2002/7.

Könyvszemle

Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia

A 20. században kialakult generatív-strukturális nyelvelmélet fő törekvése: nyilvánvalóvá tenni azt a szabályrendszert, amelyet voltaképpen minden ember elsajátít, amikor nyelvi képessége gyermekkorában kifejlődik. Ebben az elméleti keretben az első hazai kötetet még Károly Sándor szerkesztette (és részben írta): Előkészítő dolgozatok a magyar nyelv generatív nyelvtana témaköréből. Az e munkát követő két évtizedben részben a nyelvészek új derékhada, részben a még fiatalabbak csoportja készítette elő, illetőleg jelentette meg Kiefer Ferenc szerkesztésében a Strukturális nyelvtan első, mondattannal foglalkozó részét (1992ben), majd a másodikat, a fonológiakötetet (1994ben).

A magyar nyelv alaktanát tárgyaló jelen kötet azért is lett az utolsó a sorozatban, mert a szintaxissal és a fonológiával szemben az effajta kutatásoknak, amelyeket elméleti megalapozottsággal végeznek a magyar alaktanban, vajmi kevés előzményük volt. A hagyományos morfológiai kutatás a nyelvben meglévő morfológiai alakzatokat vizsgálta és írta le, a strukturális-generatív nyelvtan viszont azt kívánja leírni, miféle morfológiai szabállyal hozható létre (generálható) valamely, a magyarban létező vagy lehetséges morfológiai alakzat. Az elméleti nyelvészetben, s nem csupán Magyarországon, az alaktani kutatás (amint Kiefer Ferenc írja is az előszóban) mostohagyermek volt; ma sincsen egységes, mindent átfogó morfológiaelmélet.

A kötet tizenhárom részből épül fel, továbbá függelékként Pléh Csabának A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusairól című, Prószéky Gábornak A magyar morfológia számítógépes kezelése című és a talán alkalmazott morfológiának is nevezhető tárgyú fejezeteit olvashatjuk. Az Irodalomjegyzék és a Tárgymutató zárja a könyvet.

Az első fejezetben a morfológia általános kérdéseit mutatja be Kiefer Ferenc. A morfológiaelmélet a morfológiának a szótárhoz, a mondattanhoz és a fonológiához való viszonya tisztázása nélkül nem lehetséges. Kiefer szerint a morfológia helye a szótár, tekintet nélkül arra, hogy ragozásról, szóképzésről vagy szóösszetételről van szó. Ugyanakkor a fonológiának is van beleszólása a morfológiába (morfofonológia), a morfológiát érintő kérdések közül azok a legfontosabbak, amelyekben a morfológiai folyamatoknak fonológiai következményei vannak. A szintaxis esetében hasonló a helyzet.

Kiefer Ferenc alapos elemzések után rámutat, hogy a morfológiaelméletek egyike sem tökéletes, ám mindegyiknek van értékes része, így helytelen volna az egész elmélet elvetése. Az általa bemutatott elméletek mindegyike valamilyen szempontból használhatónak bizonyult.

A morfológia általában és különösen az agglutináló nyelvekben (így a magyarban is) a szóalakok tanulmányozásának diszciplínája. Azt tárja föl, miként jönnek létre az elemi morfémákból olyan egységek (morfémaláncok), amelyeknek viszonylagos önállóságuk van. Ezeket a morfémaláncokat a hagyomány szavakra és toldalékokra bontja. A Szavak, szófajok, toldalékok című második fejezetben Kenesei István magának a szónak általános fogalmáról, a szófajok minéműségéről, továbbá a toldalékokról, egyes csoportjaik elkülönítéséről ír.

A harmadik fejezet: A szóképzés, amelyet Kiefer Ferenc és Ladányi Mária írt, s ugyancsak tőlük való a Morfoszintaktikailag semleges képzések című fejezet, a negyedik, amelyben a főnévképzés, a melléknévképzés, az igeképzés stb. van leírva.

A következőkben Komlósy András első sorban a valószínűleg legtermékenyebb igeképzőnek (at, et, tat, tet) a tulajdonságait igyekszik föltárni. Laczkó Tibor dolgozta ki a könyv hatodik, valamint hetedik fejezetét: Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés; A melléknévi és határozói igenévképzők.

Az igekötők fejezete Kiefer és Ladányi munkája, a Szóösszetétel és A ragozás fejezetei Kiefertől valók. Az összetett szavak sokféleképp osztályozhatók, vizsgálhatók számos szempont szerint, amit Kiefer meg is tesz. Külön kitér a szóösszetétel termékenységének kérdésére, amelyet a generatív munkák sem szoktak érinteni. Kiefer morfotaktikailag termékeny szóösszetételi mintáról beszél, s a főnév, az ige, a melléknév és a határozó főkategóriákra szorítkozva mutatja be a típusokat, illetőleg ezeknek a magyarban való megvalósulását. A magyar főnév és az ige ragozása kapcsán Kiefer Ferenc áttekinti az inflexiós kategóriákat, ezzel kapcsolatosan megvizsgálja a magyar grammatikaírásban hagyományosan jelentéstani-funkcionális és pozicionális szerepkör alapján elkülönített ragnak és jelnek a tulajdonságait, s megállapítja, hogy nincs értelme a terminológiai megkülönböztetésnek. (Gyakorlati meggondolásból továbbra is használja a "rag" és a "jel" elnevezéseket, mindkettőt inflexiós toldaléknak tartva.)

A kötet 11. fejezetét - Zárójelezési paradoxonok - Laczkó Tibor dolgozta ki. A 12. részt: Az inflexió jelenségek szintaktikai háttere Bartos Huba írta. Az utolsó, tizen harmadik fejezetet: Morfofonológia jelenségek Rebrus Péter írta. A magyar nyelvben létező toldalékokat veszi számba, a magánhangzó-harmóniát, a hangkivetést, a rövidülést, a vtövűek kérdéskörét és a tővégi nyílt magánhangzó nyúlását (csupán a fő kérdéseket említve).

A könyv annak ellenére, hogy zömében nem a hagyományos magyar nyelvészet szaknyelvét használja, könnyen olvasható. Meglehetősen kevés helyen botlunk (nem csupán nyelvtudományi) zsargonelemekbe. Jobbára az elméleti megalapozottsághoz tartozó (és viszonylag új) kifejezések is belesimulnak a szakmai nyelvezetbe, legföljebb a magyar helyesírási hagyománytól térnek el némelyik fejezetben a nagy kezdőbetűs írásmód miatt (Szétosztott Morfológia; Visszakereshetőségi Feltétel stb.). Egyébként az effélék írásmódja nem mindig következetes a helyesírásban sem, a tipográfiában sem.

A múlt század végére a nyelvtudományban már olyan széles területeken bontakozott ki a kutatás, hogy voltaképpen nincs nyelvész, akinek teljes áttekintése lehetne. A strukturális-generatív nyelvészeti módszerek szétterjedése ugyanilyen következményű. Korábban A magyar nyelv történeti nyelvtana ugyancsak egy vaskos kötetet szentelt a magyar alaktan történetének (Morfematika címmel). A tudományosságban akkor fölmerült: korunkban szabad-e ennyire túlburjánzó összegzéseket készíteni. A kérdés a voltaképpen az új grammatikus hagyományokból következő történeti monográfia esetében arra utalt, hogy a kutatások meglehetősen hamar avulttá teszik vagy tehetik az efféle összegzéseket, illetőleg bizonyos mértékig fékezik a kutatást, azt a látszatot keltve, hogy a legtöbb kérdést már oldották. Ugyanezt a problémát a strukturális nyelvtan hatalmas kötetei kapcsán is föltehetjük. A jelen morfológiakötet nehezen követhető részterületeket fedezett föl a legkülönfélébb elméleti megalapozottsággal. Azonban nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az összegzés az új kutatási módok, eljárások összegzése is, amelyekkel az eredmények összegzése természetszerűen jár együtt. Ezért A strukturális nyelvtan jelen kötete - hasonlóan az előző kettőhöz - a 20. század utolsó évtizedei elméleti nyelvészetének példás magyar nyelvészeti megjelenítése. Az a szerkesztő körül kialakult műhely, amely a könyvet létrehozta, számos olyan megfigyelést tett, amely a magyar nyelv alak tanának s közvetve egész nyelvi rend szerünknek új megvilágításba helyezését szolgálják, ez nyelvünknek (és azonképpen önmagunknak is) jobb megismerését teszi lehetővé. A könyv készítését számos előtanulmány segítette, ezek nem jelentek meg (!), így eredményeiket jobbára e kötet viszi be a magyar nyelvészeti tudományosságba. A Kiefer Ferenc által szerkesztett és részben írt Morfológia - és a föntebb már említett két testvérkötet - minden ez utáni magyar nyelvleírásnak immár kikerülhetetlen alapja. (Akadémiai Kiadó, 2000. 1097 o.)

Büky László

a nyelvtud. kandidátusa,
tszv. egy. docens, SZTE


<-- Vissza az 2002/7. szám tartalomjegyzékére