Vissza a tartalomjegyzékhez

Ruff Gabriella
Az állam hat tizede

Az adófizetés megkerülhetetlen dolog, a fizetésekhez szabott mértéke azonban jelzi az adott ország gazdasági erejét, az államnak a polgárokhoz való viszonyulását, illetve a számukra „engedélyezett” életszínvonalat. Magyarországon egy dolgozó (a munkaadó által befizetett járulékokkal együtt számított) jövedelmének csupán 39 százalékával rendelkezik szabadon, azaz a jövedelmének 61 százalékával az államot támogatja. Magyarán a hónap 20 munkanapjából csak 8 napot dolgozunk önmagunkért, 12 napi keresetünk az államkasszába vándorol. A helyzetet mérsékelni szándékozó politikai akarat pedig megtorpant, a csökkentés elmaradt.


Aprópénz marad    Fotó: Somorjai

Magyarországon a történelmi múltból fakadóan a társadalom szélesebb rétegei egyelőre még mindig a lojális vagy az engedetlen alattvaló módján élik meg az állammal való viszonyukat. (A királyságban, a monarchiában a lojális alattvaló úgy élte meg adózási tevékenységét, hogy az adó valójában nem az ő jövedelme, hanem eleve a szent állam tulajdona, másfelől az engedetlen alattvaló úgy vélekedett az adózásról, hogy az állam az erősebb jogán egyszerűen elveszi tőle az adót, és ez ellen semmit sem lehet tenni.) Tehát történelmi hagyományaink nem éppen a kiemelkedően jó adómorált vagy a tudatos adózást segítik elő. Elég arra gondolnunk, hogy az osztrák uralom idején egyenesen nemzeti hőstettnek számított az adóhatóság kijátszása.
Ma az általános adómorál tekintetében Magyarország Európa középmezőnyében helyezkedik el. Az élen (az adóparadicsomnak tekinthető) Svájc és Anglia áll, de Svédországban is jellemző, hogy erkölcsi elítélés éri azokat, akik adóügyekben füllentenek. Egy 1998-as felmérés szerint a skandináv országban két év alatt 72-ről 78 százalékra nőtt azok száma, akik egyetértenek az alábbi kijelentéssel: „Kész vagyok befizetni az adót, ha mindenki vagy majdnem mindenki ezt teszi.” A felmérés eredménye arra enged következtetni, hogy az amúgy is kedvező svéd adófizetési morál folyamatosan javul - mégpedig a magyarhoz hasonlóan nagy arányú adóelvonások mellett. (Mint ismeretes a magyar adórendszer svéd mintára készült, amely kiemelkedően magas adókulcsokat tartalmaz. Egy átlagfizetéssel rendelkező svéd hasonló, 30 százalék feletti adósávba tartozik, bruttó fizetése azonban 450 ezer forintnak megfelelő svéd korona). Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezeket az államokat több évszázadra visszamenően független kormányok irányították, s polgáraik nem voltak arra kényszerítve, hogy elnyomó hatalmaknak fizessenek adót. Nem úgy a silányabb adómorállal rendelkező országok, amelyek között Európában Ukrajna áll a sor végén.
Az adófizetési kedvet jól jellemzi, hogy Magyarországon egyelőre a kivetett adóknak átlagosan mindössze 65 százalékát tudja behajtani a hatóság, míg az Egyesült Államokban ez az arány sokkal jobb: az ottani APEH, az Internal Revenue Service (IRS) a kivetett adó 95 százalékát hajtja be. Az IRS egyébként komoly munkát fektet abba is, hogy a polgárokat tájékoztassa arról, mire költik adó-dollárjaikat. Természetesen az USA-ban sem jószántukból fizetnek adót a munkavállalók és a cégek. A magas behajtási arány a gazdasági tevékenységek hagyományosan nagyfokú dokumentáltságára (fejlett bankrendszer, a készpénzforgalom kis aránya) és arra a szigorú rendelkezésre vezethető vissza, melynek értelmében az adócsalás soha el nem évülő bűncselekmény. Azért aki ezt választja, egész életében aggódhat, hogy akár évtizedekkel visszamenőleg elkövetett kihágásaiért felelősségre vonják. S ha már Amerikánál vagyunk: a gazdaság motorjának tekintett középosztály az adók és a társadalombiztosítási jellegű járulékok levonása után jövedelmének 65 százaléka fölött rendelkezhet szabadon, azaz ennyit visz haza. A magyar átlagfizetésből viszont - amely a nyugatiaknak nyolcad-, tizedrésze csupán - körülbelül ennyit, 61 százalékot von el az állam. Így ma egy magyar dolgozó a fizetésének gyakorlatilag az egyharmadával rendelkezik szabadon, kétharmada különböző járulékok formájában visszavándorol az állam kasszájába.
Közgazdasági értelemben a munkabér az ember ára, idejének, energiájának, tehetségének ellenértéke. A munkaadó felbecsüli, mennyit ér a dolgozó a cégnek, annyit ad munkánkért, „értünk”. Vajon igaz az, hogy manapság Magyarországon egy átlag munkavállaló havi bruttó 68 ezer forintot ér, azaz ilyen értékű munkát teljesít? Nem valószínű, de ennyire taksálják. Egy rövid számításhoz vegyünk például egy átlagosnak mondható családot. A férj az üzleti szférában dolgozik, párja egy költségvetési intézménynél, két gyermeket tartanak el. Van lakásuk, autójuk, átlagkeresetből élnek, azaz a férfi bruttó 69.711, a feleség bruttó 63.820 forintot keres papíron. (Számításainkat a KSH 1998-as adataira alapoztuk.) Ketten tehát összesen bruttó 133.531 forintot keresnek, valójában azonban a munkáltatóiknak havonta közel 191 ezer forintba kerülnek, hiszen tb-járulékot, egészségügyi hozzájárulást és egyéb járulékokat fizetnek a bérek után. Munkájuk értékéhez ezt is hozzászámíthatjuk, hiszen munkáltatóik számára csak akkor éri meg alkalmazni őket, ha meg is termelik ezt az összeget (ellenkező esetben a cég értelemszerűen veszteségessé válna).
Hasonló címen az amerikai bérekből is vonnak el, csak éppen jóval kevesebbet: a tb-járulék 6 százalék, amihez hozzá kell adni az egészségügyi biztosítás átlagosan 5 százalékát és a nyugdíjalapba fizetendő 1-2 százalékot, valamint a nincstelenek orvosi ellátását fedező alapba fizetendő 1,5 százalékot. (A kép teljessége érdekében ki kell emelni, hogy az amerikai egészségügyben a hálapénz ismeretlen fogalom, jóllehet a szolgáltatásokért attól függően kell fizetnie a páciensnek, hogy milyen biztosítással rendelkezik. A fent említett, tipikusnak mondható 5 százalékos egészségügyi biztosítással rendelkező munkavállaló például egy ötvendolláros - 12.250 forint! - fogorvosi vizitdíj felét fizeti ki.) A kötelező nyugdíjjárulék tipikusan 1-2 százalék. Az ezen felüli önkéntes nyugdíjjárulék maximum 3 százalék lehet, aki viszont ezt hajlandó félretenni, annak az állam ugyanekkora összeggel megtoldja az alapba fektetett pénzét. Ezen felül a legtöbb polgárnak magánalapon köthető életbiztosítása van, melynek költségei a jövedelem 1 százalékát sem érik el.
Visszatérve a magyar valósághoz, az átlagcsalád által megtermelt jövedelemből (191 ezer forintból) lejön még a személyi jövedelemadó - az USA-ban ez alig több mint 10 százaléka (!) az átlagosan 35 ezer dolláros, azaz 8,5 millió forintos átlagjövedelemnek. Levonják még a munkavállalói, a nyugdíj- és az egészségbiztosítási járulékot, melyek befizetése után, a családi pótlék és a gyermekek után járó adókedvezmény hozzáadásával jövedelmük 96.924 forintra rúg, tehát ennyi a háztartás nettó jövedelme. Érdekes az összevetés az amerikai szövetségi jövedelemadó alapját csökkentő tételekkel. Itt is szerepel a háztartásban élő gyermekek száma; ez 2700 dollár, azaz közel egyhavi fizetés vonható le minden gyermek után, továbbá az egészségügyi költségek 20 százaléka, vagy érdekességképpen például a hazárdjátékon elvesztett pénz.
Csalóka azonban az a látszat, hogy a nettó jövedelem már valóban a miénk. Az általános forgalmi adó, közismert nevén az áfa (nálunk európai viszonylatban is rendkívül magas, 25, illetve 12,5 százalék) átlagos fogyasztást feltételezve az árukra kifizetett 76.500 forintból mintegy 13 ezer forintot emészt fel, ami tehát szintén visszavándorol az államkasszába. (Összehasonlításként az USA-ban az áfa részaránya a termék árának 3 és 12 százaléka között mozog). Ha alkoholt vagy cigarettát fogyaszt valaki, illetve autóval jár, külön adót is fizet. A benzin jövedéki adója (44 százalék) még ezen az összegen felül jelentkezik: egészen szerény, havi, 75 literes fogyasztást feltételezve, egyedül a benzinkutaknál több mint 9.500 forintnyi adóval támogatja az autós a költségvetést (míg a család többi része plusz 600 forint áfát fizet a buszbérletek árában, az autópályadíjakról pedig még nem is szóltunk).
A gyors számításból tehát kiderül, hogy a dolgozó (a munkaadó által befizetett járulékokkal együtt számított) jövedelmének csupán 39 százalékával rendelkezik szabadon. Másképpen fogalmazva, a jövedelmünk 61 százalékával az államot támogatjuk. Ismét másképpen: a hónap mondjuk 20 munkanapjából csak 8 napig dolgozunk önmagunkért, 12 napi keresetünk az államkasszába vándorol. Az említett átlagkeresetű család összesen 191 ezer forint értékű munkájából 116.510 forintot fizet az államnak.
A magyarok keresetüket szubjektíve többnyire a nettó jövedelemmel azonosítják, és így idejük, erejük és tehetségük mértékét is ennek megfelelően értékelik. A fenti számítások alapján jó megjegyeznünk: valódi keresetünk a nettó jövedelmünk háromszorosa, tehát háromszor értékesebb az időnk, erőnk és tehetségünk, s így mi magunk is, mint azt a jelenlegi helyzet éreznünk engedi; az állam pedig alighanem több valódi munkával, szolgálattal tartozik nekünk, mint amennyit jelenleg érzékelhetünk.