Vissza a tartalomjegyzékhez

Kapsza Ágnes
Magyar ötvösművészet az ezredfordulón

Az 1960-as évektől kezdve az iparművészeti mesterségek közül az ötvösművesség határait tágították ki a legerőteljesebben. „Az oktatás igyekszik pótolni azokat a híres magyar fémműves technikákat, amelyeket az ipar természetéből fakadóan kitiltott Európából, és pótlására a jelenlegi ipari képzésben nincs mód.”

Az idézet Engelsz József egy 1981-es tanszéki beszámolójából származik, melyet a tiszteletére nemrégiben rendezett kiállításon olvashattunk az Iparművészeti Múzeumban. A tanár és 54 tanítványának munkáiból „Részkor” címmel rendezett tárlat valóban sokszínű, változatos képet mutatott a magyar ötvösművészek tevékenységéről 1969-től egészen napjainkig. B. Laborcz Flóra nonfiguratív munkái - néhány más művészével együtt - szobor rangra emelték a filigrán ötvösmunkát, ahogyan Antoni Doncsev szobrai is ezt tették a férfias megjelenésű kovácsoltvassal. Az alkalmazott művészetként megjelenő fémművességre is számos példát láthattunk. Míves gyűrűk, cégtáblák, szecessziós jellegű, antikolt kovácsoltvas lépcsőkorlátok, csillárok, bútorvázak, sorozatgyártásra tervezett teáskészletek, evőeszközök, érmék is szerepeltek a vitrinekben és a portfoliókon.
A korabeli tanszéki beszámoló hangsúlyozza, hogy az ötvösművesség határainak kitágítása az igények függvényében változott, és terelődött az alkalmazott művészetek irányába - ami nem meglepő, hiszen a mecenatúra, az alkotások megrendelői is mások lettek a kommunista érában a korábbi időkhöz viszonyítva.
Az ötvösművesség legnagyobb mecénása évszázadok óta kétségtelenül a katolikus egyház volt - gondoljunk csak Ghibertinek, a firenzei keresztelőkápolna-kapu megalkotójának munkásságára. (Az olasz mester leghíresebb műve - ami többek között Izsák feláldozását ábrázolja - nem véletlenül jut eszembe. A kiállításon látható volt a Krisztus keresztre feszítését megjelenítő csempeszkopácsi templomkapu, melyet alkotója, Ozsvári Csaba egy román stílusú, bélletes kapu keretébe illesztett, s amely hangulatában az olasz mester művét idézi - annak ellenére, hogy a nagyszentmiklósi kincsek és Picasso Guernicájának formavilágából merít.)
A már említett beszámoló mintha azt sugallná, hogy a kommunizmus lazítani próbálta az ötvösművészet katolikus egyházhoz fűződő szálait. Ezzel szemben a kiállítás inkább az ellenkezőjéről győzte meg a látogatót, hiszen szép számmal szerepeltek egyházi művek is - köztük a tárlat címadójának, Engelsz Józsefnek nagyméretű tűzzománc ikonjai.
A korabeli dokumentumban a diákszakszervezet által elénk tárt kép nem túl rózsás: a tönkrement, elavult gépek, kitört ablakok közt folyó munka az ötvösség emberpróbáló voltát hangsúlyozza, ami sokaknak a Cellinit bemutató filmből lehet ismerős. A nehéz körülmények - kiegészülve a diákok kifogásolható magaviseletére tett utalásokkal, a szakközépiskola és a főiskola közötti ellentétek leírásával - meglehetősen áldatlan állapotot tárnak elénk.
A művésztanárok nevelésének évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott hitvallását azonban mintha az ezredvég Európa felé tartó Magyarországán vetették volna papírra: „(Célunk, hogy) ne kozmopolita, hanem jellegzetesen magyar, méghozzá a világot érdeklő, korszerű fémművességet alakítsunk ki a hallgatóságunkkal.”