Vissza a tartalomjegyzékhez

Siposhegyi Péter
Istenek alkonya

Már rendes legendáink sincsenek. Mily jó volt azt hinni, hogy Attila, Isten kardja megszökött, és a Kárpátok szent bércein afféle Drakulaként immáron a romániai bankrendszer korrekcióján töri a fejét. Esetleg Ciprus szigetén beleszeret egy szép ciprióta lányba, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Milyen jó kis publicisztikai fordulat volt arra gondolni, sőt úton-útfélen arra hivatkozni, hogy a Tribuszerné sütteti magát a Bahamákon, esetleg ifjú bubikat tart el abból a kétmilliárdból, melyhez nyugdíjasok verejtéke tapad. Milyen jó volt azt vélelmezni, hogy lefizették a hatóságokat, és lám ilyenek ezek a lefizetett hatóságok, szégyellje mindenki magát, aki hatóság.

A nemzet legendákat gyárt, hősei nem adhatják alább Bahamánál, olyan ez a mai magyar világ, hogy a rossz mindig elnyeri méltó jutalmát, a megmaradt jók pedig, mint ahogy Madách mondotta, küzdenek a salak közt. Jó volt egy olyan világban élni, ahol Tribuszerné messze volt, Attila pedig megszökött a szajréval. Jó lett volna egy olyanban is élni, ahol ugyanő lángpallossal áll afféle Supermanként a gangon, tűzharcot folytat ellenfeleivel, majd a végén sebesülten marad a földön.
De így? A legenda oda, már a kapusmez sem kellett senkinek, innentől kezdve csak eggyel több bűnözőnk van. Egy rózsadombi villa még csak-csak, de a hatvankettes villamos negyedik megállójánál? Kérem, ez az ember ugyanúgy a kukásra ébredt, mint Ön, kedves olvasó. Az Ön alsóneműjéért vajon hány forintot adna egy licitáló? Na ugye. Tribuszerné pedig a kies tizenharmadik kerületben tengette életét. Egyiküknek egy polca nem volt, amire a pénzt tegye, másikuk mosogatott éppen. Azért kellett kétmilliárd, hogy valaki mosogathasson? Eddig úgy tudtuk, hogy ezt ingyen is lehet, sőt egykori barátaink rendre így is kezdték küzdelmüket a szép új világban, amikor megunták az egyhangú, szürke életet idehaza. Angyalföld? Kilátással a Teve utcai BM Centerre? Legalább egy különnemű zuhanyozóra vagy egy teniszpályára, ahol nyáron ladyk és misterek ütik a labda helyett az időt!
Valljuk meg, hitvány kis legendáink vannak. Kis országnak csak ilyen jut? Az sem tetszett, hogy a herceg elszelel szomszédhonba egy tévés stáb elől. Ilyen rossz gazdagnak lenni? Mert ne mondja nekem senki, hogy boldogít bárkit az a pénz, ami arra nem elég, hogy az ember megálljon a számára kijelölt parkolóban.
A szajré a szabadsághoz szükséges vételár. Így gondoltuk, így gondoltam. Azt hittük, akinek pénze van, az előtt megnyílik a légifolyosó, annak akad új személyazonosság és csendes, ki nem adó sziget. Azt hittük, hogy akinek helyettünk is sikerült az, amitől minket visszatartott a földhözragasztó becsület, vagy egyszerűen csak a lehetőség hiánya, sokkal jobban él nálunk. Ezek szerint akadnak esetek, amikor tévedtünk. Mert úgy felkelni, hogy a hírek már reggel rólunk szólnak, úgy ülni a kocsinkba, hogy nem tudjuk, várnak-e ránk, rosszabb, mint az a különben vacak élet, mely többségünknek osztályrészül jut. Akinek hónapokig úgy kell bevinni az ételt, annak szájában keserű a falat.
Át kell értékeljük mindazt, amit eddig lelkesen szajkóztunk, s mely szerint mindig jó a tolvajoknak és a tolvajokon kívül senkinek sem jó. Nem, ezek szerint van olyanfajta gazdagság, amely nem elegendő a szabadsághoz, van gyávaság, bizonytalanság és valódi határőr, akitől még EZEK is félnek. Ezek szerint még nem megvehető mindenki, s még nincs feltérképezve, hogy ki a tiszta és ki a zsoldos. Amíg pedig egyetlen igazat találunk, addig nem dőlhetnek össze kártyavárként álmaink egy lakható, tisztességes országról, amelyben épp annyi a gengszter, mint amennyi egy polgári demokráciában megszokott, és nem a nagy összeomló Bizánc morálja üli meg őszi ködként a Kárpát-medencét. Nincs minek örülni, hiszen pontosan tudjuk, hogy még csak a magányos hősök számára jött el az alkony. Tribuné tulajdonképpen nem volt nagymenő, mint ahogy Attila sem volt több átlagosnál ügyesebb tolvajnál. Mégis, van egy kis reményke, ha arra gondolunk, nem mindig a rosszaknak jobb. Míg Ön esetleg kettő darab hétvégét is eltölthetett Balatonszéplak-alsón, s akár még kutyát is sétáltatott fától fáig, Tribuszer Zoltánné milliárdos egy angyalföldi szmogos lakásban múlatta az időt, s legfeljebb a televízióban látott napsütést. Akad már bűnös, akinek rosszabb, mint a tisztességeseknek, hurrázzunk egyet, és figyeljük a szomszédvári parkolókat. Hátha kiderül, hogy ott fent az egekben is csak félénk emberek várják sorsukat, és átkozzák azt a percet, amikor az első, csendben ellopott százmillió után nem álltak meg. Jókaival mondjuk: Szegény gazdagok! Igaz, Fatia Negra is egy barlangban lakott álarcosan. Neki sem volt jó. Értik? Nekik sem mindig jó! Hogy Önnek speciel sohasem? Az már egy másik írás tárgya lehetne.
(a szerző közíró)