2003/8.

Könyvszemle

Károlyi Mihály levelezése V. 1945-1949. Szerkesztette Hajdu Tibor

Károlyi Mihály összegyűjtött levelezése kiadásának története némi összhangot mutat Magyarország első köztársasági elnökének hányatott életével. A levelezés első kötete 1978-ban jelent meg, amit a második és a harmadik kötet csak 1990-ben és 1991-ben követhetett. A politikai okból feltornyosult akadályok eltűntek, viszont a gazdasági nehézségek újabb késlekedést okoztak. A késedelemből azonban haszon is származott.

Újabb anyagok váltak megismerhetővé, s emiatt az ötödik kötet terjedelme az eredeti elképzelést alighanem jócskán meghaladja.

A levelezés kiadása még nem teljes, hiszen az 1930-1944 és az 1949-1955 évek anyagát magukba foglaló kötetek még hátra vannak, de bízhatunk abban, hogy a szerkesztő állhatatossága és az MTA Történettudományi Intézetének támogatása eredményes lesz.

Felvetődhet a kérdés, hogy mi indokolja Károlyi Mihály levelezésének kiadását. A személy, vagy inkább a levelek jelentősége? Úgy gondoljuk, hogy mindkettő, - de a személy fontossága az elsődleges! Már az is elég, hogy az ország első köztársasági elnökéről van szó. Az sem közömbös azonban, hogy milyen volt a szóban forgó személyiség, milyenek voltak tevékenységének körülményei. Nem hagyható említés nélkül az a közismert tény, hogy jóllehet Károlyi Mihály a nagybirtokos arisztokráciából származott, korának egyik legkövetkezetesebb demokratájává vált, aki a magyar tömegek felemelkedését tartotta mindennél előrébb valónak. A kiváltságos osztály tagjaként, mint a többi arisztokrata, élhetett volna kedvteléseinek. De hiszen úgy élt - vélhetjük -, hiszen az ő kedvtelése az egyszerű emberekért folytatott tevékenykedés volt! Történelmünkben ez nem példa nélküli, bár a sor nem túl hosszú. Elég, ha a nagy száműzöttek - II. Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos - életútja ötlik az eszünkbe. Sokan gáncsolták őket, mind a kortársak, mind az utókor részéről. S bár nem állítható, hogy hibátlanok lettek volna, ám akik megkérdőjelezték hozzáértésüket, felrótták idealizmusukat, sőt naivitásukat, azok általában nem a hibák miatt, hanem a pozitív tettek miatt fordultak szembe velük.

Károlyi levelezése ötödik kötetének idő-határait tekintve úgy is fogalmazhatunk, hogy az emigrációtól emigrációig terjedő korszakot öleli fel. A szerkesztő ezzel kapcsolatos döntését az is indokolja, hogy ily módon bepillantást nyerünk a nyugati magyar emigráció történetének egy fontos szeletébe, s emellett megismerhetjük Károlyi ekkori gondolatait, elképzeléseit is.

A Károlyi által és a hozzá írt levelek közel egyharmada származik ebből az időből. Kiemelkedő fontosságú az 1945 márciusában régi hívének, Hajnal Jenőnek írt hosszú levél (a 30. számú), amelyben megfogalmazza politikai állásfoglalását kora fontos kérdéseiben, a tervgazdaság szükségességétől a sztálini politikáig. Magyarázatot ad - mintegy magának is - arra, miért tartja ekkor elfogadhatónak (talán szükségesnek is) a harmincas évek szovjetunióbeli pereit, politikai tisztogatásait.

S persze kitér a magyarországi helyzetre is. Álláspontja szerint "a horthyzmus és a szálasizmus között nincs különbség", s "Magyarországon nem lehet más politikát csinálni, mint megnyerni Teleki és Horthy volt híveit, és baloldali kontroll mellett azokat is részesévé tenni az átalakításnak, akik azt mindig ellenezték".

Az első és döntő kérdés "a radikális földreform", amely "ha megvalósul, valóban egy komoly demokráciának vetjük meg az alapját, amely a magyar életet tökéletesen átalakíthatja". (66. p.)

Minden más csak ezután következhet. A helyzetet bonyolította a magyar baloldal számbeli gyengesége, ami miatt Károlyi hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akikkel pedig fontos kérdésekben nem értett egyet. A levelekből kitűnik, hogy Károlyi alapvető törekvése Magyarország demokratizálása volt. Ennek elérése érdekében együttműködött olyanokkal is, akikben azután csalódnia kellett, s elvállalt olyan posztot, amelytől azt remélte, hogy abban az országnak hasznára lehet.

A levelek olvastán felmerül a kérdés: szerepe volt-e Károlyi magatartásában, tetteiben naiv idealizmusának? Úgy tűnik, hogy a válasz részben igenlő kell legyen. Emiatt nem ismerte fel idejekorán a sztálini politika valódi arculatát, s ezzel is összefügg, hogy kezdetben félreismerte Rákosit. De ezzel magyarázható Benešsel kapcsolatos reménye is, ami a magyarokkal kapcsolatban oly látványosan tévesnek bizonyult. Másrészt azonban az is látható a levelekből, hogy Károlyi széleslátókörű, a helyzetet reálisan mérlegelő egyéniség volt. Ezt példázzák többek között az újabb világháborútól való félelem alaptalan voltát magyarázó fejtegetései 1947-ben írt követi jelentéseiben. A párizsi követi poszt elfogadásából következett egyébként követi jelentéseiben nemegy olyan megfogalmazás, ami független helyzetben talán másként hangzott volna (például Pfeiffer vagy Mindszenty kérdésében: 420. illetve 688. p.).

Illúziómentessége, a helyzet reális megítélése 1946. májusi hazajövetele után több levélből is kiderül (így Gyöngyösi külügyminiszterrel kapcsolatos megjegyzéséből : még Albánia sem kockáztatná meg, hogy a külügyminisztere egy idegen nyelvet se beszéljen [288. p.], vagy a magyar kommunisták nacionalista propagandájáról írottakból [289. p.]).

A kötetet szerkesztő Hajdu Tibor, és a szerkesztésben közreműködő Litván György gondos munkájának eredményeként legújabb kori történelmünknek forráskiadványokban eddig még igencsak szűkös választéka egy értékes összeállítással gazdagodott.

A levelekhez írt jegyzetek hasznos tájékoztatással szolgálnak az olvasónak, csakúgy, mint a leveleket követő mutatók és az időrendi áttekintés. (Hajdu Tibor (szerk.): Károlyi Mihály levelezése V. 1945-1949. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, 788 p.)

Csató Tamás

a történettudomány kandidátusa


<-- Vissza az 2003/8. szám tartalomjegyzékére