Vissza a tartalomjegyzékhez

Munkatársainktól
Nálunk mindenki változtatna

A jelenlegi, 1989-es pártfinanszírozásról szóló törvény szerint a pártvagyon tagdíjakból, az állami költségvetésből juttatott támogatásból, az államtól ingyen kapott ingatlanokból, jogi és magánszemélyek adományaiból és a pártok által alapított vállalatok adózott nyereségéből tevődhet öszsze. A gyakorlat azt mutatja, hogy a pártok javarészt az állami juttatásokra támaszkodnak, költségvetésük kilencven százalékát a központi támogatás teszi ki. Az adományok és egyéb bevételek szerepe a választások, illetve a választási kampány közeledtével nő meg. Sokak szerint ez nagyszerű időszak lehet az érdekeiket érvényesíteni akaró vagy saját karrierjüket ily módon építeni kívánó személyeknek, akikből nagylelkű mecénások válhatnak, persze a megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Van, aki az országos listán való előkelő helyét biztosította így, mások feltehetőleg csak a jó kapcsolat érdekében támogatták azt a pártot, amely közel állt hozzájuk, vagy ha közel nem is, de viszonylag biztos befutónak számított.

A párttörvény módosításának igénye már az előző ciklus idején is felmerült, majd a tavaly tavaszi parlamenti ülésszak végén ötpárti egyeztetés kezdődött, Bauer Tamás (SZDSZ) és Bernáth Varga Balázs (FKgP) pedig önálló indítványt terjesztett be a témában a számvevőszéki bizottság elé. Bauer elképzelése szerint a pártok nem vehetnének igénybe árkedvezményeket, minden kiadásukat a párt hivatalos költségvetéséből kellene finanszírozniuk, vagyis adományokat nem fogadhatnának el. A kampányhoz szükséges keret biztosítására az SZDSZ-es honatya szerint a választás évében 2-3 milliárd forint plusz összeget kellene szétosztani a pártok között az állami költségvetésből.
„Az idei költségvetésben például szerepel 4,3 milliárd forint az országkép kialakítására, ami gyakorlatilag a kormány politikai kampánya. Ha ez belefér a költségvetésbe, akkor miért ne férne bele a pártoknak juttatott 2-3 milliárd forint, hangsúlyozom: csak a kampány évében. Egyébként a pártok fekete forrásokból elkampányolt pénzeit is - bár csak közvetve - az adófizetők állják” - mondta a Heteknek Bauer. A képviselő szerint egy ilyen szabályozást azonban csak szigorú szankciók kilátásba helyezésével lehetne betartatni: „Az egyetlen igazán hatásos szankció a mandátumtól való megfosztás lenne, ugyanis úgy látom: semmilyen pénzbüntetés nem rettenti el a pártokat, csak a politikai szankciók.”
A kisgazdák ezzel szemben felhatalmaznák a pártokat az államtól származó ingatlanaik bérbeadására, ugyanakkor szigorúan szabályoznák azok könyvvezetési és beszámoló-készítési kötelezettségeit.
„A jelenlegi párttörvény nincs összhangban a számviteli törvény előírásaival, tele van joghézaggal. Ezek a joghézagok éppen elégségesek arra, hogy a különböző pénzekből - amelyek akár külföldről, akár gazdasági társaságoktól áramlanak be a pártokhoz - bizonyos összegeket el lehessen tüntetni, anélkül, hogy nyoma lenne, hogy
milyen célokra használták föl” - nyilatkozta lapunknak Bernáth Varga Balázs, a Független Kisgazdapárt főtitkára. A politikus éppen ezért önálló
képviselői indítványt nyújtott be a párttörvény módosítására májusban, de - mint mondta - „úgy néz ki, hogy ezt jelenleg egyetlen párt sem akarja támogatni”.
Az MSZP sem növelné az állami juttatásokat, de megszüntetné annak lehetőségét, hogy cégeken keresztül ellenőrizhetetlenül jussanak többletpénzhez a pártok. „Éppen a Fidesz példája bizonyítja ékesen, hogy úgynevezett pártközeli cégeken keresztül zajlik a választási kampány finanszírozása. Ez nem szerencsés gyakorlat, ugyanis az Állami Számvevőszék vizsgálata erre a pénzmozgásra nem terjedhet ki” - nyilatkozta lapunknak Burány Sándor, az MSZP frakcióvezető-helyettese. Mivel az APEH szintén nem tudja ezen pénzek mozgását nyomon követni, a jelenlegi rendszerben a finanszírozás egy része rejtve maradhat.
Az MDF szerint az öt százalék alatti pártok nehezen birkóznak meg a feladataikkal a szűkös anyagi források miatt. Ennek ellenére a párt nem szorgalmazza a kampánypénzek növelését, inkább a pártfinanszírozás mellékcsatornáit kívánják lezárni. A MIÉP szerint ezen csatornák használatától egy tiltó rendelkezés nem riasztja vissza azokat, akik már eddig is használták ezeket a forrásokat. A Fidesz szerint is szükséges a pártfinanszírozás reformja, de ezt egy átfogó, a törvény több területét is érintő átalakításban vélik szükségesnek megvalósítani. A közelmúltban egyébként éppen a fiatal demokraták „vádolták meg” az MSZP-t azzal, hogy a szocialisták négyszer annyi ingatlannal rendelkeznek, mint a többi parlamenti párt együttvéve.
Burány szerint ez a megállapítás azért nem korrekt, mert a pártok
közül egyedül az MSZP használ korábban állami tulajdonban lévő ingatlanokat, a többi párt önkormányzati ingatlanokat kapott. „Ha csak az önkormányzati ingatlanokat vizsgáljuk,
akkor elenyésző az MSZP szerepe, ha csak az államiakat vizsgáljuk, abban a többi pártnak elenyésző a szerepe” - mondta Burány, aki szerint olyan kimutatást kellene készíteni, amely az összes ingatlant figyelembe veszi. „A Fidesz most újra akarja osztani az állami tulajdonban levőket. Ennek a javaslatnak politikai célja is van, hiszen így az MSZP elveszítené infrastruktúrájának közel 80 százalékát. Arra ugyanis kevés esélyt látok, hogy 10 évvel a rendszerváltás után a helyi önkormányzatoknál lenne ingatlan az MSZP számára” - vélekedett a szocialista politikus.
A német CDU finanszírozási botrányával kapcsolatban Bauer Tamás úgy véli: az ügyben két jó hír is van, nevezetesen az, hogy kiderült, másrészt az, hogy az érintett politikusok bele is buktak. „Ez nálunk sajnos nem így van. Bizonyos értelemben az MDF-Fidesz székház-ügybe és a Tocsik-ügybe is belebuktak az érintett pártok, de ez csak a választásokon elért eredményükben mutatkozott meg, a felelős politikusokat igazán nem érintette. Nyugaton ez a dolog jobban megy, mint nálunk, hiszen ott a botrányba keveredett politikusok nem tudnak megmaradni a politikában” - mondta Bauer.
Bernáth Varga Balázs ehhez annyit tett hozzá, hogy „a kisgazdapártban - mióta én főtitkár vagyok - nincs olyan pénz, amely beáramlott volna ellenőrizetlenül külföldről, vagy akár hazai gazdasági társaságtól.”


Olasz és brit lapok a korrupciós botrányokról

Weimari tünetegyüttes

A korrupció - hangzott el a napokban tartott davosi csúcsértekezleten - ma már a gazdaság globalizációjának ütemében terjed, megfékezésére pedig a fejlett demokráciáknak a törvényhozás szintjén is a leghatározottabb lépéseket kell megtenniük. A konferencia egyik szónoka, Madeleine Albright úgy látja, a jelenség a stabilitás-
ra nézve nem kisebb veszélyforrás, mint amennyi kockázatot a volt kommunista blokk egyes országainak ingatagsága rejt magában.
Az olasz La Stampa szerint a világ különböző pontjain mostanában kirobbant pénzügyi botrányok (Hetek, 2000. január 29.) arra késztetnek, hogy újrafogalmazzuk azokat az etnikai és vallási megkülönböztetéseket, amelyek alapján a lutheránus Északot a gazdasági erkölcsiséggel, a katolikus Délt pedig a pénzügyi romlottsággal kapcsoltuk össze. A 92-es év „nagy bűnösének” kikiáltott Olaszországáéhoz hasonló ügyek derültek ki ugyanis az északi protestantizmus bölcsőjének számító Németországban, a jakobinus erkölcsiséget megörökölt Franciaországban, Oroszországban és a kommunista Kínában, ahol a híradások szerint kivégzőosztag előtt végzik a becstelenek, de még az eddig feddhetetlennek hitt Izraelben is.
Olaszország balszerencséje a La Stampa kommentárja szerint mindössze az volt, hogy a bűnös pénzügyletekre a legkorábban ott derült fény: ha nem így történt volna, a többi nemzet nem sietett volna „rávetni az első követ”.
Az Economist legutóbbi száma szintén az Európán végigsöprő korrupciós járványt taglalja. A lap aggasztónak tartja, hogy a mélységében még nem diagnosztizált, és ezért még nem is kezelhető kór egy, az európai egyesülésben vezető szerepet játszó nemzetben teremt feszültséget. A lehetséges megoldásokról szólva az elemzés óva int az erkölcsi alapú szenvedélykitörésektől, mert azok csak megerősíthetik és súlyosbíthat-ják a parlamentáris demokráciák ellen irányuló, már észlelhető weimari tünetegyüttest. Kiutat hosszú távon csak az nyújthat, ha nem „a kilencszázas évek elavult etikája”, hanem újrafogalmazott törvényes keretek fogják szabályozni a politika és a politika ára közti viszonyt. (Benke László)