2002/11.

Könyvszemle

Búcsú Hegedűs Andrástól. Szerkesztette: Rozgonyi Tamás - Zsille Zoltán

Élete vége felé, betegségével küszködve, magányos számvetései közben egy középiskolai használatra szánt szociológia-tankönyv került Hegedűs András kezébe. S a könyv olvasgatása közben egy Montaigne-idézet a naplójába: Mit ér a tudomány, ha értelme nincsen. "Ha tudtam volna, hogy ez lesz a szociológiából, nem áldoztam volna érte ennyit se" - olvasható az aznapi jegyzet summája utolsó művében: a túlélőknek szóló intelmeiben. (144. o.) Az új magyar szociológia megalapítója nem sokra tartotta az újabban művelt magyarországi szociológiát. Az érdektelenség fordítva is fennállt és fennáll: az utóbbi másfél évtizedben felnőtt szociológus-generációk sem tartanak sokat, de keveset sem Hegedűs Andrásról. Nem nagyon ismerik. Van azonban ebben a szakmai közösségben néhány korosztály: a mai ötvenesek és idősebbek, akik számára - ha ismerték őt személyesen, ha nem - a Hegedűs nevével összekapcsolt szociológia fogalom.

Jó ötéves készülődés után, 1963. március 15-én, Hegedűs András vezetésével meg alakulhatott az MTA Szociológiai Kutatócsoportja. A pártvezetőség jó kezekben tudhatta az új intézmény irányítását. Az 56-os kimenekítés után Moszkvából hazatért sztálinista miniszterelnök személye ekkor még garanciának tűnhetett: ezzel a tudományterülettel - még ha az érintkezésbe kerül is az ideológia kényes pontjaival - nem lesznek "gondok". Aztán csakhamar lettek gondok. A hatvanas évek végére a szociológia a társadalomról folyó kritikus értelmiségi diskurzus fontos hivatkozási háttere, diszciplináris vonatkoztatási kerete lett. Jórészt Hegedűsnek köszönhetően. Az évtized második felének talán leginkább provokatív vitái - a társadalom szerkezetéről, a bürokráciáról, a szocialista tömegtársadalom humanizálhatóságáról, a társadalomtudomány értelméről - a szociológiából indultak ki. Többnyire Hegedűs kezdeményezésére, akinek szocializmus melletti sajátos elkötelezettsége egyre kínosabb lett a hatalom számára. Előbb a nómenklatúra vetette ki magából, majd a hetvenes évekre a hivatalos tudományból is kitessékelték.

A szerveződő demokratikus ellenzék viszont nem fogadta be minden fenntartás nélkül. Ha közéjük tartozott is, nem volt közéjük való. Margóra szorulva sem felelt meg igazán az elvárásoknak. Talán az autodidakta szociológussal szembeni filozófusi fölénytudatnak is része volt ebben. Ez az ellenzék - még ha távolodóban volt is Lukácstól - valószínűleg sokat átmentett a Mester szociológiával szembeni averzióiból. A nagyobb problémát mégis inkább Hegedűs személyisége és szellemi habitusa okozta. Anakronizmusnak tűnt makacs kötődése egyenlőség-ideáljaihoz és a nyugati parlamentáris rendszerek alternatívájaként elgondolt önigazgatásos, a bürokráciát társadalmi ellenőrzési mechanizmusokkal kordában tartó munkásdemokráciához.

A nyolcvanas években az az informális ismertség - ha úgy tetszik: nimbusz - is jócskán megkopott, ami a szociológusok körében kényszernyugdíjazása után is sokáig övezte. Kávéházi és kocsmai "fogadóóráin" gyérült az érdeklődők és hívek száma. Ennek nem csak a kényszerű szilencium volt az oka. Megváltozott a társadalomkutatás: Hegedűsnek és a szociológia szaktudományi programjába belenőtt nemzedékeknek nem sok mondanivalójuk volt egymás számára. Maradt a család, egy-két régi barát meg az emlékei. Az évtized vége felé már inkább az emlékező - emlékei felidézésével vezeklő -, mint a társadalomkutató Hegedűs András keltett érdeklődést. Jóízű beszélgetések közben egyre többször és egyre mélyebbre ásott emlékeiben. Szerette az oldott társalkodást. S ekkor már hódolhatott másik szenvedélyének is: utazhatott újra. Külföldön a békemozgalmárok, az eurokommunisták inkább méltányolták az autonóm csoportokról, az önigazgatásos munkásdemokráciáról alkotott koncepcióját, mint a hazai demokratikus ellenzék.

A rendszerváltás éve őt is lázba hozta. Igaz, a Justitia-program fenyegető árnyával a feje fölött, munkásakadémiát szervezett. "Közéleti munkások" képzésére, "hogy alárendelt helyzetükből műveltségük kulturális színvonaluk növelésével emelkedjenek ki, és egyben alkalmassá váljanak arra, hogy különböző kezdeményezésekben, beleértve a hatalmi apparátusok feletti intézményesült és nem intézményesült ellenőrzést, tevékeny szerepet tudjanak játszani." (127. o.). A program - pártállami kifejezéssel élve - nem bizonyult igazán "időszerűnek". Aztán a betegség, a visszavonulás következett, s Hegedűs András az ezredfordulóra elfelejtődött. Halálhíre s a jelképes dátum - 1999. október 23-án hunyt el - valószínűleg mégis sokakban idézett fel emlékeket erről a különös pályáról, s a mögöttünk hagyott évtizedek hirtelen hihetetlen messzeségbe került világáról. S a már nem fiatal pályatársaknak talán a lelkiismeretét is felkavarta kissé. Ha az idő kizökkenni látszott is alóla, sokan tudták: nagy formátumú személyiség, az újabb kori magyar szociológia egyik legszínesebb egyénisége távozott közülünk. Több figyelmet érdemelt volna.

Ez a búcsúkötet az elmaradt figyelem utólagos jóvátétele. Megalkotásának gondolata szinte már a sírtól hazafelé menet felvetődött. Létrejöttét a család segítette. A szervezés-szerkesztés aprómunkáját Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán végezte.

A Búcsú Hegedűs Andrástól igényes kiállítású, jól szerkesztett, tartalmas kiadvány. Első fejezete válogatás Hegedűs írásaiból, ezt a pálya legkényesebb szakaszait, az 56-os forradalmat felidéző interjúk követik, végül a kortársak, barátok, ellenfelek és pályatársak emlékezései következnek. Az írások egy nagyívű pálya jellemző dokumentumai: a politikai botrányt kavaró 1965-ös Valóság-cikktől (Optimalizálás és humanizálás) az utolsó - munkásakadémiás - aktivizálódásáig, s a végérvényes visszavonulás rezignált bölcsességű aforizma-válogatásáig. Érdekes olvasmány. A hatvanas évek, a zenitjére ért "létező szocializmus", a "mechanizmusreform" kutatója számára mindig megkerülhetetle nek lesznek Hegedűs modernitás- és bürokrácia-koncepciói, struktúraelemzései, üzemszociológiai munkái. Nem annyira az akadémikus követelmények szerinti tanulmányírás, inkább a társadalompolitikai revue, a Jászi-féle "tudományos publicisztika" hagyományába illeszkednek ezek az írások. A magyar szociológia legértékesebb tradíciójába.

56: a trauma és a tabutéma Hegedűs életében, amit végig kerülgetett, s amit végül is sohasem akart-tudott megkerülni. Beszélt róla, egyre többet mondott róla s szerepéről a történtekben, még azon az 1998. február 26-i estén is, amikor Zsille Zoltán utoljára faggatta a nyilvánosság előtt. S Hegedűs utoljára hagyott kérdőjeleket maga után. Az estéről készült jegyzőkönyv-részlet a kötet talán legérdekesebb írása.

A könyv egésze, de a visszaemlékezések fejezete különösképpen, azt hiszem, azért lett jó, hiteles és érdekes életpálya- és kordokumentum, mert a szövegekbe nem nyúltak bele.

Van, aki elvből toleráns, van, akinek ilyen a természete. Hegedűs - legalábbis miután maga mögött hagyhatta a nómenklatúra kényszerzubbonyait - az utóbbi kategóriába tartozott. (Egy hatgyermekes családapa, gondolom, amúgy sem igen problematizálhatja túl a másság elfogadását.) Búcsúképpen huszonegyen idézik fel Hegedűs alakját és művét. A meglehetősen heterogén névsort a demokratikus ellenzék körébe tartozott történész, Szabó Miklós nyitja és az örökös marginalitásra szorított alanyi szociológus, Zsille Zoltán zárja, akinek az "Öreggel" bonyolódó viharos barátsága folyamán szenvedélye lett a Hegedűs-rejtély megfejtése. Szabó írása - a sírnál mondott beszédének szövege - Hegedűs megkapó charme-jának felidézése mellett a pálya egészét is mérlegre teszi. "Semmi sem múlt rajta, de mindenért részfelelősség terheli" - írja. (202. o.) Másutt: "A rákosista bárkát annak süllyedése előtti pillanatban hagyta el, de a Kádár-rendszerrel annak hatalma tetőpontján fordult szembe." (204. o.) Pontos és méltányos megállapítások.

Végül essék szó a hiányosságokról is: a szöveggondozás elnagyoltságáról, a pontatlanságokról, a nevek és intézmények hibás feltüntetéséről, a zavaró elírásokról. Hegedűs pályájáról szólva természetszerűleg egybemosódnak tények és legendák. Olykor ő is különbözőképpen emlékszik önmagára. A szerkesztők tiszte ilyenkor jegyzetekkel pontosítani a szöveget. Mindezekért, a betűelütésekkel együtt, nem a nyomda ördöge, a szerkesztő a felelős. (Osiris Kiadó. Budapest, 2001, 345 )

Saád József

egy. docens (ELTE)


<-- Vissza az 2002/11. szám tartalomjegyzékére