Ismét csapás érte Romániát, mint már annyiszor az elmúlt időszakban, és
valahogy ismét csak egyetlen felelős van a dolgok mögött, a természet. Emlékezetes,
hogy amikor a nagybányai ciános víz majd a borsabányai nehézfémekkel terhelt iszap
ömlött a folyókba, a fő gonosz akkor is a rendkívüli időjárás volt, egyébként
szinte mindenki rendben végezte a dolgát, felelős csak az lehetett, aki túl sokszor
és túl élesen tette szóvá a felelősség kérdését.
Most, hogy a folyók különösebb mérgezés nélkül egyszerűen csak kiöntöttek a
medrükből, már valóban fel sem merül, hogy valaki vagy valakik felelősek lehetnek az
újabb katasztrófáért. Pedig azért érdekes mondatok, félmondatok utalnak arra, hogy
ha másképp alakulnak a dolgok akár az elmúlt évtizedekben, akár csak az elmúlt
években, nem lenne ekkora a kár, nem történt volna az eddigi felmérések szerint 1500
milliárd lejes pusztítás, nem halt volna meg a tudósítás időpontjáig hét ember az
áradások következtében.
Magának az árvíz sújtotta területeket bejáró miniszterelnöknek is volt olyan
megjegyzése, miszerint a megelőzés olcsóbb lett volna, mint amennyit most a károk
enyhítésére kell majd költeni, egyébként ez a gondolatrendszer, hogy az ilyesfajta
katasztrófák valóban megelőzhetők, eddig nemigen bukkant fel a korábbi
katasztrófák alkalmával. A kormányfő szavai mögött pedig az sejthető, hogy
Romániában mindeddig nevetségesen kevés pénzt fordítottak árvízvédelemre. A
gátakat az elmúlt években nem emelték, nem erősítették, az árvízvédelemre is
szánt vasúti töltéseket nem újították fel. Kicsit az a fatalista alapállás
érzékelhető e mögött is, mint oly sok más esetben, amikor a román ember úgy
gondolja, majd csak lesz valahogy. Aztán egy adott pillanatban esetleg kiderül, hogy
mégsem.
Valószínű, hogy a helyre nem hozott védelmi berendezések, az előre meg nem
szervezett védekezés tényei mögött ott húzódik az az érdekes jelenség, hogy a
román államszervezet továbbra is erősen centralizált, de legalábbis bőven van annyi
párhuzamos irányítási rendszer, hogy a kritikus pillanatokban egymásra
mutogathassanak a különböző illetékesek. Miközben Románia elméletileg kidolgozta a
maga közigazgatási reformját, az ehhez szükséges törvényt még mindig nem fogadta
el a parlament, de ha el is fogadja, a megyei helyhatóságok mellől nem óhajtja
eltávolítani a kormánymegbízottak, a prefektusok hálózatát. Tehát az ilyen
kritikus pillanatokban egyszerre próbál úrrá lenni a helyzeten a megyei tanács és
annak szakigazgatási intézményei, a prefektúra és annak apparátusa, valamint az
országos hatóságok helyi kirendeltségei. Ez pedig csak növeli a káoszt, akár a
védekezésről, akár a baj megelőzéséről van szó.
Az pedig különlegesen érdekes helyzet, amikor a legmagasabb szintről érkeznek itteni
megfogalmazás szerint „hasznos indikációk”: a mentés országos koordinálásával
megbízott honvédelmi miniszter például egy kritikus ponton elrendelte, hogy egy
vasúti töltésen keresztül engedjék át a vizet, de a helybéliek szerint ezt
éppenséggel nem kellett volna, mert így alakult ki igazán veszélyes helyzet néhány
településen. Ahonnan aztán a katonák persze hősiesen kimentették a lakosokat, igaz,
az árvíz történetéhez hozzátartozik az is, hogy egy alkalommal egy katonai
járművet is el tudott sodorni az áradat, a mentőalakulatot is menteni kellett,
szerencsére végül senkinek nem esett baja ebben a kalandban.
Érdekes egy nem szándékos töltésszakadás története is. Mint azt a Szatmári Friss
Újság megírta, valójában a víz nem kellett, hogy kimossa az egész töltést, csak
egy nagy átmérőjű bentoncsövön kellett átfolynia, amelyet két oldalról földdel
tömtek be. A csövet még a nyolcvanas években helyezték a vízügyesek a töltésbe,
ugyancsak árvízvédelmi céllal - csakhogy ahhoz a csőhöz tartozott volna még egy
zsiliprendszer is. Azt nem készítették el, a hasznavehetetlen csövet pedig földdel
eldugaszolták, de a mostani vízmennyiség elég volt ahhoz, hogy a földet kimossa, és
áttörjön a töltés védett oldalára.
Figyelemre méltó a Maros megyei prefektus figyelmeztetése: meg fogja büntetni azokat,
akik nem tisztították ki a csatornájukat. A határozott fellépés kicsit megkésett,
mivel az az árvíz, amely Maros megyében főképp az eldugult levezetők miatt okozott
károkat, két évvel ezelőtt volt. Való igaz, akkor Dózsa György községben sok
helyen azért kerültek házak és gazdaságok víz alá, mert maguk az elöntéskor már
igen kétségbeesett helyi lakosok nem pucolták ki még száraz időben a kerítésük
melletti árkokat, többen ráadásul az egyszerűség kedvéért el is rekesztették,
hogy könnyebben bejussanak kocsijukkal az udvarba. Most Dózsa György szerencsésen
megmenekült, viszont jónéhány más helyen, Arad és Temes megyében került sor
hasonló helyi csatornaáradásokra.
Bonyolulttá teszi a helyzetet a nemzetközi kapcsolatok rendszere is. Temes megyében, a
szerb határ közelében például a helyi hatóságok szerint azért öntött ki a Temes
egy szakaszon, mert noha a két ország közti vízügyi együttműködés ezt előírta,
a jugoszláv oldalon nem vágtak át egy gátat, hogy a vizet kényszertározóba
eresszék.
A magyar és a román hatóságok közti együttműködés ez alkalommal úgy tűnik,
zökkenőmentes volt. Más kérdés, és inkább román belpolitikai vagy
társadalomlélektani ügy, hogy miközben a román hírközlő szervek azt közölték: a
mentést irányító miniszter és a helyi hatóságok tárgyalásain szóba került a
román-magyar együttműködés, addig a magyar vízügyesek minden különösebb
érzelmi töltés nélkül, a lehető legtermészetesebb módon elmondták, hogy a román
vízügyi hatóságok segítséget kértek tőlük az egyik határközeli gátszakadás
felszámolásában. Gyaníthatóan ugyanannak a mozzanatnak a kétféle
interpretálásáról van szó, csak épp román oldalon úgy látszik nemzeti büszkeség
kérdése, hogy ne kelljen a magyarok segítségére szorulni. Viszont semmiféle nemzeti
büszkeség nem akadályozta a honvédelmi minisztert abban, hogy már az első napokban
bejelentse: a
NATO-tagországoknak, illetve későbbi megfogalmazás szerint a Nyugatnak kell segítenie
Romániát a katasztrófa következményeinek elhárításában.
És persze még egy apró tényezőről nem beszéltünk: miért is zúdult le ilyen
irdatlanul sok víz a folyókon. A román környezetvédelmi minisztérium államtitkára
az okot a lehető legnagyvonalúbb módon a globális klímaváltozásokban jelölte meg.
Ennél valamivel konkrétabb azoknak a szakembereknek a véleménye, akik már a
máramarosi tározók gátszakadásaikor is arra figyelmeztettek, hogy az áradások oka a
fokozott erdőirtás. Mint azt már korábban megírtuk: az év elején kihirdetett és
most végrehajtás alatt lévő, sok évet késett, de végre megvalósuló földtörvény
a maximum 50 hektárnyi termőterület mellett maximum 10 hektárnyi erdőt is
visszaszolgáltat az eredeti tulajdonosnak. Ez az állami erdővállalatot hatalmas
munkára ösztökélte, úgyhogy sok helyen a visszaszolgáltatásra kerülő
erdőrészeket teljesen letarolták, még mielőtt az eredeti birtokos a terület mellett
a fát is visszakapta volna. Az pedig már a sokadszor ismételt tény, hogy ahol a
hegyoldalról kivágják a fákat, ott hamarosan maga a talaj is a völgyekbe mosódik.
Nem lesz, ami megfogja az esőt, nem lesz, ami megfogja az olvadó havat. Tehát a
korábbinál jóval több víz kerül a völgyekben csordogáló patakokba, azokból pedig
a folyókba, így keletkeznek azok az áradások, amelyekről mint kivédhetetlen
természeti csapásról beszélnek az állami illetékesek.
A szomorú szakértők pedig arra emlékeztetnek, hogy egykor Libanon hegyei is tele
voltak cédrusokkal, a ma kopár Dalmáciát is a középkori hajóépítők tették
sziklás hegyek halmazává - ha a mai mohóságot nem lehet megfékezni, akkor Erdély
is csak a nevében tartja majd meg maradék zöld hegyeit, és már csak kevesen fogják
megérteni, miért is ered ez a földrajzi név az egykori „erdő-elve”
kifejezésből. A gátakat viszont egyre inkább magasítani kell majd.