Vissza a tartalomjegyzékhez

BORBÉLY LÓRÁNT
Krokodilkönnyek vagy valós érzelmek

"Kínai krokodilkönnyek" címmel jelent meg a Hetek május 15-i számában cikk a belgrádi nagykövetséget ért bombatalálat pekingi visszhangjáról. A kínaiak viselkedéséről sokan sokféle véleményt alakítanak ki, de egy nézőpontból mindegyik megegyezik, mégpedig abból, hogy mindenki a saját kulturális hátterét alapul véve alakít ki véleményt. Hogy a kínaiak mit miért csinálnak, vagy mire hogy és miért pont úgy reagálnak, csak kultúrájuk ismeretében érthetjük meg.

Pekingi diákéveim elején figyeltem fel a kínai televízióban azokra a főleg kosztümös sorozatokra, amelyek különös érzelgősségükkel keltettek feltűnést. „Bocsáss meg nekem nővérem!” szól sírva az egyik női szereplő, de a másik sem marad adósa: „Minden az én hibám, nem érdemlek bocsánatot” - zokogja a másik, és közben folyik a könny… Hogy végül ki vitte el a balhét, arra nem emlékszem, a túláradó érzelemnyilvánítás kötötte le a figyelmemet. Hamarosan más nyelvgyakorlási módot választottam, és áttértem a külföldi filmekre, amelyeket a szinkron miatt könnyebb is volt megérteni. Azért a kérdés továbbra is megmaradt: Ezek barátságos emberek, akik egymással tisztelettudóak, a külföldivel kedvesen elbeszélgetnek, a társadalmi kommunikációjuk során racionális és célratörő gondolkodásuknak megfelelően a kisebb-nagyobb súrlódásokra, sérelmekre ügyet sem vetnek, miért vannak mégis ilyen nagy érzelmi kilengéseik?
Egy idő után komoly aggodalommal töltött el a harag és a düh képi megjelenítése. Ki ne látott volna távol-keleti kung-fu filmet, vagy délkelet-ázsiai akciófilmet? Talán néhányan láttunk hazafias kínai történelmi filmet is, ahol a csatajelenet csak a gyenge minőségű filmtrükk miatt nem tartozik a horror kategóriájába. Ugyancsak első élményeim közé tartozik a pekingi opera, amelyből a kívülállókat - még akkor is, ha ismerik a darabot és értik az énekelt dialógusokat - leginkább a művészi jelmezek, azok között is az álarcok ragadják meg. Ezek akár ötven méterről is észrevétetik a szereplő jellemét, olyan erősen megrajzoltak az arckifejezések. Régen a vásári előadásokat a tömeg nagyon messziről is nézte. Olyan érzés, mint amikor idehaza gyermekelőadásokon erős a mimika, jobban gesztikulálnak, hogy a picik is fogják az adást. A jó jó, a gonosz gonosz, a végén a jó győz, a gonosz megszégyenül, a gyermekek lelkesen tapsolnak.
„Akarsz-e most meghalni? Mert én igen.” - döbbentett rá a túllendülő érzelmek valóságára kínai barátnőm a diákszerelem legelején. Igazából nem akart meghalni, csak valami végletesen nagyot akart mondani, hogy a szerelmét kifejezze, és láthatóan eluralkodtak rajta az érzelmek. A hajdani kapcsolatban aztán megismertem arcán több más, erőteljes érzelmet, mint megannyi pekingi operamaszk: vidám, szomorú, haragos, dühös, megbántott, büszke… Néha azt hittem, hogy színházat játszik, de aztán beláttam, hogy a film és a színház valós érzelmeket ad elő.
A visszafogott és túláradó érzelmek jellemzik a kínaiak nemzeti érzését is. A legutóbbi NATO-támadás után egyfajta beletörődést várt el tőlük a világ. Sokan viszont nem tudtak gátat vetni a kitörő indulatoknak. „Mitől vannak ennyire kiakadva ezek a pekingi fiatalok? Hiszen mondtuk, hogy bocs, rossz térképet néztünk. Aztán meg jobb, ha szépen csendben maradnak, mert annyi katonai titkot loptak, és amúgy is Amerikába jönnek tanulni!”- mondják a nyugatiak.
A történelem során Kína egyesítése nagyon sok véráldozattal járt, nem csak a hatalmi harcok, hanem a politikai tisztogatás következtében is. Az értelmiséget is komoly atrocitások érték, a korabeli kínai kultúra a könyvégető kampányok során maradandó veszteségeket szenvedett. A dinasztiák váltakozásának mindig hasonló forgatókönyvét figyelhetjük meg. A császárt és az uralkodó osztályt egy idő után annyira elrepítette a hatalom mámora, hogy a nép fellázadt a lehetetlen életkörülmények miatt, majd a polgárháború végén általában a felkelés vezetője lett a császár, és alapított dinasztiát. Az idegen, nem kínai dinasztiák polgárháborús helyzetbe beavatkozva szerezték meg a hatalmat, vagy hódításukkal szemben a vezetők hibái által legyengült ország nem tudott kellő ellenállást tanúsítani. Sohasem az idegen hódítók asszimilálták a kínaiakat, hanem pont fordítva, a hódítók váltak nyelvükben, kultúrájukban kínaivá. Ennek a kulturális fölénynek a sikerét látva azóta is fájó seb a kínaiaknak az, hogy Kína az európai hatalmakkal szembeni konfliktusaiban a XIX. századtól folyamatosan alulmaradt. Más tényezőkön kívül különösen a külföldi hatalmak beavatkozása keltett olyan folyamatokat, melyeknek következtében az egységes és erős Kína újbóli létrejötte a bizonytalan messzi jövőbe helyeződött. Azóta a kínaiak lelke mélyén ott van a bizonyítási vágy. A kínai történetírás csak Mao Ce Tungot tartja az első Csin császárhoz hasonló formátumú államférfinak. Csin császárt talán megszépíti a történelmi távlat, Mao Ce Tung viszont még nem volt túl rég. Mégis együtt említik őket, mint az ország nagy egyesítőit, és a legtöbb kínai hajlandó szemet hunyni Mao nyilvánvaló bűnei felett azért, mert Kínát egyesítette és nagyhatalommá tette: ő volt az, aki a kínai álmot, hogy Kína ismét nagyhatalom legyen, valamiképpen realizálta. Hogy milyen áron? Talán ez az a pont, amikor a kínai hajlamos összeszorítani a fogát és elfojtani érzelmeit, amelyek a gát átszakadásával túláradó módon törnek ki.
Ezzel az árral a kínaiak nagyon is tisztában vannak, mégis többségük rábólint a számlára. A Nyugat pedig inkább csak az összegére tekint és gyakran csodálkozik, hogy a kínaiak mit hogyan és miért pont úgy csinálnak.
(A szerző tolmács, műfordító)