2001/10.

Agy és tudat

Test és tudat egysége és távolsága

Kampis György

A sétáló elme

Amikor testet és elmét mondunk, ez természetesen anyag és szellem, világ és lélek általában vett szembeállítását jelenti. Csak éppen az anyagra, a külvilágra a legjobb és legkézenfekvőbb példa maga a test, az elme pedig valahogyan ebben kénytelen lakni. Ez érdekes és elgondolkodtató. Amikor a legelvontabb kérdéseket kutatjuk, mint amilyen tudat, sokszor az ilyen egyszerű megfigyelések érik a legtöbbet.

Az elme oda jön, ott nyilvánul meg, ahova mi megyünk. Szorosan hozzánk tapad, mindig velünk van, ott fejti ki a hatását (ha van neki), ahol a test található. Számos olyan elmélet ismeretes, amely azt tételezi fel, hogy az elme esetleg nem ér véget a test határainál, de arra nemigen van példa, hogy a testtel való pozícionális kapcsolatot teljes egészében tagadják. Ezt összefoglalóan úgy is mondhatjuk, hogy sétáló elmék vagyunk.

Nagy a csábítás, hogy azt gondoljuk, az elmén nincs is mit tanulmányozni, mert olyan távoli mindattól, amit a tudomány ismer. Sokáig azt is gondolták, hogy anyag és lélek két egészen külön dolog, sőt két külön fajta dolog, vagyis két szubsztancia. Ezzel a dualista elképzeléssel azonban kezdettől fogva számos probléma volt. Ha test és lélek két külön dolog, akkor hogyan irányíthatja az egyik a másikat? Hogyan kapcsolódnak össze? A dualizmus ellen számos megfigyelés és érv ismeretes. Természetesen megkérdezhetjük, mit jelent ebben az összefüggésben egy érv? Végül is elme és test viszonya ténybeli kérdés, és tényeket aligha lehet érvekkel befolyásolni. Mégis, vannak tények, amelyeket nem tartunk valószínűnek vagy lehetségesnek, amelyek igazságát nem várjuk, mert összeegyeztethetetlenek a már elfogadott tényekkel vagy az ésszel. A dualizmussal szemben például számos megfigyelés mutatja testi események közvetlen befolyását az elmére. Ilyenek a sérülések, a gyógyszerek, sőt maga az idegi izgalom. Utóbbiról ebben az összefüggésben el szokás feledkezni, mert annyira nyilvánvaló, holott igen fontos kérdést dönt el. Azért sem várjuk a dualizmus igazságát, mert (közismert változata, a duális interakció) logikailag ellentmond annak a tézisnek, hogy az anyagi világ okilag teljes. Hogy mindennek megvan már a maga oka. Ez a felülhatározottság problémájaként ismert. Aztán egy újabb nehézséget jelent a dualitásnak az evolúcióval való inkompatibilitása. A duális elme ugrást jelent az elmével nem jelentkező lényekhez képest, ezért aki a dualitást vallja, annak az evolúciót tagadnia kell. Mint A fajok eredete új fordításának bevezetőjében alkalmam volt részletesen megmutatni, az evolúció tagadásához azonban az egész tudományt egyszerre kell tagadni - ez egyben illusztráció a tudományfilozófia régi állításához, mely szerint az elméletek nem egyenként, hanem együtt állnak vagy buknak.

Mindezek mellett és helyett azonban elegendő lehet a sétáló elmére gondolni. A sétáló elme nehezen kétségbe vonható egységet, sőt azonosságot képvisel test és lélek között, olyan azonosságot, amely már önmagában is képes megkérdőjelezni a dualizmust. Test és elme miért volnának ugyanis egyszerre egy helyen, ha lényegileg semmi közük nem volna egymáshoz? Az elme és tudat kérdését tehát nem lehet megkerülni.

Monizmus, aztán mégse

A dualista felfogás alternatívája a természettudományok által képviselt materializmus, ahol csak egyféle anyag létezik. Ebből eredően monizmusnak is szokás nevezni. Mintegy százötven éve, Helmholtz óta, vagy a német természetfilozófia és organizmikus biológia bukása óta látszólag ebben a monista szellemben folynak az elmére vonatkozó kutatások. De csak látszólag, mert a monizmust könnyebb hirdetni, mint képviselni.

A századfordulótól kezdődően például a pozitivista elmefilozófia és a behaviorista pszichológia érzet-adatokra alapozza az elme vizsgálatát. Az élettannal kombinálva vagy a nélkül is bemenetekben, kimenetekben és közti transzformációkban gondolkodnak. Ezek a megközelítések, mint maguk az idézett szavak is mutatják, elsősorban a gép-szerűséget hangsúlyozzák, az embert automatának tekintik, azt mondhatjuk, hogy Descartes helyett LaMettrie szellemét képviselik. Mindez nyugodtan jelen időbe tehető, mert a század második felétől tért hódító kognitív megközelítés klasszikus funkcionalista felfogása a lényeget illetően nemigen különbözik ettől. Az elmét valami ingereket (és esetleg szimbólumokat) átalakító szerkezetként képzelik el, a hagyományos pszichológiai fogalmakat ennek a szerkezetnek a jellemzőivel azonosítják. Ilyenek a komputációs elmemodellek, de önmagban véve ugyanerre a sémára épül a későbbi konnekcionizmus is, csak az másfajta transzformációkat használ.

Közhely persze, hogy ez a kép a mechanikus materializmus filozófiáját sugallja és megfordítva. Az is jól ismert, hogy a huszadik században a fizika és a biológia számos vonatkozásban meghaladta ezt a világképet. A térelméletek, az önszervező rendszerek vagy a nemlineáris dinamikai modellek "fejlettebb" szemlélete alapján manapság sokan várják az elme olyan monista képének kirajzolódását, amely már mentes lesz a komputációs modellek mechanikus merevségétől és egyéb ismert korlátaitól.

Van azonban egy bökkenő. Mindenféle monizmus közös problémája az, hogy - fogalmazzunk így - ha nincs másféle elme, akkor itt most ki beszél? A huszadik századi monizmus nemigen tud mit kezdeni azzal, hogy privilegizált narrátorral dolgozik, ezért többnyire módszertanilag önellentmondó. Az emberek gépek - mondják behavioristától kognitivistáig - de az elméletalkotó mégis úgy beszél, mintha ő nem volna az, és az olvasó is természetesen az ő perspektívájába helyezkedik bele. A behaviorizmusról például korán kiderült, hogy előfeltételezi, amit tagad. Még "a kutya leült" és hasonló mondatok is lehetetlenek anélkül, hogy egyben tudatos ágensnek is tekintsük az élőlényt. A funkcionalizmus és a reduktív materializmus is a mentális jelentés, a tudat, a megértés olyan feltételezéseit használja fel magyarázat közben, amelyeket maga ez a magyarázat fosztana meg érvényüktől, ha így egyáltalán működhetne. Egy közérthető példa az eliminatív materializmus köréből (ez olyan irányzat, amely tagadja például az élmények, így a színélmények létét): az egyik ismert magyarázatot kísérő ábra tengelyein ez áll: piros, zöld, kék.

Új dualizmus

A dualista értelemben vett elme tehát makacs dolog, nem könnyű megszabadulni tőle. Az említett nehézségek fényében nem meglepő az a viszonylag újabb keletű folyamat, amely többé-kevésbé nyíltan visszafordul a dualizmushoz. Többnyire szemérmes köntösben, de mégiscsak azt fogalmazzák meg, hogy le kell mondanunk a személyes, első személyű elme tudományos magyarázatáról.

Történhet ez trükkösen, például arra való utalással, hogy a tudomány mindig harmadik személyű perspektívát képvisel. Ezért aztán nem is magyarázhat olyan első személyű jelenségeket, mint az érzetek, az élményszerű tudat vagy a megértés, ezek tehát nincsenek. Hiszen azt, hogy mi van és mi nincs, a tudomány mondja meg. Vagy történhet úgy, hogy előrelépésként mutatják be, hogy bevonják az első személyt az elmemagyarázatok részeként. Ezzel a magyarázatok bevallottan korrelációs jellegűekké válnak, melyek központja vagy fókusza az egyén irreducibilis tapasztalata lesz, csakúgy, mint mondjuk a meditációban (a váratlan párhuzam nem véletlen: az említett irányzat a buddhizmussal rokonítja magát). Természetesen ez a konstrukció - az előbbihez hasonlóan - rögtön ki is zárja, hogy az első személy perspektívája és annak tartalma független materialista magyarázatot nyerjen. Elő lehet adni a régi-új elgondolást ezenkívül metafizikai köntösben is, mondván, hogy az elme álprobléma, mert a dolgok nem anyagszerűek vagy elme-szerűek, hanem anyagszerűek és elmeszerűek. És így tovább. Van elmélet, amely szerint az elme az a hely a világegyetemben, ahol a dolgok sajátos kvantumeffektusok révén körvonalat nyernek. Ebből persze szintén nem derül ki, mitől elme az elme a dolgok függvényében.

Úgy gondolom, nem sokat változtatnak a helyzeten az elegáns nevek, például az, hogy heterofenomenológia, neurofenomenológia, kettős-aspektus elmélet, nemreduktív funkcionalizmus, vagy akár orkesztrált kvantumredukció. Ezek mind "mind-first", vagyis "első az elme" elméletek. A monizmus perspektívájából nézve: defetista megközelítések, eleve a vereségre játszanak, zsákutcák.

A beépített elme

Van egy rokonszenves irányzat, amely részben megkerüli az említett problémákat. Ráadásul ma, amikor mindenki megoldásról beszél, lehetővé teszi azt is, hogy beismerjük, a test és elme viszonya kutatásának az elején járunk.

Az önálló testnek az előtérbe kerüléséről van szó az elme vizsgálatában. Az elmére, mint lényeges vonásaiban testtel felszerelt vagy testbe épített dologra gondolnak. Ezzel párhuzamosan a mentális állapotok többé nem a bemenet-kimenet viszonyok részei lesznek, hanem a testtel alkotott komplexum összetett állapotának aspektusai, amelyek a velük összefüggő vagy társult fizikai résszel együttesen jellemezhetők. A tendenciának több forrása van. Az egyik forrás a mesterséges intelligencia és a robotika, ahol mérnöki okból a valós világban elhelyezkedő robotokra irányult a figyelem. Az "autonóm" vagy "szituált" robotok irányításánál az egyetlen járható út a test tudomásulvétele és felhasználása. Lehetetlen és amellett célszerűtlen ugyanis megoldani azt a problémát, amit a test pontos modellezése jelent az irányító rendszer számára. A másik utat járva azonban a test jórészt implicitté válik, az "elme" (értsd a példában a szoftver) pedig csak mintegy követi azt. Ennek drámai hatása van az elme szokásos funkcióinak, például a reprezentációs vonásainak értelmezésére. A hagyományos felfogás szerint a mentális állapotok önmagukban véve reprezentálják a külvilágot. Most a reprezentáció egy része a testbe tevődik át. Hogy egy tojást hogyan kell megfogni, ennek jó részét a kar fizikai felépítése "tudja" (a tömegek, erők, rugók, impulzusok összefüggéseit, az ujjak pontos pozícióit), és csak a maradékról kell az irányítónak gondoskodnia (hogy odaérjen, össze ne törje, vagyis hogy a kontakt erők bizonyos határokat át ne lépjenek stb.)

Egy másik távoli forrás a lexikális szemantika. A hétköznapi szavak értelmezésénél minduntalan a testi élmények és az alapvető cselekvések metaforáira bukkanunk. Ez a jelentés a nyelv, valamint a nyelven kívüli köznapi tapasztalatok között létesít kapcsolatot. A kapcsolat ténye arra utal, hogy az elme, legalábbis részben, a testhez kötődő elemi élmények révén működhet. A tartály, az út, vagy az erő metaforája például beszivárog a nyelvbe és a gondolkodásba, behatolva olyan mondataink és kifejezéseink értelmezésébe is, mint a "nem tartok még ott", a "belelátok" és hasonlók - vagyis valószínűleg szinte minden, a nyelvvel összefüggő ténykedésünkbe. Tehát feltehető, hogy a nyelv és az elme ezekre a kész elemekre épül rá, és a nyelv csak beleugrik (íme ez is egy tartály-mondat) a nyelv előtti jelentésekbe. Nem maga az elme és a nyelv ad tehát jelentést, hanem a tapasztalat, amely azonban lényegétől elválaszthatatlanul testi jellegű.

A hagyományos kognitív szemléletek karteziánus felfogásával szemben ez a megközelítés-rendszer feloldani készül az elmének a középponti, belső énnel való kapcsolatát, megkérdőjelezi az elme homogenitásának hallgatólagos tézisét, a belső/külső elválasztás merevségét, amit a klasszikus kognitív kép az adott célra rendelt bemenet/kimenet modulokkal fejez ki. A beépített elme már nem véletlenül sétál velünk.

Elme mint test?

A történet ma nagyjából itt tart. Mi azonban megpróbálhatjuk tovább gondolni. A beépített elméhez tartozó test kimeríthetetlen forrása a környezettel való kölcsönhatásoknak, ahol mindig újabb és újabb tulajdonságai nyilvánulhatnak meg. Az így felfogott test homályos és átlátszatlan. Nem leírt és nem is írható le - a lényege éppen az, hogy van, mint a leírások regresszusát kiiktató első elem. Nem véletlen, hogy ezen a testfelfogáson keresztül a beépített elme elképzelése szoros kapcsolatban van a fenomenológiával és az egzisztencializmussal. Az elme természettudományos jellemzése ennek hatására teljesen átalakulhat. A tudás és a gondolkodás helyett a felhasználás és a cselekvés kerül a középpontba. A kéz használata például teljesen független lehet attól, mit tudunk a kézről. A használatát nem tudás és gondolkodás, hanem készségek irányítják, működése esetlegességek között megy végbe, ahogy adódik.

Az előző észrevételekből következik egy további érdekes dolog. Ez a test nem az a test; az "embodiment"-ben nem úgy gondolnak a testre, mint a hagyományos test/elme szembeállításoknál. Az utóbbiaknál az elme, de a test is, vagyis az elme anyagi környezete jól meghatározott dolog, véges tulajdonságok jellemzik. Legfeltűnőbben a modul-koncepcióban látszik ez. A test ebben a modellben azoknak a moduloknak az összessége, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a belső feldolgozó elmét ellássák bemenetekkel és végrehajtsák annak az utasításait. Ezekről a modulokról azt gondolják, hogy úgy épülnek fel, ahogy a genetika, az élettan és egyéb tudományok leírják. Ebben a modellben az anyag tehát egyenlő a leírásával. Amit hagyományosan elme és test viszonyának gondoltak, az pusztán az elme és egy leírás viszonya. Ennek azonban nem muszáj így lennie.

A beépített elme elképzelése mintegy zsugorítani kezdte az elmét a testhez képest, mert a testbe helyezett ki elme-szerű funkciókat. Eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy végül a belső elme nem is létezik, vagy jelképesen kifejezve: egyetlen ponttá zsugorítható és eltűnik. Mindent anyag tölt ki ekkor, de nem az elméletek vagy a célra rendelt modulok anyaga, hanem az "ahogy adódik" működésekben megnyilvánuló testnek az anyaga - közérthető metaforával, az arisztotelészi akcidensek változó tulajdonságú anyaga.

Ezt ígéretes kutatási programnak gondolom, amelyben a hagyományos kérdések egy része eltűnik, például eltűnik a gondolat és a cselekvés kettőssége, vagy az a probléma, hogy a mentális állapotok hogyan képesek aktivitásra, más szóval, hogyan képesek működni. Mindezek fontos kis közelítő lépések lehetnek test és tudat jobb megértéséhez.

De erről a pontról az természetesen még nem látható, hogy a test és a tudat teljes problémaköre valaha is bejárható lesz-e. Írásomban azt is próbáltam érzékeltetni, hogy a legnagyobb kérdés komoly formában való vizsgálatához még mindig roppant nagy a távolság test és elme között.


<-- Vissza az 2001/10. szám tartalomjegyzékére