Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Az elveszett aranykor nyomában

Nemrégiben jelent meg egy gazdagon illusztrált könyv a múlt nagy birodalmairól (Letűnt civilizációk nyomában, Alexandra Kiadó, 1999). A kötet szerzői nem kevesebb, mint 49 hajdanvolt civilizációs központ maradványait mutatják be, a krétai Knósszosz romjaitól a mai Irakban található Babilónon át a dél-amerikai Machu Picchu sziklavárosáig. Ami a helyszínekben közös: a pusztulás, amely ezeket az egykor virágzó államokat sújtotta. Természeti katasztrófák és háborúk nyomait őrzik a megmaradt kövek - innen tudjuk, hogy léteztek. Egy hajdani szupercivilizáció nyomait azonban máig sem találják. Ez a legendás Atlantisz, amely Platón görög filozófus leírása szerint egyetlen éjszaka tűnt el a tenger habjai között. Némelyek szerint Atlantisz titkai számos hajdani, sőt modern civilizációra is hatást gyakoroltak.


Az egykori mínoszi civilizáció központja a krétai Knősszoszban. Itt is keresték Atlantisz maradványait

Létezett-e valaha ez az óriás szigetre épült városállam? Egyetlen - ámde tekintélyes - írott bizonyíték erre az i. e. IV. században élt görög filozófus, Platón feljegyzése, amelyet a Timaiosz és a Krítiász című műveiben örökített meg. Platón a történetet egy ősi egyiptomi forrásra hivatkozva meséli el, annak alapján, ahogy azt Szolón, az ismert görög államférfi továbbadta. Szolón Egyiptomban járva egy nagyon öreg paptól megtudta, hogy az emberiség története jóval régebbi, mint ahogy azt kortársai gondolták. Az egyiptomi szerint a földet a múltban több apokaliptikus kataklizma érte, részben víz, részben tűz által. Ezek közül egy azonban különösen pusztító volt: „Rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak (…) és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt.”
Platón leírása alapján Atlantisz igen magas szellemi és technikai fejlettséget ért el. Az egyiptomi pap ezt annak tulajdonította, hogy a birodalom alapítói egy isten (Poszeidón) és egy halandó nő viszonyából született rendkívüli tehetségű lények voltak. „Mikor a leány (Kleitó) már férjhez menendő volt, meghalt apja és anyja, Poszeidón pedig szerelemre gyúlva iránta, egyesült vele.” Ebből a kapcsolatból öt ikerpár származott, közülük az elsőszülött, Atlasz lett a sziget első királya és egyben névadója.
Atlantisz természeti adottságai alapján is paradicsomi hely lehetett. Mint Platón mellékelt leírásából is kitűnik, a létfenntartás senki számára nem okozott gondot, sőt a gazdagságot jelentő természeti kincsek is szabadon hozzáférhetőek voltak mindenki számára. A szigetállam középpontjában a Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom állt. Erre a helyre hozták fel évente, évszakonként az első terményeket a birodalom minden részéből áldozati ajándékként. A templom udvarából két forrás fakadt, amelyekről Platón ezt írja: „A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek.” E központ köré épült ki - koncentrikus körökben - a birodalom fővárosa, széles mesterséges csatornákkal és fényűző épületekkel.
A birodalom törvényei a legenda szerint magától Poszeidóntól származtak, amelyet egy ércoszlopra vésve őriztek meg a sziget közepén álló templomban. Az uralkodók e törvények alapján, valamint mágikus rítusok révén kormányozták országukat, amelyet az öt ikerpár öröksége nyomán tíz régióra osztottak fel. A béke és bőség aranykora sok nemzedéken át fennmaradt: „Amíg az isten (Poszeidón) természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek, és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal.” A harmónia azonban egy idő után megbomlott: „Midőn az isteni rész tünedezni kezdett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg (…), elkorcsosultak.” A romlás Platón szerint kivívta az égiek haragját, akik egy éjszaka mindenestől elpusztították Atlantiszt.

A tudás oszlopai

Platón történetét Atlantiszról sokan próbálták megfejteni. Kincsvadászok és a téma megszállottjai a földközi-tengeri Thera szigetétől kezdve a Bermuda-háromszögön át az Andok fennsíkjáig igyekeztek nyomára bukkanni a görög történész által leírt birodalomnak. A Discovery Channel angol filmsorozat nemrég Magyarországon bemutatott Atlantisz című epizódja szerint a legújabb kutatások Dél-Amerika magasfennsíkjai között, a hajdani inka birodalom területén keresik a Platón leírásában csupán mint a „Héraklész oszlopain [a Gibraltári-szoroson] túli” szigetként megjelölt országot. Az érdekes teóriák ellenére régészeti bizonyítékok egyelőre nincsenek.
A konkrét földrajzi helytől függetlenül is sokan próbálják megfejteni, hogy létezhetett-e egy, a ma ismert civilizációkat megelőző, azoknak forrásául szolgáló birodalom. További vita tárgya, hogy előfordulhatott-e egy olyan világméretű természeti kataklizma, amelyben a föld lakossága részben, vagy szinte teljes egészében elpusztult.
Az apokalipszis lehetősége évezredek óta jelen van az emberek gondolkodásában. Josephus Flavius, a neves I. századi zsidó történetíró szerint már az első emberpár készült egy globális katasztrófára. Flavius szerint az özönvíz előtt élt generációk annak érdekében, hogy az általuk összegyűjtött tudás és felfedezések ne veszszenek el, „Ádám jövendölése alapján, miszerint a világ egyszer tűz ereje által, egy másik alkalommal pedig a vízáradat ereje által fog elpusztulni, két oszlopot emeltek; az egyiket téglából, a másikat kőből és mindkettőre feljegyezték az általuk megismert tudást és bölcsességet. Azért mindkettőre, hogy amennyiben a téglából készült oszlopot az özönvíz elpusztítaná, akkor a kőoszlop megmaradjon az utódok számára…” (A zsidók története, I. könyv 70-71.) Flavius művében azt is megjegyzi, hogy korában ez az ősi tudást megőrző kőoszlop még megvolt, „Szíriád földjén”.

Ősapokalipszis

A történelemben bekövetkezett apokalipszis legismertebb leírását az Ószövetség őrizte meg. Egyes teológusok szerint már Mózes első könyvének kezdő sorai egy világméretű, sőt kozmikus katasztrófára utalnak. Az úgynevezett „kettős teremtés” elmélet hívei szerint Ádám teremtése előtt is létezhetett egy civilizáció, amely Isten ítélete következtében nyomtalanul elpusztult, és ennek helyére teremtette Isten a ma élő emberiség őseit.
Míg az ősapokalipszisre legfeljebb közvetett bibliai utalások vannak, az egész földet elborító áradásról, az özönvízről már részletesen tudósít az Ószövetség. Érdekes módon a Biblia hasonló genetikai keveredésről számol be Ádám leszármazottai és természetfeletti lények között, mint az Atlantisz-legenda: „Az óriások [„nefilim” = „bukottak/akik leestek/aláhullottak”] valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai [angyalok] bemenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nekik. Ezek azok a hatalmasok [„hősök”], kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.” (Teremtés könyve 6,4)
A félistenek, héroszok rendkívüli képességekkel és ismerettel rendelkeztek (egyes feltételezések szerint repülő szerkezeteket használtak, és ismerték az elektromosságot, valamint magas szinten értettek a mágia és asztrológia különböző ágazataihoz), ám alaptermészetük a Biblia szerint annyira romlottá vált, hogy „szívük minden alkotása szüntelen csak gonosz” volt. Egy közel - vagy több mint - száz esztendős átmeneti korszak után, amely alatt Noé és családja hasztalan próbálta figyelmeztetni kortársait a közelgő apokalipszisre, Isten egy nap elhozta az özönvizet az egész emberiség elpusztítására. Bár a Teremtés könyvének beszámolója szerint a több mint egy évig tartó kataklizmában Noé „óceánjárójának” nyolc utasa kivételével mindenki elpusztult, az özönvíz előtti civilizáció tárgyi emlékei - köztük a Flavius által említett „tudás kőoszlopa” - esetleg fennmaradhattak, megkönnyítve ezáltal a túlélők számára az újrakezdést.

Korszakváltás küszöbén

A Föld felszíne, sőt az egész Naprendszer egykori katasztrófák emlékeit őrzik. A gigantikus aszteroida-kráterek méretéből arra lehet következtetni, hogy ha létezett akkoriban civilizáció bolygónkon, az nagy valószínűséggel elpusztult a becsapódás nyomán keletkezett földrengések, szökőár és a következményként jelentkező időjárási anomáliák következtében. Graham Hancock angol bestsellerszerző „Istenek kézjegyei - Kutatás a kezdetek és a vég után” (Alexandra Kiadó, 1998) című könyvében ókori térképek vizsgálata alapján azt állítja, hogy a kontinensek a múltban másképp helyezkedtek el mint ma, például az Anktartisz jégmentes, növényzettel borított föld volt, valahol a jelenlegi Dél-Amerika földrajzi szélességén. A kontinensek átrendeződése okaként Hancock a földkéreg „elcsúszását” említi. Mások szerint a Föld tengely és a Nap körüli keringési sík a múltban merőleges szöget zárt be, szemben a mai ferde síkkal. Ez a pályamódosulás okozhatta a feltételezések szerint az évszakok kialakulását, amelyet az ószövetségi leírás a vízözön utánra datál.
A tudósok általában egyetértenek abban, hogy a régészeti leletek és az írott források alapján a ma ismert civilizációk minden átmenet nélkül, mintegy 5-6000 éve bukkantak fel a történelemben. (Bár egyes emlékekről, így például az egyiptomi szfinx törzsét képező kőtömbről vagy a stonehenge-i obeliszkekről ennél régebbi dátumot is feltételeznek.) Az előzményeket homály fedi: ebbe a történelmi vákuumba - az ősi civilizációk teoretikusai szerint - akár az Atlantisz-legenda, akár a Biblia preádámi illetve özönvíz előtti világa beilleszthető lehet.
Az Atlantiszról szóló mítoszok legszorgalmasabb népszerűsítői ma a New Age irányzatához tartozók közül kerülnek ki. Közismert, hogy az „új kor”-ideológia szerint a föld egy átfogó korszakváltás előtt áll, amely egyaránt érinti a természetet, az emberiséget és a mindenben jelenlévőnek tartott „holisztikus tudatot”. E korszakváltás számos New Age-tanító szerint az egykori tökéletes birodalom mintájára egy, az emberiség és a szellemvilág közötti határokat nem ismerő világ, az Új-Atlantisz eljövetelét készíti elő.
Az atlantiszi világ küszöbönálló újrafelfedezését a mozgalom legnevesebb médiumai, Helena Petrovna Blavatsky, Alice Ann Bailey és Edgar Cayce már a XX. század első felében megjövendölték. Szerintük az ezredforduló táján újra előtérbe lépnek azok a természetfeletti lények („felsőbb mesterek”, a „Hierarchia”), akik befolyásuk alatt tartották a hajdanvolt aranykort. Ezen elméletek megjegyzik ugyanakkor, hogy a magasabb szintre történő átmenet nem lesz fájdalommentes: természeti katasztrófák, pusztító világháborúk és más megrázkódtatások kísérik majd, amelyek célja, hogy az elmaradott, és fejlődésre képtelen csoportoktól - úgymond - „megtisztuljon” a föld.
Alice Bailey azt írta 1947-ben az eljövendő világkonfliktusról: „A feszültségek a világban és különösen a Hierarchiában olyanok, hogy egy újabb és valószínűleg végső világválságot fognak eredményezni, hacsak nem következik el bolygónkon a szellemi élet olyan felgyorsulása, amelyen keresztül a régóta várt Új Kor feltételeinek eljövetele megdöbbentően gyorssá válik…” (The Rays and the Initations, 1947)
A New Age-próféták nem titkolták el azt sem, hogy a „nagy ugrás” és az emberiség megszabadítását ígérő New Age-messiás eljövetelének akadályozói szerintük az ortodox, hitükhöz ragaszkodó zsidók és keresztények. Szintén Bailey írja: „(…) Az ortodox judaizmusnak, amelyben mélyen fészkel a gyűlölet, lassan el kell tűnnie; mindennek meg kell változnia, hogy felkészüljön a világ arra a kijelentésre, amelyet a Krisztus fog elhozni.” Továbbá: „El fog jönni bizonnyal egy kor, amikor a Felvilágosodottak fognak uralkodni, akik nem fogják eltűrni, hogy (…) bárki előírja nekik, hogy miben higgyenek ahhoz, hogy üdvözüljenek. (…) Várható, hogy az ortodox kereszténység először el fogja utasítani a Krisztusról szóló új teóriákat, amelyeket az okkultizmus képvisel (…), de egyre nehezebben fogják az értelemmel bíró embertömegeket rávenni arra, hogy (…) fanatizmussal vagy hisztérikusan átadják magukat.” (The Externalisation of the Hierarchy, 1957)
A radikális Új Kor egyes teoretikusainak írásaiból kitűnik, hogy számukra a tömegkatasztrófák és a világháborúk a megtisztulás eszközei. Eszmerendszerüket a kérdést keresztény-humanista szemszögből vizsgáló kutatók, így többek között az amerikai Gary Kah a globalizmus gyökereiről szóló könyvében (Demonic Roots of Globalism, 1996) rasszistának és vallásilag mélyen intoleránsnak minősíti, jóllehet szerinte céljaikat gyakran a globális összefogás és harmónia jelszavai mögé rejtik el.
Edgar Cayce szerint az Új-Atlantisz egy kataklizmasorozat nyomán fog ismét előbukkanni. Követői szerint ilyen katasztrófákra vonatkozó jövendölések megtalálhatók a különböző kultúrkörökben: Nostradamus
- az utóbbi hónapokban némileg tekintélyét vesztett - jövendöléseitől kezdve a hopi indián próféciákig.

A föld vajúdása

A természetben bekövetkező apokaliptikus jelekről a Bibliának is sok mondandója van. Ismert, hogy mind a zsidó, mind a keresztény vallási várakozás legfőbb tárgya a Messiás eljövetele és földi uralmának, az új aranykornak a beköszönte: „Mert megvígasztalja az Úr Siont, megvigasztalja minden romjait, és pusztáját olyanná teszi, mint az Éden, és kietlenjét olyanná, mint az Úrnak kertje, öröm és vígasság találtatik abban…” (Ésaiás könyve 51,3)
Mind az Ó- mind az Újszövetség egyértelművé teszi azonban, hogy a messiási korszakba történő belépés előtt sok megrázkódtatáson kell a földnek átesnie. Erről az átmeneti korszakról, amelyet földrengések, járványok, éhínségek és etnikai háborúk jellemeznek, Jézus mint „sok nyomorúságnak [az eredeti szerint: „szülési fájdalom”] kezdetéről” beszél (Máté evangéliuma 24,8). Pál apostol ugyanezt az időszakot szintén a terhes asszonyra szakaszosan rátörő szülési fájdalmakhoz hasonlította. (Thesszalonikabeliekhez írt 1. levél 5,3)
A természeti katasztrófák megsokasodása és több, szinte megoldhatatlannak látszó globális probléma (környezeti ártalmak, katonai-gazdasági-vallási konfliktusok) egyidejű jelentkezése világszerte felkeltette nemcsak az aggódást a föld jövője miatt, hanem a radikális változás iránti várakozást is. Arra a kérdésre, hogy lesz-e az emberiségnek egy második aranykora, és ha igen, akkor azt az emberek és félistenek spiritualista Új-Atlantiszának vagy a Messiás által újjáteremtett földön lévő Új-Jeruzsálemnek hívják-e majd, a jövő évezred adhatja meg majd a választ.


Részletek Platón leírásából
„(…) Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek ez a tája ilyen volt: a tenger felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. (…)
(Platón: Timaiosz 113-115, Platón összes művei, Európa Könyvkiadó, 1984)
„(…) Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek, és még lesz is; tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer egyéb okból más enyhébbek is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethón, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva - minthogy képtelen volt atyja után hajtani - a földön is felperzselt mindent, s maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitestek pályájukról való eltérése, és a földi dolgok nagy időközönként bekövetkező pusztulása a túl sok tűz miatt. (…) Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre
elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályozza a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel.”
(Kritiasz 22., uo.)