Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
Valahol Európában
Emlékek, fényképek , töredékek Rónai András életéből

Rónai András színművész:
1932-ben született Budapesten.
1947-ben Radványi Géza szerződtette
a „Valahol Európában” című - később világsikert aratott - film Ficsúr szerepére.
1949 elején Izraelbe vándorolt, bevonult az Izraeli Véderőbe, ahol a tábori színház tagja lett.
36 éve az „Izraeli Nemzeti Színház - Habíma” vezető művésze, ahol közel 200 szerepet játszott el.
Az Izraeli-Magyar Baráti Társaság
főtitkára.
Nős, neje Lia Rónai nyugalmazott alezredes.

Jelentősebb díjai:
1972: Herzl-díj
1973: Izraeli állami díj - „Az év színésze”
1992: Pro Cultura Hungarica - A magyar kulturális miniszter kitüntetése
1998: A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje - Göncz Árpád kitüntetése, Magyarország és Izrael közötti kapcsolatok fejlesztéséért


Rónai András: az örök Ficsúr    Fotó: Somorjai

„Ha majdnem minden elveszett s nincs örömed, se kenyered,
s a zsarnok állam megkötött:
annyi hatalmad és jogod
mindig marad, hogy szabadon
választhass jó és rossz között.
E választás a menedék,
ahol megőrzöd lényedet,
a fellegvár benned,
melyet az ellenség be nem vehet,
hiszen, ha tudná, micsoda, sem érne semmit ostroma.”
    (Faludy György)

Mravik bácsi, a házmesterünk főtörzsőrmester volt, egyenruhában járkált, mert háború volt. Én akkor tizenkét-tizenhárom éves családfő voltam, mert apám akkor már a bori pokolban „vendégszerepelt” - ahonnan sokan nem tértek vissza, többek között Radnóti sem - és mi is már csak álmainkban hittük, hogy viszontlátjuk még őt. 1944. november végén vagyunk, amikorra már minden zsidónak vagy a gettóba, vagy védett házba kellett vonulni. Az apám Spanyolországból parafát importált, volt egy parafagyára is. Fogtam, levettem a ruhámról a sárga csillagot, magamra húztam egy cserkészruhát - vékony, vézna gyerek voltam -, felmásztam a spanyol nagykövetség hatalmas termetű, zord tekintetű portására, és a fülébe súgtam: „Tessék mondani, a bácsinak nincsenek gyerekei?” Negyedóra múlva kijöttem a követségről, zsebemben az egész család részére szóló védlevéllel.
Még nem mentünk be a védett házba, mert a határidő még nem járt le, de a nyilas suhancok járták már a házakat, és azokat a zsidókat, akiket megtaláltak, elvitték. Az Éva utcában laktunk, ez a mai Asbóth utca. Hajnalban zajt hallok az utca felől, kinézek az erkélyen, látom, hogy a nyilasok sorba állítják az embereket, és viszik a rakpart felé. A hatodikon laktunk, a lift már nem működött. Hallottuk, ahogy Mravik kopogós cipőjével a lépcsőket veszi - fölhozta hozzánk az alattunk lakó, öreg zsidó házaspárt. Azt mondja: „Azonnal menjenek be mindnyájan a hálószobába - ez volt a legtávolabb az ajtótól - és bármit is hallanak, bármit, ne mozogjanak és ne beszéljenek, amíg nem jövök magukért.” Mravik kintről bedeszkázta a bejárati ajtót, és zsírceruzával ráírta jó nagy betűkkel: „Zsidótlanítva!” Ekkorra már odaértek a nyilasok is, és ordítoztak: „Ezek a tetves zsidók, még a szagukat is ki akarom füstölni. Ezek csak arra jók, hogy a golyó megálljon a fejükben!” És elkezdtek a pisztollyal a falba, a plafonba lövöldözni. „Várjatok, drága testvéreim - szalad utánuk Mravik -, hozok egy üveg kisüstit! Igyunk Magyarország zsidótlanítására!” Megitták a kisüstit és elmentek. Negyedóra múlva Mravik bácsi visszajön, a levélrésen halkan bekiabál: „Andriska, csillagom… kijöhetnek.” Megmenekültünk.
Mravik bácsi egyébként tovább szolgált a honvédségnél, az 56-os forradalomban egy szovjet tank áldozata lett. Gyermekei nemrég vették át a Jad Vasem kitüntetését megboldogult édesapjuk helyett.

***

Rajongásig szerettem és tiszteltem az apai nagyapámat is, aki egy kunszentmártoni ortodox zsidó volt. Különleges ember, mondhatnám igazi magyar. Azóta sem láttam senkit, aki úgy tudta Istent imádni, mint ő. Volt egy ember, akit vele együtt vagoníroztak be, de akinek sikerült visszakerülnie. Ő mondta el, hogy nagyapa nem jutott el Auschwitzig. Szégyellte mások előtt végezni a szükségletét, a dolgát, és ennek voltak nem igazán szimpatikus megnyilvánulásai is. Ezért kidobták a robogó vonatból. Ott halt meg széttrancsírozva a kerekek alatt. Hol volt akkor az Isten… hol? Mondja meg nekem!


    Fotó: Varjú Zoltán Mihály

***

Visszamentünk a védett házból az Éva utcába egy idő után, mert mindig csak azt mondtuk, haza, haza. Jöttünk végig a Vilmos Császár úton - ma Bajcsy-Zsilinszky út - holttestek holttestek hátán, a villamossínek az ég felé hajolva. Egy kétkerekű taligát szereztem valahogy, arra tettük a cuccainkat. Hármasban jöttünk a nővéremmel és anyuval. Én fogtam be magam a taliga elé. Volt nagy öröm, hogy viszszajöttünk, elosztottuk azt a kis száraztésztát, ami még volt, megfőztük a pincében. Pár nap múlva az volt a figura, hogy már csak feküdni tudtunk az éhségtől, miután minden kiürült. Ami kis krumpli a háznak volt, azt a ruszkik elvitték.
Valakitől hallottam az utcán - mert azért a gyerek mindig kimegy -, hogy vidékről többen felhoztak Pestre kaját. Mondom anyunak: „Én elindulok, hozok nektek valamit enni.” Nem ellenkezett. Vittem két bőröndöt üresen és egy hátizsákot, amibe tettem a testvérem kelengyéjéből gyönyörű damasztokat, meg ékszereket, amit a keresztény barátaink elrejtettek nekünk. Meg ziherejsztűt, cérnát, amiről azt gondoltam, hogy vidéken hiánycikk lehet. A Király utca sarkán, a grundnál találtam egy orosz sapkát, egy ilyen izével, vörös csillaggal, azt tettem a fejemre, és kiálltam az Üllői útra, mert tudtam, hogy az ország keleti része már felszabadult. Egy katonákkal teli szovjet kocsi vett fel, levitt Ceglédig.
Bekopogok az első jó kinézésű parasztházba. Kijön a gazdasszony - képzelheti, hogy néztem ki! -, mondom neki, kezicsókolom, Pestről jöttem, lenne egy-két dolgom, amit elcserélnék élelmiszerre. Ez az asszony olyan jó volt hozzám, mintha az anyám lenne. Azonnal fürdővizet csinált nekem, aztán miután jól lecsutakoltam magam, megetetett bablevessel, krumplis nudlival, szilvás gombóccal. Ne kérdezze, mit pakolt a bőröndjeimbe, csupa mennyei finomságot. A hátizsákomba lisztet, a liszt közé tojásokat. A két bőrönd tele szalonnával, kolbásszal, egész libával. Nehezebb volt a csomag, mint jómagam. Visszafelé Monorig elhozott egy autó, onnan gyalogoltam. Lőrinctől már tíz méterenként le kellett tennem a csomagot. Másfél napig jöttem. Mikor hazaértem az Éva utca 19-be - akkor már nem lőttek a németek - a kapuban áll a hatodik emeleti szomszédunk. Azt mondja: „Andriska…, hát nem tudja, rohanjon haza!” Megijedtem. Hármasával szedtem a lépcsőket a cuccal. Egyszer csak egy meggyötört, lefogyott síró ember rohan felém. „Édesapám… édesapám…” - kiáltottam. S aztán „csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán.”

***

1949 márciusában, tizenhat évesen vándoroltam ki Izraelbe. Ahogy említettem magának, a felszabadulás nekünk mindenképpen felszabadulás volt. De hadd mondjak annyit: ha valaki egy fuldokló embert kiment a vízből, akkor azt szépen meg kell köszönni, de nem kell, hogy az illető egy életen keresztül a megmentőjének a rabszolgája legyen. Ezért élek Izraelben 51 éve. A fő indok tehát a két „izmus”. És még valami: Izrael az egyedüli hely, ahol nem fenyeget a veszély, hogy bármikor másodrangú állampolgár leszek. Názáret fölött volt az a kibuc, ahol az ottani életemet kezdtem, gőzkalapáccsal a sziklákba én vájtam a gödröket, amikbe a villanyoszlopokat tették. Onnan vonultam be a hadseregbe. Egész életemen keresztül tartalékos maradtam, öt háborúban vettem részt, ötvenévesen még bevonultam Libanonba is. Kultúros voltam, és mindig az első vonalban. Én magam voltam az egyszemélyes szórakoztató stáb. Ugyanúgy felléptem egy tank legénysége előtt, mint egy zászlóalj előtt. Azokba a fiúkba, akik éppen visszajöttek egy negyedórás bevetésből vagy rohamból, azonnal megpróbáltam vidámságot önteni, elterelni a gondjaikat. Ez volt a feladatom a háborúban. Karinthyt, Molnár Ferencet, Szép Ernőt fordítottam le héberre, azokkal szórakoztattam őket.
A hatnapos háborúban lent voltam a Szináj-sivatagban, miután azt elfoglaltuk. Tartottak egy óriási katonai ünnepséget, sok-sok ezer ember előtt, én voltam a műsorvezető. A műsor alatt egyszer csak jön a hír, hogy felszabadult Jeruzsálem, vagyis hogy a Siratófal a kezünkben van. Megkért a tábornok, hogy én közöljem ezt a katonákkal. Miután leállítottam a műsort, és bejelentettem ezt a mikrofon előtt, olyan lelkesedés tört ki, amilyenhez hasonlót azóta sem láttam. Nem, nem sírtam, csak ömlött a könny a szememből. Tudja, az izraeli háborúk alatt a színház nem áll le, folyamatosan működik. Sokszor előadás után katonai kocsi vitt a reptérre, és előadás előtt hoztak vissza másnap, mert a polgári lakosságban is kellett tartani a lelket. Többet láttam és „dolgoztam” a háborúkban, mint a tábornokok, mert ők csak a saját helyükön voltak, én meg mindenhol.

***

Huszonöt éven keresztül a nyári szüneteimben magyar színházat csináltam. Sok vendégsztárt hívtunk meg nyaranta, Lantos Olivért, Fényes Katót, Jávor Pált, Gregus Zoltánt. Kishont Ferivel szerkesztettük és konferáltuk ezeket a műsorokat. Először 1956 nyarán volt alkalmam Jávorral együtt játszani a Liliomot, ahol persze Ficsúr voltam ismét. Megérkezett Jávor két héttel a bemutató előtt. Őt még Pesten deportálták Sopronkőhidára, mint zsidómentőt. Negyven zsidót bújtatott és mentett meg a haláltól pasaréti villája pincéjében. Ezt Jeruzsálemben szinte mindenki tudta már róla. (Aki mégsem, annak meg én mondtam el.)
Eljött a bemutató napja. A darab elején ugye két cselédlány ül a liget padján, majd kintről a színfalak mögül ezt lehet hallani: „Hé, Julika, szervusz, Julika.” Ahogy meghallották Jávor hangját, elkezdtek tapsolni. Aztán bejött. Negyedórán keresztül tartott a taps, ez már nem a színésznek szólt, hanem az embernek. Körülbelül négy percig bírta, aztán elkezdett a nyílt színen zokogni.
Nagyon összebarátkoztunk az óriási kordifferencia ellenére. Jávor 52 éves volt, én 24. Ő tulajdonképpen hosszú ideig akart kint maradni, de a honvágy borzasztóan gyötörte. Azt mondtam neki: „Pali, ha én úgy tartoznék Budapesthez, mint a Margit-híd, a Parlament, mint Jávor Pál, vagy mint az Oktogon, és ha nem lennék izraeli, egy percig sem gondolkoznék, azonnal hazamennék.” Másnap eljött velem a magyar követségre, és beadta a kérvényt, hogy haza szeretne menni.

***

1977-től kezdve kezdtem egyre gyakrabban „haza” járni. Még jóval az-előtt, mielőtt a két ország diplomáciai kapcsolatot létesített, elkezdtem dolgozni azon, hogy szülőhazám és Izrael közeledni tudjon egymáshoz. Egyik első alkalommal, mikor Budapesten jártam, meghatva álltam a Duna-parton, és néztem a vizet. Akkor még ez kettős érzéseket váltott ki belőlem. Csak hogy értse: a nyilasterror alatt egy spanyol védett ház pincéjében voltunk a Balzac utca 25-ben, ahonnan egy nap kétszer engedtek ki minket. Hoztak néha nekünk azokból a rom fűszerüzletekből - amiket ideiglenesen állítottak föl - ilyen Vitaprix nevű, joghurtos üvegben lévő paradicsom-paprika darát. Ezzel el volt egy ember egy napig. Egyszer odahív magához engem meg egy társamat a ház udvarán lévő idősebb srác, és a kezünkbe nyom egy antant szíjat, övet, sapkát, karszalagot és két leventeigazolványt. Mondja, hogy öltözzünk át, és tanuljuk meg kívülről az igazolvány adatait. Én Horváth Elemér voltam. Öt perc alatt bemagoltuk, kezünkbe nyomtak két cekkert, és ki kellett mennünk akkor, amikor a zsidókat kiengedték. Aztán be kellett rohannunk a házunk környékétől távolabb lévő fűszereshez - nehogy felismerjenek minket -, ott szidni kellett a boltban a zsidókat, kicsit vagdalózni, majd teletölteni a cekkerünket ezekkel a vitaprixekkel.
Tizenkét-tizenhárom éves gyerekek voltunk, és komoly meglett zsidó férfiak és nők félelmükben mindent eltűrtek. (Ez az, amit a mai izraeli ifjúság képtelen megérteni, tehát a megfélemlítésnek ezt a fokát. Éveken keresztül - kezdve az első zsidótörvénytől Horthyék többi rendeletéig - szisztematikusan folyt a kormányok részéről a félelemgerjesztés, a megfélemlítés. Ennek a vége volt az, hogy két fiatal nyilas hajthatott ötszáz embert úgy, hogy szinte nem is volt ellenállás.) Ezekkel a cekkerekkel gyalog mentünk a gettóig, közbe mindenhonnan állandóan belövések. A kapunál határozottan köszöntünk a nyilas őröknek: „Kitartás! Éljen Szálasi!” Aztán az Akácfa utcában egy pinceablakon keresztül kellett észrevétlenül leengedni az árut. Három hétig tudtunk így segíteni a gettóban lévők ellátásán. Visszafele mindig más útvonalon jöttünk, és külön-külön, nehogy a nyilas járőrök kiszúrjanak.
Egy napon mentem éppen a gettóból a Balzac utca felé, a Szent István parkhoz értem, ahol is álltak sorba az emberek. Akkor már tudtam, hogy belövik őket a Dunába. Akik ott álltak a parkban, azok percekkel voltak a haláluk előtt. Megyek egyenesen és tempósan, egyszer csak valaki kikiabál - kisikolt - a sorból: „Andriska… Andriska!!” Megismertem a hangját, a házunkból, az Éva utcából egy textiles volt. Szeretett engem. Én tizenkét éves fejjel nem fordulok hátra. Segíteni nem tudok, ha viszont odamegyek hozzá, a nyilas rögtön megkérdi tőlem, mi közöm ehhez a zsidóhoz. A hamis igazolványomon egyből látja, hogy nem vagyok frankó. Ilyenkor letolatják az emberrel a nadrágot - volt már rá precedens - és ha látja, hogy körül vagyok metélve, főbelő. Továbbmentem, tudtam, semmit nem tehetek. Már befordultam a parkból a Balzac utca felé, mikor távolabbról még egyszer hallom: Andrisk… - de már végig sem tudta mondani a nevemet. Fegyverropogás… s a Duna vörös lett. Az emlékeimben még évtizedekig.

„Néma gyökér, kiabálj, levelek kiabáljatok
éles hangon,
tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot,
hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika,
ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!
(Radnóti Miklós)