Vissza a tartalomjegyzékhez

Bánhidi Emese, Marosvásárhely
A román katasztrófák titka

Ismét csapás érte Romániát, mint már annyiszor az elmúlt időszakban, és valahogy ismét csak egyetlen felelős van a dolgok mögött, a természet. Emlékezetes, hogy amikor a nagybányai ciános víz majd a borsabányai nehézfémekkel terhelt iszap ömlött a folyókba, a fő gonosz akkor is a rendkívüli időjárás volt, egyébként szinte mindenki rendben végezte a dolgát, felelős csak az lehetett, aki túl sokszor és túl élesen tette szóvá a felelősség kérdését.

Most, hogy a folyók különösebb mérgezés nélkül egyszerűen csak kiöntöttek a medrükből, már valóban fel sem merül, hogy valaki vagy valakik felelősek lehetnek az újabb katasztrófáért. Pedig azért érdekes mondatok, félmondatok utalnak arra, hogy ha másképp alakulnak a dolgok akár az elmúlt évtizedekben, akár csak az elmúlt években, nem lenne ekkora a kár, nem történt volna az eddigi felmérések szerint 1500 milliárd lejes pusztítás, nem halt volna meg a tudósítás időpontjáig hét ember az áradások következtében.
Magának az árvíz sújtotta területeket bejáró miniszterelnöknek is volt olyan megjegyzése, miszerint a megelőzés olcsóbb lett volna, mint amennyit most a károk enyhítésére kell majd költeni, egyébként ez a gondolatrendszer, hogy az ilyesfajta katasztrófák valóban megelőzhetők, eddig nemigen bukkant fel a korábbi katasztrófák alkalmával. A kormányfő szavai mögött pedig az sejthető, hogy Romániában mindeddig nevetségesen kevés pénzt fordítottak árvízvédelemre. A gátakat az elmúlt években nem emelték, nem erősítették, az árvízvédelemre is szánt vasúti töltéseket nem újították fel. Kicsit az a fatalista alapállás érzékelhető e mögött is, mint oly sok más esetben, amikor a román ember úgy gondolja, majd csak lesz valahogy. Aztán egy adott pillanatban esetleg kiderül, hogy mégsem.
Valószínű, hogy a helyre nem hozott védelmi berendezések, az előre meg nem szervezett védekezés tényei mögött ott húzódik az az érdekes jelenség, hogy a román államszervezet továbbra is erősen centralizált, de legalábbis bőven van annyi párhuzamos irányítási rendszer, hogy a kritikus pillanatokban egymásra mutogathassanak a különböző illetékesek. Miközben Románia elméletileg kidolgozta a maga közigazgatási reformját, az ehhez szükséges törvényt még mindig nem fogadta el a parlament, de ha el is fogadja, a megyei helyhatóságok mellől nem óhajtja eltávolítani a kormánymegbízottak, a prefektusok hálózatát. Tehát az ilyen kritikus pillanatokban egyszerre próbál úrrá lenni a helyzeten a megyei tanács és annak szakigazgatási intézményei, a prefektúra és annak apparátusa, valamint az országos hatóságok helyi kirendeltségei. Ez pedig csak növeli a káoszt, akár a védekezésről, akár a baj megelőzéséről van szó.
Az pedig különlegesen érdekes helyzet, amikor a legmagasabb szintről érkeznek itteni megfogalmazás szerint „hasznos indikációk”: a mentés országos koordinálásával megbízott honvédelmi miniszter például egy kritikus ponton elrendelte, hogy egy vasúti töltésen keresztül engedjék át a vizet, de a helybéliek szerint ezt éppenséggel nem kellett volna, mert így alakult ki igazán veszélyes helyzet néhány településen. Ahonnan aztán a katonák persze hősiesen kimentették a lakosokat, igaz, az árvíz történetéhez hozzátartozik az is, hogy egy alkalommal egy katonai járművet is el tudott sodorni az áradat, a mentőalakulatot is menteni kellett, szerencsére végül senkinek nem esett baja ebben a kalandban.
Érdekes egy nem szándékos töltésszakadás története is. Mint azt a Szatmári Friss Újság megírta, valójában a víz nem kellett, hogy kimossa az egész töltést, csak egy nagy átmérőjű bentoncsövön kellett átfolynia, amelyet két oldalról földdel tömtek be. A csövet még a nyolcvanas években helyezték a vízügyesek a töltésbe, ugyancsak árvízvédelmi céllal - csakhogy ahhoz a csőhöz tartozott volna még egy zsiliprendszer is. Azt nem készítették el, a hasznavehetetlen csövet pedig földdel eldugaszolták, de a mostani vízmennyiség elég volt ahhoz, hogy a földet kimossa, és áttörjön a töltés védett oldalára.
Figyelemre méltó a Maros megyei prefektus figyelmeztetése: meg fogja büntetni azokat, akik nem tisztították ki a csatornájukat. A határozott fellépés kicsit megkésett, mivel az az árvíz, amely Maros megyében főképp az eldugult levezetők miatt okozott károkat, két évvel ezelőtt volt. Való igaz, akkor Dózsa György községben sok helyen azért kerültek házak és gazdaságok víz alá, mert maguk az elöntéskor már igen kétségbeesett helyi lakosok nem pucolták ki még száraz időben a kerítésük melletti árkokat, többen ráadásul az egyszerűség kedvéért el is rekesztették, hogy könnyebben bejussanak kocsijukkal az udvarba. Most Dózsa György szerencsésen megmenekült, viszont jónéhány más helyen, Arad és Temes megyében került sor hasonló helyi csatornaáradásokra.
Bonyolulttá teszi a helyzetet a nemzetközi kapcsolatok rendszere is. Temes megyében, a szerb határ közelében például a helyi hatóságok szerint azért öntött ki a Temes egy szakaszon, mert noha a két ország közti vízügyi együttműködés ezt előírta, a jugoszláv oldalon nem vágtak át egy gátat, hogy a vizet kényszertározóba eresszék.
A magyar és a román hatóságok közti együttműködés ez alkalommal úgy tűnik, zökkenőmentes volt. Más kérdés, és inkább román belpolitikai vagy társadalomlélektani ügy, hogy miközben a román hírközlő szervek azt közölték: a mentést irányító miniszter és a helyi hatóságok tárgyalásain szóba került a román-magyar együttműködés, addig a magyar vízügyesek minden különösebb érzelmi töltés nélkül, a lehető legtermészetesebb módon elmondták, hogy a román vízügyi hatóságok segítséget kértek tőlük az egyik határközeli gátszakadás felszámolásában. Gyaníthatóan ugyanannak a mozzanatnak a kétféle interpretálásáról van szó, csak épp román oldalon úgy látszik nemzeti büszkeség kérdése, hogy ne kelljen a magyarok segítségére szorulni. Viszont semmiféle nemzeti büszkeség nem akadályozta a honvédelmi minisztert abban, hogy már az első napokban bejelentse: a
NATO-tagországoknak, illetve későbbi megfogalmazás szerint a Nyugatnak kell segítenie Romániát a katasztrófa következményeinek elhárításában.
És persze még egy apró tényezőről nem beszéltünk: miért is zúdult le ilyen irdatlanul sok víz a folyókon. A román környezetvédelmi minisztérium államtitkára az okot a lehető legnagyvonalúbb módon a globális klímaváltozásokban jelölte meg. Ennél valamivel konkrétabb azoknak a szakembereknek a véleménye, akik már a máramarosi tározók gátszakadásaikor is arra figyelmeztettek, hogy az áradások oka a fokozott erdőirtás. Mint azt már korábban megírtuk: az év elején kihirdetett és most végrehajtás alatt lévő, sok évet késett, de végre megvalósuló földtörvény a maximum 50 hektárnyi termőterület mellett maximum 10 hektárnyi erdőt is visszaszolgáltat az eredeti tulajdonosnak. Ez az állami erdővállalatot hatalmas munkára ösztökélte, úgyhogy sok helyen a visszaszolgáltatásra kerülő erdőrészeket teljesen letarolták, még mielőtt az eredeti birtokos a terület mellett a fát is visszakapta volna. Az pedig már a sokadszor ismételt tény, hogy ahol a hegyoldalról kivágják a fákat, ott hamarosan maga a talaj is a völgyekbe mosódik. Nem lesz, ami megfogja az esőt, nem lesz, ami megfogja az olvadó havat. Tehát a korábbinál jóval több víz kerül a völgyekben csordogáló patakokba, azokból pedig a folyókba, így keletkeznek azok az áradások, amelyekről mint kivédhetetlen természeti csapásról beszélnek az állami illetékesek.
A szomorú szakértők pedig arra emlékeztetnek, hogy egykor Libanon hegyei is tele voltak cédrusokkal, a ma kopár Dalmáciát is a középkori hajóépítők tették sziklás hegyek halmazává - ha a mai mohóságot nem lehet megfékezni, akkor Erdély is csak a nevében tartja majd meg maradék zöld hegyeit, és már csak kevesen fogják megérteni, miért is ered ez a földrajzi név az egykori „erdő-elve” kifejezésből. A gátakat viszont egyre inkább magasítani kell majd.