összpontosítsanak inkább a műanyagra. Ez amolyan végrendeletként hangzott, nemsokára
ugyanis meghalt.
A fiai híven teljesítették utasítását. A hatvanas évek óta a Lego évente tíz-húsz
új készletet bocsátott ki, lankadatlan sikerrel. Időközben a világ egyik legnagyobb
játékgyártó vállalatává vált. Termékei 130 országban kaphatók, a forgalom
meghaladja az évi 1,1 milliárd dollárt. A cég a „családban maradt” - a
jelenlegi vezetője Gottfried fia.
Legutóbbi újításai közé tartoznak a programozható robotok. A gyerek nemcsak összeállítja,
hanem be is programozhatja, hogyan reagáljanak a fényre, hangra és különböző felületekre.
A robotok képesek kommunikálni, sőt táncolni és verekedni is egymással. A Lego
szakembereinek állítása szerint a legnagyobb hasznuk abban rejlik, hogy a számítógépet
kellően ismerő gyermeket rávezeti a programozásra. Közben persze nem feledkeznek el a
sikerhez vezető utat burkoló színes építőkockákról sem.