Vissza a tartalomjegyzékhez

Mogyorósi Géza, Berlin
Vámmentes búcsú

Napjainkban már magától értetődő, hogy Közép-Európa legnagyobb államában, Németországban csak NATO-fegyveresek teljesítenek szolgálatot. A hajdani Varsói Szerződés tagállamaiból való „kiűzetést” nemcsak a fegyveres testületek egyenruhásai, hanem a civilek is nehezen emésztették meg a darabjaira hullott Szovjetunió tájain. A moszkvai vezetés számára legfájdalmasabb minden bizonnyal Németország elhagyása volt. Bő öt év telt el azóta, hogy az utolsó orosz katona is kivonult a korábbi NDK területéről.

Emlékezetes, forró nap volt 1994. augusztus 31-e. Másfélezer újságíró társaságában - akkor mint a Magyar Hírlap és a Kurír berlini tudósítója - várakoztam a Treptow kerületi, gigantikus szovjet hősi emlékműnél arra, hogy felbukkanjon Helmut Kohl német kancellár és Borisz Jelcin orosz államfő. Volt idő nézelődni, az orosz és német nyelvű, kőbevésett Sztálin- idézetekkel ékesített parkban. A gondosan ápolt, focipályányi gyepszőnyeg két oldalán a Bundeswehr és a hajdani Vörös Hadsereg muzsikusai néztek farkasszemet. Az új fiúk és a távozók. Egy történelmi jelentőségű koszorúzás hangszeres szemtanúi.
A két magas rangú politikus kicsit késett, mert az orosz elnöknek a délelőtti protokoll komolyságát felborítva, az őt köszöntő bonni kormányfő és a jelentést tevő orosz generális, Matvej Burlakov után a Gendarmenmarkton kedve szottyant karmesterkedni az egyenruhás zenészek előtt.
Rekkenő hőségben, összezsúfolódva vártuk a zsurnaliszták tribünjén, hogy megérkezzen a két - baráti viszonyban lévő, tegeződő - államfő, akik még gyerekfejjel élték meg azt a korszakot, melynek lezárását kézfogásukkal pecsételték meg… aztán megjött Kohl és Jelcin. Himnuszok, majd menetelés a soklépcsős, impozáns treptow-i szobor felé, mely egy balkarján kisgyermeket, jobb kezében kardot tartó szovjet katonát ábrázol, amint csizmájával széttipor egy horogkeresztet. Nekem tetszik ez az emlékmű. A két, jól megtermett európai politikus a lépcső aljáig tudott csak lépést tartani, majd Jelcin elbizonytalanodott, kissé lemaradt a felfelé baktató Kohltól. Az emlékezés, a történelmi pillanat, a szíve torpantotta meg az ősz hajú oroszt, vagy a pletykák szerinti vodkamámora?
Az Odera folyón átvergődve, 1945 áprilisának közepén kezdődött meg a hitleri Németország hatalmi központjának, Berlinnek az ostroma. A rákövetkező három hétben 300 ezer szovjet harcos halt meg, tűnt el, szerzett sebesülést a Harmadik Birodalom fővárosáért vívott küzdelemben. Közben az Elba menti Torgaunál április 25-én történelmi kézfogásra került sor a Vörös Hadsereg harcosai és az amerikai katonák között. A Führer (Eva Braun és farkaskutyájuk társaságában) a halálba menekült, s egy hétre rá, május 8-án összeomlott a náci Németország.
A XX. században nemigen volt örömtelibb pillanat a cárizmus csöbréből a sztálinizmus vedrébe került orosz-szovjet nép számára, mint 1945. május 9-e, a Győzelem Napja. Lassan két évtizede annak, hogy diákként szemtanúja lehettem az odesszai (Ukrajna) „hivatalos” győzelmi megemlékezésnek. Érzelmekre ható, szívet tépő, az emlékeket felszaggató, könnyes ünnepség volt az 1981-ben a Fekete-tenger partján. Mindenki sírt ott, virággal a kezében: csendes gyászban az elesett 20 milliónyi civilért és katonáért. Olyan őszinte szomorúsággal, mely messze túlmutatott a kommunisták PR-munkáján…
A Wermacht feltétel nélküli, 1945 májusi kapitulációját követő közel fél évszázadot a szovjet fegyveresek (kelet-)németországi jelenléte szempontjából három nagy korszakra osztja a Bundeswehr által 1994 augusztusában - a kivonulási ceremónia alkalmából - kiadott belső brosúra. Az „Information für die Truppe” című dokumentum leszögezi: „A szovjet egységek 1945-től 1954-ig mint »szovjet megszálló csapatok« tartózkodtak Németországban. 1954-től 1989-ig »németországi szovjet haderők csoportjaként« állomásoztak, majd »a hadsereg nyugati csoportjává« szervezték át”.
Közben megalakult az NSZK és az NDK, tombolt a hidegháború, Berlinben (1953) és Budapesten (1956) népfelkelés tört ki, és ugyancsak szovjet tankok tiporták el a prágai tavaszt (1968) is. A NATO és a Varsói Szerződés oszlopos tagjukként „kényeztették” a két német állam fegyvereseit, majd megépült a berlini fal (1961), és úgy tűnt, hogy a DDR területén és a többi szocialista országban - tisztelet a kivételnek! - hosszúnak ígérkezik a szovjet hadsereg „ideiglenes tartózkodása”.
A 40-es évek második felében mintegy 450 ezer szovjet egyenruhás állomásozott Németország keleti tájain. A már idézett Információ a csapatoknak című füzetecske szerint a kisebb-nagyobb ingadozást mutató létszám a gorbacsovi/jelcini korszakban némileg redukálódott. 1991-ben (a Gorbacsov elleni puccs évében) még 338 ezer katonát, és 208 ezer civil személyt tartottak nyilván a „Westgruppe der Truppen” kötelékében. Tehát a hozzátartozókkal együtt több mint fél millió egyenruhást és polgári személyt állomásoztatott Moszkva az Oderától nyugatra: ezzel a kelet-németországi katonai erődemonstráció volt a legjelentősebb az egykori szocialista tömbön belül, a volt Szovjetunió határain kívül. Ne felejtsük el, hogy a két német állam eggyéolvadása után még közel négy évig voltak komoly felszereltségű, valamennyi fegyvernemet képviselő „orosz” katonák a Szövetségi Köztársaság új tartományaiban. Igaz, 1992 augusztusáig már 175 ezren - tetemes mennyiségű fegyverzettel együtt - vasúti vagonokban, tengeri és légi úton elhagyták Németországot.
A mintegy 240 ezer hektáros „nyugati hadcsoport” bázisairól a Bundeswehr csupán 52,5 ezer hektárnyit vett át. A hajdani Vörös Hadsereg laktanyáinak és egyéb létesítményeinek az állaga a volt honeckeri birodalom tájain sem volt jobb, mint amit nálunk hátrahagytak a már korábban hazamasírozott Szásák és Aljosák. A lepusztult kaszárnyák, tiszti lakások, lő- és repterek újrahasznosítása a keletnémet tartományi kormányoknak még 2000-ben is legalább annyi fejtörést okoz, mint a környezetvédőknek. Bár hivatalosan az ex-DDR területének mindössze 2,7 százalékát „használták” a moszkvai szövetségesek, az 1550 - eltérő méretű és rendeltetésű - orosz katonai ingatlan kiürítése mégis óriási feladatot jelentett.
Az 1990. október 9-én - vagyis a német újraegyesítést követő hatodik napon - aláírt közös egyezmény többek közt 213 kaszárnya, 23 légikikötő és 15 nagyobb gyakorlótér folyamatos bezárásáról, valamint 700 repülőgép, körülbelül 4200 harckocsi, és 2,6 millió tonnányi haditechnika és muníció Németországból történő elszállításáról rendelkezett. A nemzetközi szerződés nem engedélyezte a „házigazda” németek számára a vámellenőrzést, így a fentiekben felsoroltakon kívül tetemes mennyiségű „szuvenírt” is bevagoníroztak az elvtársak.
A Kohl-kormány akkoriban 12 milliárd német márkatámogatást garantált a Kremlnek az 1994 második félévéig tartó kivonuláshoz, illetve a hazatérők lakásépítési programjához. Rossz nyelvek szerint maradt még elég kalasnyikov az NSZK területén, és az orosz maffia is tekintélyes hasznot vágott zsebre, például a „vámmentesen” Oroszországba csempészett (lopott?) luxusautók, és egyéb értékes használati cikkek révén. „Mindegy, csak menjenek már haza!” - hallottam akkoriban többektől is Berlinben… Az utolsó orosz katonák Thüringiát már 1992 novemberében elhagyták, míg a harci egységek legutolsó alakulatai 1993 februárjában intettek búcsút Szászországnak. A teljes haderőkivonást az 1994. augusztus 31-i berlini ünnepségsorozat zárta le.
A szovjet-orosz katonai temetőkbe jut virág. Itt-ott állnak még a Leninről átkeresztelt parkokban, tereken a hősi „obeliszkek”. Az 1945-ben győztesként érkezett, és 1994-ben a Független Államok Közösségébe - és a létbizonytalanságba - visszatért „ruszkikat” ha sajnálja is sok német, vissza aligha sírja őket bárki is! Ki tudja, hogy hányan haltak meg azóta közülük, például Jelcin esztelen csecsenföldi vérontásában, avagy az alvilág csetepatéiban?!
A második világháború befejeződésének 55. évfordulója - hála a már nem titkosított nemzetközi dokumentumoknak, és a még közöttünk élő szemtanúknak! - jó alkalmat teremthet a történészek számára, hogy feldolgozzák a szovjet/orosz hadsereg krónikáját, közép- és kelet-európai „ideiglenes állomásozásának” históriáját.