Vissza a tartalomjegyzékhez

Michael S. Arnold
Palesztinok Jézusért

Még a pápalátogatást megelőzően jelent meg március 6-án a Jerusalem Post című angol nyelvű izraeli napilapban az alábbi írás, a-mely a katolikus egyházfő útja kapcsán egy sajátos teológiai-politikai vitára hívja fel a figyelmet.


A pápa megérinti a jeruzsálemi Siratófalat. A Fal őt is megérintette     Fotó: Reuters

A pápalátogatás közeledtével az izraeli vezetők aligha használják fel politikai állításaik alátámasztására azt a tényt, hogy Jézus zsidó volt, a palesztinok azonban - a történelmi igazságot figyelmen kívül hagyva - minden valószínűség szerint első emberükként fogják őt feltüntetni.
Valószínűleg ő volt minden idők leghíresebb zsidója, saját népe azonban nem tart rá igényt. Egyes elemzők arra figyelmeztetnek, hogy ha Izrael nem lesz elég óvatos, a Palesztin Hatóság igényt fog tartani rá helyettük - a palesztin nemzeti ügyhöz igazítva Jézus alakját, annak a törekvésnek a részeként, amely a Szentföld megkaparintására irányul, Izrael lábai alól húzva ki ezzel a talajt.
Egyes zsidók, akik 2000 évig elutasították Jézus alakját a nevében elkövetett antiszemita üldözések miatt, lassan kezdik elismerni benne a politikailag aktív rabbit, akinek üzenete a korabeli zsidóság nemzeti küzdelmeiből táplálkozott.

Elhibázott elutasítás

Míg azonban a zsidók csak most kezdenek kibékülni a történelmi Jézussal, a Palesztin Hatóság egy kevésbé történelmi, mitikus alakot propagál az országhoz való jogainak alátámasztására: „Jézust, az első palesztint”.
Egyesek azzal érvelhetnek, hogy ha a zsidók jobban értenének a politikához, akkor már régen elfogadták volna Jézust mint egyfajta tékozló fiút, aki jót cselekedett, elutasítva ugyanakkor a tanításaiból halála után kialakult tanokat.
Egy ilyen stratégia valószínűleg keveset számított volna a keresztény világban, ahol a zsidókat istengyilkossággal vádolták, de nem lehetetlen, hogy segített volna hidat építeni a kereszténység felé, és mérsékelte volna az antiszemitizmust.
Ehelyett a zsidók Jézushoz való történelmi viszonyát a tudatos közöny jellemezte, sőt kifejezett ellenérzés, a nevében elkövetett üldözéseknek köszönhetően. Tipikusnak tekinthető a német zsidó teológus, Franz Rosenzweig megjegyzése. Amikor megkérdezték tőle, mit gondolnak a zsidók Jézusról, Rosenzweig állítólag azt válaszolta: „Nem gondolnak rá.”
„Nem új dolog, hogy Jézusra zsidóként tekintenek - mondja David Flusser, a Héber Egyetem judaisztika profeszszora, aki központi szerepet játszik a kereszténység zsidó gyökereit kutató munkában -, de nem lehetett hallani róla, mert a zsidók azt hitték, szent kötelességük gyűlölni Jézust.” Ron Kronis reformrabbi szerint, aki az Izraeli Vallásközi Koordinációs Tanács igazgatója, még ma is sok ortodox zsidó óvakodik kimondani Jézus nevét, és csak „az az ember” utalással említik. „Hány zsidó nyitotta ki valaha is az Újszövetséget, azokat kivéve, akik nyugati főiskolákra jártak, és humán tárgyakból kötelező volt számukra bizonyos szövegrészek elolvasása? - teszi fel a kérdést Kronis. - Sok izraeli ma is abban hisz, hogy már a lapok érintése is áttérésnek számít.”
Lassan azonban mégiscsak változik a viszony Jézus személyéhez, és sok oktató reménykedik abban, hogy II. János Pál pápa e hónapban esedékes látogatása nagy lökést adhat e nyitottság erősödésének.
„Bár még mindig ritka az olyan ember, aki képes meglátni a folytonosságot a Biblia üzenete és az evangéliumok között, ma már általános Jézus zsidó gyökereinek elismerése - mondja Marcel Dubois atya, a kereszténység történetének kutatója, az Izrael Díj tulajdonosa. - Ma már létezik egy objektív, kölcsönös tiszteleten alapuló megközelítés.”

Nagy rabbik

A keresztény teológusok és tudósok már a középkorban felhívták a figyelmet Jézus zsidó gyökereire - ez a folyamat Flusser szerint az elmúlt 200 évben felgyorsult. A zsidók között csak a 20. század fordulója táján kezdődött hasonló mozgalom német rabbik között, akik „testvérünkről, Jézusról”, illetve a „nagy rabbikról” tartottak előadásokat, közéjük sorolva Jézust is.
Az elmúlt évtizedekben a Jézus zsidó gyökereit kutató vizsgálatok virágzása tapasztalható, ide értve például olyan tudósok munkáit, mint Flusser, és egyes laikusokét is, mint Aharon Liron, illetve a Holt-tengeri tekercsek exegézisét. Flusser esetében - aki ortodox zsidó, és Jézust mint „tanítóját” említi - nem annyira a Jézusról alkotott kép átalakítása a cél, mint inkább világosságot deríteni a Jézus korabeli zsidó élet mibenlétére.
Az elmúlt években leginkább az evangéliumi keresztények hangsúlyozták Jézus zsidó gyökereit, akik erre alapozták a zsidó állam iránti rendíthetetlen politikai támogatásukat. Sok keresztény fiatal vesz részt az Izrael megismerését célzó, a zsidó fiatalok között népszerű program, az Israel Experience keresztényiesített változatában. Ezeken a túrákon bejárják azokat a helyeket, ahol Jézus járt, és azon a földön szereznek ismereteket a hitükről, ahol az kezdődött.
A vallások közötti párbeszédet célzó csoportokban ma egyre nagyobb alapossággal folyik az Újszövetség összevetése a zsidó szövegekkel, hogy jobban megértsék az ősi júdaizmus és a korai kereszténység egymásra hatását. „Ha meg akarod ismerni az Újszövetséget, segít a Midrás, a Talmud és a Biblia ismerete - állítja Kronis. - Ez ugyanabból a korszakból való dokumentum. Megragadva a történelmi Jézust, az Újszövetség Jézusát és a (korabeli) rabbikat, akik vele foglalkoztak, jobban megérthetjük a kereszténység eredetét a júdaizmusban. Ez nagyon értékes lehet.” Bár ezeknek a törekvéseknek a hatóköre kicsi, de a „benne részes személyek jelentős gondolkodók, és »sokszorosítók«, így a dialógus e területének hatása messze túltesz” a benne résztvevő személyek számán, fejti ki David Rosen rabbi, a New York-i székhelyű Rágalmazásellenes Liga igazgatója, a keresztény-zsidó párbeszéd egyik kulcsfigurája.
A legtöbb izraeli számára azonban Jézus alakja még mindig távolinak és különlegesnek vagy egyenesen tabunak számít. Rosen és Kronis sajnálja azt a lehetőséget, amit az oktatás elveszített, elmulasztva kihasználni ezt az évet, hogy különleges program keretében ismertesse meg a diákokat a kereszténységgel mint az egyik világvallással, amely a remények szerint több százezer zarándokot hoz Izraelbe a millennium alkalmából.
A sors iróniája, hogy a katolikus egyház történelmi antiszemitizmusa ellenére éppen a jelenlegi pápa az egyik legnagyobb támogatója Jézus ortodox zsidóként való elfogadásának. „Bár politikusnak kell lennie, (II. János Pál pápa) szívében hisz saját zsidóságában és vallása zsidóságában - mondja Flusser. - A zsidóknak is el kellett volna jutniuk ehhez az azonosításhoz, nekik azonban le kell győzniük nagyszüleik előítéleteit, akik Jézust a keresztény antiszemitizmussal azonosították. Jézus viszont minden bizonnyal az antiszemitizmus legnagyobb ellenzője lett volna, mivel nem a zsidók, hanem az antiszemiták kezeitől halt meg.”
„Tulajdonképpen - mondja Chana Safrai, a Héber Egyetem és a jeruzsálemi Salom Hartman Intézet professzora - manapság majd minden jó hírű egyetemnek vagy teológiai iskolának van zsidó tanulmányokkal foglalkozó intézete, és csak a legrosszabb antiszemiták tagadják még mindig Jézus zsidó voltát. Ma szinte minden jó keresztény igyekszik áthelyezni a gyökereit vagy közelebb vinni hitét a júdaizmushoz, így vagy úgy. Egyetlen komoly gondolkodó sem kérdőjelezi meg már Jézus zsidó gyökereit, hacsak nem a Ku Klux Klan tagja.”

Politikai versenyfutás

A kérdést akár elméletinek is lehetne tekinteni, ha nem lenne szorosan összefüggésbe hozható az Izraelben folyó vallási viták politikai vonatkozásaival és a közelgő pápalátogatás elkerülhetetlen politikai következményeivel, amelyektől a palesztinok és az izraeliek egyaránt azt várják, hogy alátámasztják a földre, különösen a Jeruzsálemre vonatkozó igényeik jogosságát.
Izrael még mindig nem tette túl magát a nemrégiben megkötött Vatikán-PFSZ megállapodáson, amely a palesztinokat Izraellel azonos kiindulópontra helyezte a jeruzsálemi szent helyeket illetően. Miután az egyház évszázadokig keresztény igényeket tartott fenn a Szent Városra, Jézus „visszafogadása” - a kereszténységet kialakító események zsidó kontextusba helyezése - megerősítheti a város iránti zsidó igények jogosságát a keresztények szemében.
A zsidók nem múló kényelmetlen érzése a kereszténység iránt azt eredményezte, hogy a pápai látogatást és az egész millenniumi évet fél szívvel, távolságtartóan közelítik meg - állapítja meg Meron Benvenisti politikai kommentátor, volt jeruzsálemi polgármester-helyettes.
Szerinte a Palesztin Hatóság kihasználja a vákuumot, és csendesen megkaparintja a jogosultságokat az izraeli kormánytól, amely nem hajlandó, vagy nem képes a világ - azaz a kereszténység - véleményével versenybe szállni. „Jasszer Arafat sikeresen létrehozott egy legalábbis kettős birtoklást a Szentföldön - jelenti ki Benvenisti. - Ma legalábbis egyenlőnek tartják velünk ebben a tekintetben.”
A Palesztin Hatóság, melynek történelmét nem terheli az egyháztól elszenvedett üldöztetés - és amelynek társadalmában keresztény arabok is találhatók - Izraelnél ügyesebbnek bizonyult a nemzetközi keresztény érzékenység körüludvarlásában. Palesztin források szerint még a Jézust prófétáik között számon tartó muzulmán fundamentalisták is kevés ellenérzést fejeztek ki a pápa látogatásával kapcsolatban, éppen ellentétben egyes ortodox zsidókkal, akik arra szólították fel Izraelt, hogy akadályozza meg a látogatást. Egy palesztin médiaelemző, Gasszan Hatib szerint a különbség egyik jó példáját adják a közelmúltbeli millenniumi ünnepségek, amikor Betlehem a nemzetközi tévékamerák fényeiben ünnepelt, míg a rabbinikus tiltás a kóser-engedélyek megvonásával fenyegette azokat a szállodákat, amelyek megengedik az ünneplést akár karácsonykor, akár újévkor, mivel mindkét ünnep szombatra esett.
„A palesztinok szívesen keltik azt a benyomást, hogy Palesztina nemcsak muzulmán ország, de vannak keresztény lakosai, keresztény hagyománya, keresztény szent helyei, keresztény dimenziója - mondja Hatib, a Jeruzsálemi Média- és Kommunikációs Központ vezetője. - Mindenekelőtt ez a realitás, ugyanakkor mindez hasznos is a palesztin nép és általában Palesztina képének fejlesztésében a külvilág előtt.”

Omár kalifa mai örököse

Mint annyi más esetben az izraeli-arab konfliktusban, a keresztények iránti tolerancia kérdése kevésbé függhet a tényektől, és jobban a „public relations”-től. A muzulmán dominanciájú Palesztin Hatóságot keresztényüldözéssel vádolták, ami kivonulást eredményezett a kevert lakosságú városokból, például Betlehemből, ahol a Jászol téren nemcsak a Születés Temploma, hanem egy nagy mecset is található. Ugyanakkor a tavalyi év nagy publicitást kapott názáreti vitájában az Angyali Üdvözlet terén lévő üres telek fölött Arafat a keresztény érzékenység megsértésétől óvta a muzulmánokat, miközben a Vatikán Izraelt okolta a konfliktusért.
„Ha az izraeliek meghátrálnak attól a gondolattól, hogy a keresztények ragaszkodnak Izraelhez, akkor a továbbiakban Palesztinával azonosítják azt - írta Benvenisti tavaly a Haaretz című izraeli napilapban. - Ha a zsidók azzal vannak elfoglalva, hogy a szent helyeket szétszórják a sziklás hegyoldalakon - és politikai céllal egymás torkának ugratják a názáreti keresztényeket és muzulmánokat - akkor Arafat olyan felvilágosodott vezetőként léphet fel, aki egyházi vezetőket, elnököket és keresztény királyokat hív meg a betlehemi Születés Templomába. Ő, és nem más a Szentföld vezetője, az Omár kalifában megtestesült tolerancia hagyományának örököse.”
Arafat legtalálékonyabb lépése lehet az a kísérlete, hogy Jézust, a hívő zsidót palesztin nemzeti figuraként fogadtassa el. Minden évben, amikor a nem annyira keresztény, mint inkább muzulmán falusi emberek által látogatott karácsonyi ünnepségek idején özönlik a nép Betlehembe, egy jó buli reményében, Arafat „az első palesztinként” magasztalja Jézust - olyan jelzővel, amit valószínűleg nem mulaszt el megismételni a pápa látogatása alatt sem.
Izraelben egyesek hitetlenkedéssel vagy humorral, mások felháborodva fogadják a hibás elnevezést. Safrai szerint ez a „legnyíltabb és legrondább középkori antiszemitizmust” idézi, amely túlmegy minden határon, hogy megtagadja Jézus zsidó gyökereit. Dubois „nagy történelmi tévedésnek” nevezi a dolgot.
Rosen úgy véli, ezzel sokkal inkább a keresztényeknek kellene foglalkozniuk, nem a zsidóknak. „Egy elkötelezett kereszténynek egy ilyen kijelentés nyomán teljesen egyértelművé kell tennie, hogy akármilyen meghatározást akarunk is használni Jézus szülőhelyének földrajzi fekvésére, ő zsidó környezetben nőtt fel - reagál Rosen. - Nem hiszem, hogy a világ nagy része komolyan venné ezt, de ha a kereszténység valóban szeretné újra felfedezni és megerősíteni zsidó gyökereit, és tisztelni kívánja azokat, akkor az ő felelőssége megválaszolni az ilyen palesztin állításokat.”
Jézus elfogadása kétségtelenül nehézségek elé is állítja a Palesztin Hatóságot, amely máskor a zsidók földhöz való jogát esetlegesen alátámasztó bibliai események tagadására törekszik. Mások szerint ez a lépés része annak az új keletű palesztin igyekezetnek, hogy származásukat visszavezessék az ősi kánaánitákhoz, olyan igényt teremtve ezzel a földre, amely a zsidók igényénél korábbi.
„Ha Melkicedek, a jebuzeus király leszármazottai akarnak lenni, az nem baj, mivel ő Dávid előtt jött, és Dávid tőlük vette el (Jeruzsálemet). Ha ezt akarják, ez nem rossz érv. De Jézus Dávid leszármazottja, úgyhogy el kell dönteniük, mit akarnak - mondja Benvenisti. - Nem más, amit tesznek, mint hogy bármilyen módon igyekeznek legitimitást szerezni maguknak és megcáfolni Izrael bibliai örökségét. A Biblia kikészíti őket, a bibliai történetek valósággal feldühítik őket. Úgyhogy egy alternatív történelmet kell megalkotniuk Palesztina számára. De el kell dönteniük, hogy a kánaániták leszármazottai akarnak-e lenni, vagy egy kóser zsidót akarnak, mint Jézus, mert kétféle identitásuk nem lehet.”
Ez a vélemény természetesen feltételezi, hogy az érvelés a logikára épül. Valójában Hatib szerint a palesztinok Jézussal való azonosulása kevésbé alapul a történelmi pontosságon, és jobban a szimbolizmuson: ő a zsidók által okozott szenvedés közös nevezője. Az irodalomban, a művészetben, a költészetben, a politikai karikatúrákban újra és újra Jézus meggyötört testével azonosítják a palesztinokat - állítja Hatib. Az értelmiség körében különösen erős ez az azonosságtudat. „Különösen olyan időkben, amikor nagyon erős a szenvedés, Jézus keresztre feszítését a palesztin nép szenvedéseinek kifejezőjeként láttatják, ilyen jelszavakkal: »Jézust egyszer feszítették keresztre, a palesztin népet egész idő alatt a kereszten tartották« - mondja Hatib. - Bár zsidó volt, nem volt jó viszonyban a zsidókkal…, így vallásától függetlenül, nemzetiségét tekintve palesztinnak tartják.”
A dolog iróniája az, hogy a zsidók, akik Jézus személyét reális módon felhasználhatnák politikai igényeik alátámasztására, nem teszik ezt, a palesztinok azonban, akik aligha élhetnek ilyen igényekkel, megteszik. A történelem súlyát tekintve azonban még ma is kevés zsidó van, aki kész lenne megbékülni népe leghíresebb fiával. „Nem tudom, mennyire lenne politikusi lépés Izrael vezetői részéről, ha belemennének egy ilyen versenybe a Jézus feletti »jogokért« - jelenti ki Rosen. - Tekintettel az izraeli politikai életre, ez felszítaná az ortodox negyedek haragját. A múlt sebei annál könnyebben gyógyulnak be, minél inkább gyógyító a légkör, amelyben élnek. De amikor az emlékek vakká tesznek a megváltozott valóságra, az már kóros állapot. Történelmünk sebei még mindig nagyon mélyek.”
(fordította: Szabó Ibolya Anna)