Napjainkban már magától értetődő, hogy Közép-Európa legnagyobb államában, Németországban
csak NATO-fegyveresek teljesítenek szolgálatot. A hajdani Varsói Szerződés tagállamaiból
való „kiűzetést” nemcsak a fegyveres testületek egyenruhásai, hanem a civilek is
nehezen emésztették meg a darabjaira hullott Szovjetunió tájain. A moszkvai vezetés
számára legfájdalmasabb minden bizonnyal Németország elhagyása volt. Bő öt év
telt el azóta, hogy az utolsó orosz katona is kivonult a korábbi NDK területéről.
Emlékezetes, forró nap volt 1994. augusztus 31-e. Másfélezer újságíró társaságában
- akkor mint a Magyar Hírlap és a Kurír berlini tudósítója - várakoztam a
Treptow kerületi, gigantikus szovjet hősi emlékműnél arra, hogy felbukkanjon Helmut
Kohl német kancellár és Borisz Jelcin orosz államfő. Volt idő nézelődni, az orosz
és német nyelvű, kőbevésett Sztálin- idézetekkel ékesített parkban. A gondosan ápolt,
focipályányi gyepszőnyeg két oldalán a Bundeswehr és a hajdani Vörös Hadsereg
muzsikusai néztek farkasszemet. Az új fiúk és a távozók. Egy történelmi jelentőségű
koszorúzás hangszeres szemtanúi.
A két magas rangú politikus kicsit késett, mert az orosz elnöknek a délelőtti
protokoll komolyságát felborítva, az őt köszöntő bonni kormányfő és a jelentést
tevő orosz generális, Matvej Burlakov után a Gendarmenmarkton kedve szottyant
karmesterkedni az egyenruhás zenészek előtt.
Rekkenő hőségben, összezsúfolódva vártuk a zsurnaliszták tribünjén, hogy megérkezzen
a két - baráti viszonyban lévő, tegeződő - államfő, akik még gyerekfejjel élték
meg azt a korszakot, melynek lezárását kézfogásukkal pecsételték meg… aztán megjött
Kohl és Jelcin. Himnuszok, majd menetelés a soklépcsős, impozáns treptow-i szobor felé,
mely egy balkarján kisgyermeket, jobb kezében kardot tartó szovjet katonát ábrázol,
amint csizmájával széttipor egy horogkeresztet. Nekem tetszik ez az emlékmű. A két,
jól megtermett európai politikus a lépcső aljáig tudott csak lépést tartani, majd
Jelcin elbizonytalanodott, kissé lemaradt a felfelé baktató Kohltól. Az emlékezés, a
történelmi pillanat, a szíve torpantotta meg az ősz hajú oroszt, vagy a pletykák
szerinti vodkamámora?
Az Odera folyón átvergődve, 1945 áprilisának közepén kezdődött meg a hitleri Németország
hatalmi központjának, Berlinnek az ostroma. A rákövetkező három hétben 300 ezer
szovjet harcos halt meg, tűnt el, szerzett sebesülést a Harmadik Birodalom fővárosáért
vívott küzdelemben. Közben az Elba menti Torgaunál április 25-én történelmi kézfogásra
került sor a Vörös Hadsereg harcosai és az amerikai katonák között. A Führer (Eva
Braun és farkaskutyájuk társaságában) a halálba menekült, s egy hétre rá, május
8-án összeomlott a náci Németország.
A XX. században nemigen volt örömtelibb pillanat a cárizmus csöbréből a sztálinizmus
vedrébe került orosz-szovjet nép számára, mint 1945. május 9-e, a Győzelem Napja.
Lassan két évtizede annak, hogy diákként szemtanúja lehettem az odesszai (Ukrajna)
„hivatalos” győzelmi megemlékezésnek. Érzelmekre ható, szívet tépő, az emlékeket
felszaggató, könnyes ünnepség volt az 1981-ben a Fekete-tenger partján. Mindenki sírt
ott, virággal a kezében: csendes gyászban az elesett 20 milliónyi civilért és katonáért.
Olyan őszinte szomorúsággal, mely messze túlmutatott a kommunisták PR-munkáján…
A Wermacht feltétel nélküli, 1945 májusi kapitulációját követő közel fél évszázadot
a szovjet fegyveresek (kelet-)németországi jelenléte szempontjából három nagy
korszakra osztja a Bundeswehr által 1994 augusztusában - a kivonulási ceremónia
alkalmából - kiadott belső brosúra. Az „Information für die Truppe” című
dokumentum leszögezi: „A szovjet egységek 1945-től 1954-ig mint »szovjet megszálló
csapatok« tartózkodtak Németországban. 1954-től 1989-ig »németországi szovjet
haderők csoportjaként« állomásoztak, majd »a hadsereg nyugati csoportjává«
szervezték át”.
Közben megalakult az NSZK és az NDK, tombolt a hidegháború, Berlinben (1953) és
Budapesten (1956) népfelkelés tört ki, és ugyancsak szovjet tankok tiporták el a prágai
tavaszt (1968) is. A NATO és a Varsói Szerződés oszlopos tagjukként „kényeztették”
a két német állam fegyvereseit, majd megépült a berlini fal (1961), és úgy tűnt,
hogy a DDR területén és a többi szocialista országban - tisztelet a kivételnek!
- hosszúnak ígérkezik a szovjet hadsereg „ideiglenes tartózkodása”.
A 40-es évek második felében mintegy 450 ezer szovjet egyenruhás állomásozott Németország
keleti tájain. A már idézett Információ a csapatoknak című füzetecske szerint a
kisebb-nagyobb ingadozást mutató létszám a gorbacsovi/jelcini korszakban némileg
redukálódott. 1991-ben (a Gorbacsov elleni puccs évében) még 338 ezer katonát, és
208 ezer civil személyt tartottak nyilván a „Westgruppe der Truppen” kötelékében.
Tehát a hozzátartozókkal együtt több mint fél millió egyenruhást és polgári személyt
állomásoztatott Moszkva az Oderától nyugatra: ezzel a kelet-németországi katonai erődemonstráció
volt a legjelentősebb az egykori szocialista tömbön belül, a volt Szovjetunió határain
kívül. Ne felejtsük el, hogy a két német állam eggyéolvadása után még közel négy
évig voltak komoly felszereltségű, valamennyi fegyvernemet képviselő „orosz”
katonák a Szövetségi Köztársaság új tartományaiban. Igaz, 1992 augusztusáig már
175 ezren - tetemes mennyiségű fegyverzettel együtt - vasúti vagonokban, tengeri
és légi úton elhagyták Németországot.
A mintegy 240 ezer hektáros „nyugati hadcsoport” bázisairól a Bundeswehr csupán
52,5 ezer hektárnyit vett át. A hajdani Vörös Hadsereg laktanyáinak és egyéb létesítményeinek
az állaga a volt honeckeri birodalom tájain sem volt jobb, mint amit nálunk hátrahagytak
a már korábban hazamasírozott Szásák és Aljosák. A lepusztult kaszárnyák, tiszti
lakások, lő- és repterek újrahasznosítása a keletnémet tartományi kormányoknak még
2000-ben is legalább annyi fejtörést okoz, mint a környezetvédőknek. Bár
hivatalosan az ex-DDR területének mindössze 2,7 százalékát „használták” a
moszkvai szövetségesek, az 1550 - eltérő méretű és rendeltetésű - orosz
katonai ingatlan kiürítése mégis óriási feladatot jelentett.
Az 1990. október 9-én - vagyis a német újraegyesítést követő hatodik napon -
aláírt közös egyezmény többek közt 213 kaszárnya, 23 légikikötő és 15 nagyobb
gyakorlótér folyamatos bezárásáról, valamint 700 repülőgép, körülbelül 4200
harckocsi, és 2,6 millió tonnányi haditechnika és muníció Németországból történő
elszállításáról rendelkezett. A nemzetközi szerződés nem engedélyezte a „házigazda”
németek számára a vámellenőrzést, így a fentiekben felsoroltakon kívül tetemes
mennyiségű „szuvenírt” is bevagoníroztak az elvtársak.
A Kohl-kormány akkoriban 12 milliárd német márkatámogatást garantált a Kremlnek az
1994 második félévéig tartó kivonuláshoz, illetve a hazatérők lakásépítési
programjához. Rossz nyelvek szerint maradt még elég kalasnyikov az NSZK területén, és
az orosz maffia is tekintélyes hasznot vágott zsebre, például a „vámmentesen”
Oroszországba csempészett (lopott?) luxusautók, és egyéb értékes használati cikkek
révén. „Mindegy, csak menjenek már haza!” - hallottam akkoriban többektől is
Berlinben… Az utolsó orosz katonák Thüringiát már 1992 novemberében elhagyták, míg
a harci egységek legutolsó alakulatai 1993 februárjában intettek búcsút Szászországnak.
A teljes haderőkivonást az 1994. augusztus 31-i berlini ünnepségsorozat zárta le.
A szovjet-orosz katonai temetőkbe jut virág. Itt-ott állnak még a Leninről átkeresztelt
parkokban, tereken a hősi „obeliszkek”. Az 1945-ben győztesként érkezett, és
1994-ben a Független Államok Közösségébe - és a létbizonytalanságba - visszatért
„ruszkikat” ha sajnálja is sok német, vissza aligha sírja őket bárki is! Ki
tudja, hogy hányan haltak meg azóta közülük, például Jelcin esztelen csecsenföldi
vérontásában, avagy az alvilág csetepatéiban?!
A második világháború befejeződésének 55. évfordulója - hála a már nem titkosított
nemzetközi dokumentumoknak, és a még közöttünk élő szemtanúknak! - jó alkalmat
teremthet a történészek számára, hogy feldolgozzák a szovjet/orosz hadsereg krónikáját,
közép- és kelet-európai „ideiglenes állomásozásának” históriáját.