2001/6.

A magyar szénbányászat a 20. század második felében*

Simon Kálmán


A szerző a 20. századból szénbányászatunk 50 évét (1943-1993) kívánja kiemelni, és úgy bemutatni - a lényegesnek vélt termeléspolitikai kérdésekre koncentrálva -, hogy valós kép maradjon fenn róla.


Joggal mondhatjuk, hogy a 20. század bányászatunk legnagyobb változásainak évszázada. A trianoni területvesztés után is a szénbányászat az ipari struktúra alapja volt. Széntermelésünk 1913-ban mintegy 10 millió tonna termelési mennyiséget ért el, melyet Trianon után csak a harmadik évtized végén haladott meg, majd 1943-ban ért el újabb csúcsot, 13,4 millió tonnát. 1943 után a hazai széntermelés változatlanul jelentős tényezőnek számított energiapolitikánkban, energiagazdálkodásunkban (1). A második világháborút követően gyakorlatilag a hazai szén volt az egyetlen energiaforrás és ezt a szerepét két évtizedig megtartotta. Ezután a termelési csúcsokat fájdalmas visszaesések követték, majd vezettek el napjaink agonizáló folyamatához.

Ebben a hullámzó folyamatban a szénbányászat szerepét kritikus, általában negatív, néha ironikus megjegyzésekkel illetik. Ez indított arra - mint a korszakban aktív résztvevőt is -, hogy megkíséreljem a szénbányászat helyzetét, szerepét teljesebb körűen, a felszínes megjegyzések helyett mélyebben megvilágítani. A vizsgált időszakban nem tekinthetünk el azoktól a változó politikai, gazdaságpolitikai, világgazdasági attitűdöktől, amelyek a szénbányászat szerepére, értékelésére hatással voltak.

A szénbányászat termelési lehetőségeit és gazdaságosságát a bázisul szolgáló ásványvagyon természeti adottságai nagymértékben meghatározzák. A szénkitermelés ráfordításait a lelőhelyek bonitása (mélység, széntelepvastagság, tektonizáltság, elemi veszélyek terhelésének mértéke stb.), a bányatermék értékét pedig a lelőhelyek kvalitása (fűtőérték, hamu, kéntartalom, kokszolhatóság stb.) nagymértékben determinálja. Emiatt a bányaművelés konkrétan alkalmazható eszközeit, módozatait, nem lehet olyan "szabadon" megválasztani, mint például a gyáriparban.

Magyarország szénvagyona bonitás és kvalitás szempontjából igen heterogén és a nagy karbon korú "szénbányász" országokéhoz (Lengyelország, Németország, Oroszország) képest kedvezőtlen adottságú. Szénelőfordulásaink földtörténeti kora nagymértékben eltérő, közös jellemzőik ugyanakkor tektonikai zavartság, a mellékkőzetek kis szilárdsága, a karsztvíz- és gázveszély. Magyarország szénterületei között nem található jó minőségű karbon szénfajta és csak ennél fiatalabb korú (liász, eocén, miocén, pleisztocén) szenekkel rendelkezünk. Némi összevonással feketekőszénről (Pécs, Komló), barnakőszénről (Tatabánya, Dorog, Közép-Dunántúl, Nógrád, Borsod, Ózd) és lignitről (Gyöngyös térsége) beszélhetünk. E területeken fellelhető összes kitermelhető szénvagyon (1999. évi adatok szerint) 43,3%-a a gyenge minőségű lignit. A barnakőszén 29,6%-a, a feketekőszén 27,6%-a az összes ásványvagyonnak. A későbbiekkel összefüggésben a Tatabánya, Dorog, Oroszlány szénvagyonára külön ki kell térnünk, amely az összes meglevő kitermelhető szénvagyonnak mindössze 9,4%-a.

A teljes időszakra (1943-1993) a három szénfajtára összegezett termelési mennyiségek:

Fajta kilotonna %
Feketeszén 132 848 14,0
Barnakőszén 723 099 76,3
Lignit 91 990 9,7
947 939 100

A kitermelt szénmennyiség nagyságát jobban érzékeljük, ha összevetjük a kezdettől (1753, Brennberg-bánya) a mindenkori politikai határok között kitermelt 1,6 milliárd tonna szénmennyiséggel. A vizsgált 50 évben a kezdettől számított kitermelt szénmennyiségnek közel 60%-át termelte a szénbányászat. Ez a mutató önmagában is érzékelteti, hogy a magyar szénbányászat az elmúlt 50 évben voluntarista módon kierőszakolt feladatok megvalósítására kényszerült.

Autark korszak, az extenzív fejlesztés időszaka (1945-1965)

A hazai gazdaság négy évtizedének történetével foglalkozó irodalomból ismeretes, hogy "az 1949. évi első ötéves népgazdasági terv Magyarország iparosításának meggyorsítását, elsősorban a nehéz- és gépipar fejlesztését hangsúlyozta, anélkül, hogy a feladatok megvalósításának feltételeiről érdemben szólt" (2). Ez volt jellemző a szénbányászat fejlesztésére is.

A tervtörvény és a bürokratikus centralizmus korlátai közé szorult Országos Tervhivatalban (OT) a szénbányászat termelési feladatait is a szocialista ipar fejlődéséhez igazítva határozták meg, és az éves termelési számokhoz a létszámot, a teljesítményt, az anyagfogyasztást, a szén fűtőértékét stb. is előírták. Az így kinyilvánított tervszámokkal elintézettnek vélték a feladatok teljesíthetőségét, miután a "terv az törvény" volt. Az OT-ban 1953-1955 között folytatott tervtárgyalásokon a mélyebb analízisen alapuló érvelés hiábavalónak bizonyult, miután a tárgyalásvezető elnök a "pesszimista műszaki vezető", "a béke ellensége" minősítéssel zárta be a tárgyalásokat (6).

A vizsgált korszakot a szénbányászatban az extenzív fejlesztés jellemzi. 1965 a szénbányászat erőfeszítésének csúcsa, amikor gyakorlatilag csak föld alatti művelésből 31,8 millió tonna szenet termeltek ki. 1965-ig az erőművek fűtőanyaga szinte kizárólag a szén. A voluntarista tervek, a nyugati technika kizárása, a KGST-technika elmaradottsága, illetve a meglévőnek a magyar bányászati viszonyok közötti meg nem felelése a létszám erőltetett növelését tette szükségessé. 1965-ben a létszám közel 140 ezer fő volt.

1956-ig nagy létszámú elítélt és honvéd is dolgozott a bányákban. A felduzzadt létszám nemcsak ebben az időben, de a későbbiekben is fájdalmas problémákat okozott. A legszomorúbb mutató az ötvenes években az évi 100 főt is meghaladó halálos áldozattal járó balesetek száma. Ezt az időszakot a politika "hősiesnek", a szenet az "ipar kenyerének" nevezte.

E "kívülről" dicsőségesnek látszó években azonban ellentmondó változások következtek be a bányászati szakemberek helyzetében, az őket körülvevő légkörben, kezelésükben a hatalom részéről.

A második világháborút követő néhány év két fontos motívumát kell megemlítenünk: egyrészt a munkás és a műszaki vezető rétegek iránt egyaránt és egyidejűleg érvényesült a represszió, másrészt a heroizálás, a sztárolás. 1948-ban a Bányászati Lapok novemberi számában a MAORT szabotázsról olvashatunk, és egyidejűleg értesülhetünk bányamérnökök magas állami kitüntetéséről. A hatalom e kétarcúsága határozta meg azt a légkört, amiben bányamérnököknek, -technikusoknak dolgozni kellett.

Az 1945-1956 közötti korszakban a szénbányászat kiemelt szerepét nemcsak az államosítás, a bányák és villamos erőművek szétválasztása jelzi, hanem szervezeti formáinak (Nemzeti Vállalat, Tröszt, Egyesült Magyar Szénbányák, Magyar Szénbányászati Tröszt, Szénbányászat Igazgatási Tanácsa, Koordinációs Központ, Bányászati Egyesülés), helyének szinte folyamatos változása, keresése is. Ezen időszakban a szénbányászat öt minisztérium keretében működött (közöttük a Bánya- és Energiaügyi, sőt, önálló Szénbányászati Minisztériumban is).

A légkör jobb érzékelése végett vissza kell utalnunk a szénvagyonunkra, illetve annak minőség szerinti megoszlására. A gyengébb minőségűek (lignit és főleg észak-magyarországi barnaszén) az összes szénvagyon döntő részét képviselték. A barnakőszén fajtákból a jobb minőségű (tata-dorogi) barnaszenek, az úgynevezett "alapszenek" mennyisége az összes szénvagyonnak mindössze 9,4%-át reprezentálta. Az 1950-es évek elején kialakult az "alapszén" kontra "lignit" ideológiája. E szerint a tata-dorogi szén igénybevételét kell fokozni. Az "alapszén" kérdést 1951 őszén az MTA műszaki osztályán tartott előadásában Ajtay Zoltán fogalmazta meg Szénenergia gazdálkodásunk kritikai vizsgálata és szénbányászatunk komplex fejlesztésének irányelvei c. előadásában (3). Ebben hangsúlyt kapott, hogy "népgazdaságunk első tervperiódusában meg kell valósítanunk a jobb minőségű (Tatabánya, Dorog) szenek fokozottabb kitermelését".

Az előadás vitája során ellenvéleményként elhangzott - Hansági Imre bányamérnök részéről -, hogy "a tata-dorogi szénmedencékkel szemben a fiatal korú barnaszeneink, valamint a lignitjeink terén kétségtelen előny, hogy .....ezeken a területeken nagyobb bányaüzem átlag feleannyi idő alatt létesíthető, mint a tata-dorogi szénmedencékben" - és ezen előnyön túl a vízveszélytől és a gázveszélytől is mentesülünk (4).

Sajnos az "alapszén" körüli vitát az első ötéves tervben a politika a maga területén felhasználta, és még sajnálatosabb, hogy emiatt több bányamérnök szenvedő alanyává vált és rehabilitációjuk csak több évtized után történt meg (5). Másik káros hatása volt a vitának, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló és a külfejtéses bányászatra alkalmas lignitvagyon igénybevételét sem lehetett kezdeményezni (6). Mindez a nagyobb költséggel, a hosszabb idő alatt fejleszthető mélyművelésű szénbányászat felé terelte az anyagi és emberi erőforrásokat.

A széntermelés monopóliumának megtörése, az intenzív fejlesztés időszaka

Az 1960-as évek elején a nemzetközi helyzet enyhülésével megkezdődött a szénhidrogének térnyerése, és 1965 után a széntermelés is csökkent. Érdekes módon a visszafejlődést jelző időszakban intenzív fejlesztés kezdődik. A szénhidrogén bázisú erőművek gyors fejlesztése következtében az erőműi primer energia felhasználásában 1980-ra a szén és a szénhidrogén már azonos mértékben vett részt, és azóta több-kevesebb eltéréssel azonos mértékű. A szénbányászat e folyamatra reagálva vizsgálatokat folytatott a széntermelés és az energiaszerkezet legkedvezőbb kapcsolatának meghatározására (7, 8, 9). A bányastruktúra optimalizálása kimutatta, hogy a legkedvezőtlenebb bányák felhagyásával és a kedvezőbb adottságú bányák fejlesztésével az 1970-es évek közepére 10-12 ezer fő létszámcsökkentés és 1967-es áron 1,4 milliárd forint/év eredménynövekedés volt elérhető.

Az intenzív fejlesztésre 1966-ban a gazdaságirányítás reformjáról hozott politikai döntés is ellentmondásos hatással volt. A reform alapvető célja szerint a tervutasításos irányítás és a piac szerepét össze kellett volna kapcsolni. Az árak alapvető funkciójának tartotta a határozat, hogy orientálja a termelők és fogyasztók gazdasági döntését. Az áraknak szánt szerep a szénbányászat tekintetében alapvető ellentmondásba került az állami energiagazdálkodásnak a mérleg-előirányzatokat tervként előíró rendszerével. Az ellentmondást ekkor is a termelés primátusa javára oldották fel. A közvetlen állami eredménykiegyenlítés nem lévén "reform konform", ezért az 1967-1972 közötti időszakra, a bányavállalatokra kötelező egyesülést hoztak létre.


Az egyesülés nem volt gazdálkodó szerv, így feladata arra korlátozódott, hogy a különböző adottságú bányák közötti eredményt kiegyenlítse. Ez pedig a bányaösszetétel "konzerválását" jelentette, miután a nyereséges bányák érdektelenek voltak a nyereségüknek egy határon túli növelésében, a veszteségesek pedig - miután a veszteségüket kiegyenlítették - a veszteséges tevékenység megszüntetésében. A visszafejlesztés, a gazdasági irányítás ellentmondásos szakaszában, ennek árnyékában mégis sikerült néhány műszaki fejlesztési kezdeményezés megvalósítása.

Visszautalva az első ötéves terv befejező szakaszára már tapasztalható bátrabb, kritikusabb, vizsgálódó magatartás. Ezt tanúsította az OMBKE Bányászati Szakosztály 1954 végén tartott tisztújító közgyűlése keretében tartott ülésének légköre is. Itt már a termelési eredmények mellett kritikai észrevételek is hangsúlyt kaptak (10).

A szakosztály ülésén elhangzott előadás kifogásolta a felkészületlenül fogadott és foglalkoztatott létszámgazdálkodást, a beruházási hitel elégtelensége miatt a fejlesztés és az új bányatelepítések tervszerűtlenségét és hiányosságát, a bányák állapotának romlását, a termelési módszerek, a technika kapkodó alkalmazását. Itt hangzott el, hogy a szovjet Donbassz típusú szénfejtő géppel négyévi kísérlet után sem sikerült eredményes üzemvitelt elérni. Az előadás lényeges megállapítása volt az is, hogy kimondta a szovjet szakértők által javasolt és erőltetett egyéni bérezés több hátrányát a földalatti bányászatban.

A szakosztály ülésének feszültségét növelte, hogy azon részt vettek az ún. "alapszén-lignit" vita miatt szabadságukat vesztett és akkor szabadult bányamérnökök. A szénvagyon igénybevételének módját vitatták, de emellett a magyar konstrukciójú és gyártmányú F típusú vágathajtó gépek meggondolatlan mértékű, kapkodó alkalmazását is kifogásolták. Ebben az időben ötven darab F típusú gépet gyártott le a magyar gépipar, amelyek erőltetett ütemű üzembe helyezése, továbbá a gyártási technológia elégtelensége miatt zavart okoztak a bányákban. Jellemzésül meg kell említeni, hogy az alapjaiban helyes konstrukciójú F fejtőgéppel, licencét megvásárolva, az osztrák Alpine-Montan cég jelentős sikereket ért el. Az 1960-as évek második felében, kooperációban már a magyar bányagépgyártás is sikerrel gyártotta és Kínába exportált 10 db F típusú vágathajtógépet.

A második ötéves tervre készülve a szénbányászat alapvető feladatainak megfogalmazásában már hatást gyakoroltak a vázolt kritikai észrevételek. A kritikai elemzés jelentős fóruma volt a MTA Bányászati Főbizottsága által 1955 júniusában, Sopronban szervezett Bányászati Ankét. Itt Zambó János jelölte meg (11) az új tervidőszak legfontosabb feladatait: az üzemkoncentráció fokozását, a lefejtési sebesség növelését, a bányabeli anyag szállításának fejlesztését, a karsztvízveszély elleni védelemhez az ipari jellegű védekezés eszközeinek és módszereinek fejlesztését, a szakmai képzés fontosságát.

A karsztvízveszéllyel kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra, hogy a szénbányászat ebben az időben évente kereken 90 millió köbméter vizet emelt ki a bányákból, és ez a víztömeg négyszer annyi volt, mint a termelt szén mennyisége. Ezen az ankéton a bányagépesítés fejlesztésén túlmenően rámutattak arra a téves gyakorlatra is, amely szerint a tatai-dorogi területen az égő palát is a minőségi szén (alapszén) kategóriába sorolják (12).

1957-ben az általános politikai feltételrendszer változásai miatt az alig jóváhagyott második ötéves terv is összeomlott. Az újrakezdést pedig a második hároméves terv (1958-1960) követte. Az ezt követő ötéves terv idején a szénbányászat már felkészültebben szállt szembe az OT változatlanul konzervatív tervezési módszereivel (6). A matematikai statisztikai módszerekre alapozott bányagazdasági vizsgálatok zavarólag hatottak, miután a vizsgálati módszerekkel nem tudtak lépést tartani sem a szakminisztériumban, sem az Országos Tervhivatalban (13, 14).

Több lényeges tervezési kérdésben sikerült előbbre jutni. A költségek, a teljesítmények, anyagfelhasználások alakulását a bányamélység, a szén átlagos fűtőértékét pedig a széntermelés összetételének függvényében vizsgálva, az így nyert eredményeket állították szembe az OT konzervatív módon tervezett értékeivel. Az intenzív fejlesztési kezdeményezések között néhány jelentős eredmény valósult meg. Megtört a lignit szénvagyon igénybevétele elleni ellenállás (15). 1964-ben az első, kis kapacitású ecsédi külfejtést követte a visontai külfejtés 8 millió tonna/év termelési technológiájának kidolgozása (16).

A lignit hasznosítását jól érzékelteti, hogy 1999-ben az összes széntermelés (14917kt) 57,5%-a lignit bázisú külfejtésből került ki. A lignittüzelésű Mátrai Hőerőmű - ma már német tulajdonban - környezetbarát módon (por-, kénleválasztással, a külfejtés rekultivációjával) a Paksi Atomerőmű mellett a villamosenergia-rendszer stabil és gazdaságos egysége. A hazai nagyteljesítményű lignit külfejtéseknél az NDK tervezői, fejlesztési és gépgyártói részlegeivel szoros, innovatív együttműködés alakultak ki. Magyarországon alkalmazták világviszonylatban is elsőként az olyan szalagos, közvetlen átrakó berendezést, amelynek kihordó szalagja 165 m hosszúságú (17), a Mátrában a kifejtett lignit helyén a keletkező nagy üregek rekultivációja pedig Európában is példa értékűvé vált.

A földalatti szénbányászatban kiemelhetők a fejtési technológiákban bekövetkezett változások. Már az első ötéves tervben a keskeny homlokú fejtéseket nagymértékben a széles homlokú fejtések (frontfejtések) váltották fel. 1956-ig a frontfejtéseket kizárólag fával biztosították. A fával történt biztosítást az acélszerkezetek alkalmazása követte, majd a hidraulikus szerkezetek, illetve a fúró-robbantó munkával történő széntermelést is felváltó komplex gépesítés (gépi termelés és gépi biztosítás) volt a soron következő innováció. Jellemzésül: 1956-ban a fával biztosított fejtések termelési részaránya közel 60% volt az összes fejtési termelésben, és ez 1988-ra 2%-ra csökkent. Ugyanakkor a komplex gépesítési technológiával termelt szén mennyisége 1956-1988 között fordított arányban, 2%-ról 60%-ra emelkedett.

A széles homlokú fejtési technológiák fejlődése a szénbányászat Műszaki Tanácsa határozatainak érvényesülését bizonyítja, melynek határozatai az OMFB-ben készült fejlesztési tanulmányban is megjelentek. Az egyes fejlesztési szakaszok anyagi forrásának biztosításához jelentős lépés volt az OMFB-ben koncepció rangra emelt tanulmány (18). Ennek lényeges megállapítása, hogy a fejlesztés végrehajtásával az üzemviteli és beruházási költségek kisebbek lesznek, mint abban az esetben, ha a fejlesztés nem történik meg. A koncepció elfogadásában Sebestyén Jánosnak, az OMFB elnökhelyettesének kiemelkedő szerepe volt.

A koncepcióban foglaltakat a gyakorlat igazolta. 1965 és 1969 között a bányafa import több mint 50%-kal, az egy tonna széntermelésre jutó összes (anyag és gép) importköltség 25%-kal csökkent, miközben a gépek importja növekedett (19). Sikerült az OT Anyaggazdálkodási Főosztályán elérni, hogy a bányafa import csökkenéséből származó rubelmegtakarítást 2 rubel = 1 dollár arányban konvertáljuk. Így az abból adódó devizával biztosító szerkezeteket szerezhettünk be.

A hidraulikus berendezések importja fokozatosan alakult át kooperációs gyártásra, ezzel a hazai bányagépgyártás technológiai színvonala is fejlődött. Fontos fejlődési fokozat a hazai bányaviszonyoknak megfelelő pajzsbiztosító szerkezetek kifejlesztése. Ezek konstrukciós tervei teljes mértékben magyar szellemi termékek voltak és alapul szolgáltak a hidraulikus elemek importjához, amiből nyugati cégekkel tervezésre és kereskedelemre kiterjedő együttműködés alakult ki (például az az új pajzsbiztosító szerkezet, amelyet a Ruhr-vidéki bányászatban is sikerrel alkalmaztak) (20).

A hidraulikával működő komplex gépesítésű frontfejtésekben az egy főre jutó teljesítmény több mint kétszeresen haladta meg a hagyományos technológiával elért teljesítményeket. E fejlesztési periódusnak gyengéje volt, hogy egyre több nyugati cég hidraulikus szerkezetei jelentek meg az egyes bányavállalatok ízlése szerint. Jellemzésül: 1970-ben 34 komplexen gépesített frontfejtésben 9 hazai, 23 különböző nyugat-európai és 2 szovjet berendezés működött.

A bizonytalanság időszaka

Az 1970-es évekre drámai helyzet alakult ki a világ energiaellátásában. Az arab országok bevetették "az olajfegyvert". Ebben az időben a politikai vezetés a KGST "védőernyőjére" hivatkozva úgy vélte, hogy elkerülhetjük a magas energiaárak begyűrűzését. Az ellentmondásos helyzetet jelzi, hogy Magyarországon az első kőolajár-robbanás után is olajbázisú erőműi blokkot avattak.

Az energiaszektort általános bizonytalanság jellemezte. Az állami tervező szervezetek a fejlesztési tervekhez hézagos és gyakran változó energiamérlegeket adtak. Miközben a szénbányászat az optimális bányastruktúra programozásával foglalkozott, a hivatalos vélemény "kifelé" azt hirdette, hogy az olajárrobbanás nem lesz hatással a magyar gazdaságra, ugyanakkor a kormányzat tétova lépéseket tett a szénbányászat visszafejlesztésének lassítására. Ezt az 1975-1980 közötti széntermelés növekedése is jelzi. Az akkori időben a lakossági és ipari szénigények váratlan növekedése miatt arra kényszerült a szénbányászat, hogy 1976-1980 között a tervét 6000 kt mennyiséggel túlteljesítse.

Ez a mintegy 68 PJ hőmennyiség (a relatív használati egyenértéket figyelembe véve) 55 PJ hőmennyiségű szénhidrogén-importot helyettesített, aminek értéke 1980. évi áron mintegy 300 millió USD. 1973-1986 között nyolcféle villamosenergia-igényre készültek prognózisok, amelyek széles sávban változtak (pl. 1990-re 38TWh - 75TWh). A gazdaságpolitika bizonytalansága hatással volt 1975-1976-ban az ún. eocén-program, valamint a hazai kohókoksz ellátás növelése céljából tervezett ún. liász-program kidolgozására is. Ezért nem fogadhatók el olyan megállapítások, amely szerint "ambiciózus" programokkal a "reneszánszára" készülődött szénbányászat (1).

A bizonytalanság hatott az erőműépítésekre is. A Bicskei Erőmű építésének megkezdése, majd leállítása, a Paksi Atomerőmű építése körüli tétovázás is ebben az időszakban következett be, illetve alakult ki.

E kérdések nem választhatók el attól a súlyos problémától, hogy Magyarország ez időben jelentős külkereskedelmi mérleghiánnyal küzdött, amelyet csak adósság-állományának növelésével tudott kompenzálni. Ezért mondhatjuk felfogásában is "időtállónak" a - természetesen a gazdaság külső és belső körülményeinek megváltozása folytán arányaiban módosuló - kombinált energiapolitikai stratégiát (21). Ennek lényege a szén, a kőolaj és a földgáz egymás melletti alkalmazása, a villamos energia termelésében a hazai szén és az atomenergia, az import optimális részaránya mellett. A fő cél pedig a kőolajok magasabb feldolgozottsági fokának elérése, elsősorban a nagyobb értékű aromás termék arányának elérése, a vezetékes földgáz felhasználói körének bővítése. A kombinált energiapolitikai stratégiára vonatkozó javaslatot az energetikusok körében és az OMFB-ben is elismerően fogadták. Ekkor lehetett némi oldódást érzékelni a szénbányászat vezetése részéről érkező javaslattal szemben.

Hangsúlyozzuk annak a négy intézkedésnek fontosságát, amelyeket az 1970-es évek végén és a 1980-as évek elején történt olajárrobbanások, a nagy külkereskedelmi mérleghiány hatásának ellensúlyozására hoztak. Erre az időre esik a katalitikus krakk-üzem megvalósítása, a paksi atomerőmű építésének gyorsítása, a szénhidrogének kiváltásának megkezdése az erőművekből, az energiaracionalizálási programok készítése és a vezetékes energiahordozók intenzívebb bekapcsolása a felhasználóknál. Ezen intézkedések közül a Paksi Atomerőmű minden egyes blokkja félmillió tonna kőolajat, kőolajszármazékot váltott ki az energetikából, illetve lehetővé tette annak dollárexportra való váltását (22).

E cél elérését segítette az előzőkben már említett szénbányászati túltermelés is, amire éppen visszafejlesztése periódusában (1976-1980 között) kényszerült. Az adott gazdasági helyzet, a külkereskedelmi mérleghiány mérsékelésére hozott intézkedések között a "négy intézkedés" beruházási mértékének vonzatai meghatározó hatással voltak a szénbázisú erőművek tervezett fejlesztéseire is. Egyes beruházások (Bicske, Bükkábrány) elmaradását csak ennek figyelembevételével helyes vizsgálni és értelmezni.

E körülmények hatással voltak az előzőkben említett bányászati programokra is. Az eocén-programról azért kell részletesebben szólnunk, mert annak egyik elemét, a Nagyegyházai Bányát kritikusai a szénbányászat egyfajta szimbólumává tették.

Az eocén-program fogalma négy új bánya (Márkushegy, Nagyegyháza, Mány, Lencsehegy II) építését és két működő bánya (Dudar, Balinka) rekonstrukcióját fedte. A program szerint a bányák 8 millió tonna szenet termeltek volna évente, ebből 10%-ot lakossági felhasználásra, a többit a bicskei ún. Dunántúli Gyűjtő-erőmű tüzelte volna el.

Az eocén-program több eleme kiállta az idő próbáját. A program bányái közül ma is működik a Márkushegyi, a Lencsehegyi, a Mány I/a és a Balinkai Bánya. Az új bányák közül azonban a legnagyobb kapacitásúra tervezett (4 millió tonna/év) Mányi Bánya az erőműi igények, továbbá a vízkiemelés mennyiségének a környezetvédelem követelte csökkentése miatt csak a karsztvízszint feletti bányamezőben valósult meg és lakossági szenet termel, Mány I/a néven.

A megszüntetett Nagyegyházai Bányáról szólva hivatkoznunk kell Vitális István neves geológus 1980-ban publikált dolgozatára (23). Vitális Nagyegyháza szénvagyonát mind mennyiségileg, mind minőségileg nagyon értékesnek minősítette. A vízveszély problémáját nem kerülte meg, és ebből a szempontból Nagyegyházát középhelyre sorolta a tatabányai és az esztergomi szénmedence között. Tehát kedvezőbbnek minősítette a dorogi bányáknál, de kedvezőtlenebbnek, mint a korábbi tatabányai bányákat. Véleménye szerint - Dorog bányászatában megszerzett tapasztalatok ismeretében - a veszélyes karsztvíz ellenére is ki lehet termelni az értékes szénkincset.

Ezt a véleményt elfogadva a Nagyegyházai Bánya telepítésekor újabb vízvédelmi technológiák alkalmazásával is éltek (24-25). Így a szovjet tömítéses technológiával (26) a kőzetek járatait agyagos cementtel külszínről mélyített fúrólyukakon keresztül injektálták, tömítették. Az ún. instantán eljárás a széntelep védőrétegében, a bányában fúrólyukak létesítésével kiprovokált aktív vízvédelemmel kísérelte meg a bányaművelés biztonságának növelését. A zavartalan termelés vízbiztonsági követelményei és a követelmények kielégítésének műszaki feltételei (27) közötti összhang biztosítására azonban több tényező is kedvezőtlenül hatott. Így: a változó igények miatt a bánya feltárási rendszerének módosításai, az előzetes vizsgálatokhoz képest a kedvezőtlenebb kőzetszilárdság és mindezekkel kapcsolatosan az időtényező szorító hatása is.

Nagyegyháza sorsát meghatározó számos tényező közül hármat célszerű kiemelni:

• a megváltozott gazdasági környezet hatásait (mennyiségi és minőségi igények változása, a külkereskedelmi mérleg javítására koncentrált beruházások okozta pénzügyi nehézségek),

• a kutatás stádiumában vett kőzetminták szilárdsági értékeihez képest a bányában észlelt kedvezőtlenebb értékeket (plasztikus kőzetfolyás),

• az új vízvédelmi technológiák ellenére fellépő vízmennyiséget, illetve a körzetre előírt vízemelési határértéket.

A liász-program is a bizonytalankodás és a végleges tervek érlelési éveinek termékei. A liász-programot a mecseki kokszolható szén termelése érdekében az Állami Tervbizottság 1981-ben hozott határozata hagyta jóvá. A megkezdett liasz-programnál nem volt nehéz felismerni a felhasználók (Dunai Vasmű) idegenkedését a hazai kokszolható szénkoncentrátumtól. Mindezt az import kokszolható szénkoncentrátum minőségileg kedvező értékeivel és olcsóbb beszerzési lehetőségével indokolták. A vaskohászat ezen túlmenően a korábbi igényéhez képest a jobb minőségű vasérc felhasználására tervezett áttérésével is csökkentette koksz igényét, és így elmaradt az új kokszoló üzem építése. E folyamaton belül, hét évvel ez eredeti, illetve két évvel a módosított program jóváhagyása után, lezárták a liász-programot.

Ami a tanulmányból kimaradt

Elsősorban a leglényegesebbnek vélt termeléspolitikai problémákra próbáltam koncentrálni és azokat a gazdaságpolitika, az energiapolitika egésze fejlődésének történetében ágyazottan vázolni.

Törekedtem a történések, folyamatok, álláspontok objektív leírására, azonban esetenként nem tudtam elkerülni azok értékelő minősítését. E vonatkozásban óhatatlanul szerepet kapott bizonyos szubjektivitás, hiszen a szénbányászat áttekintett öt évtizede történetének kritikai feldolgozása alig kezdődött meg. Az elsőnek tekinthető ilyen munkát, a magyar szénbányászat állami szabályozásának monográfiáját Gráf Kálmán készítette.

A tanulmány alapvető termeléspolitikai problémákra koncentrált, ezért több jelentős témakörrel adós maradt (brikett- és kokszgyártás, környezeti kérdések, a tudományos kutatás eredményei, bányaegészségügy, szociálpolitika, az oktatás, a bányatelepek, bányavárosok ügye). Ezek közül a bányatelepek, bányavárosok szociálpolitikai kérdéseiről röviden meg kell emlékezni. Beszélni kell azokról az összetartó erőkről, amelyek az egyes bányamedencékben (Tatabánya, Dorog, Közép-Dunántúl, Mátra, Nógrád, Borsod, Ózd) a dolgozók között működtek. Ezt nemcsak a munkahely lehetősége, hanem a lakótelepi lakások, kórházak, egészségügyi, kulturális, oktatási intézmények, sportlétesítmények is erősítették. Továbbá a bányászok részére számos üdülés szolgált pihenésre.

Néhány következtetés

A magyar szénbányászat utolsó öt évtizedének kezdetén, az autark gazdaság követelményrendszerének idején, a háború utáni helyreállítás és a gazdaságfejlesztés kizárólagos energiabázisa volt. Eme rendeltetésének úgy kényszerült - sok áldozattal, ám végül is sikeresen - megfelelni, hogy a szénvagyont kedvezőtlen természeti adottságaival meghatározottnál jóval intenzívebben kellett igénybe venni. Az autarkia kényszerének oldódásával, a nemzetközi munkamegosztásba történő bekapcsolódással (egyszersmind a hazai szénhidrogén-vagyon jobb megismerésével) megnyílt termelésszerkezet-javítási lehetőségeket azután a szénhidrogénhez kapcsolódó új voluntarizmus lehetetlenítette el.

Egyszersmind ez indította meg a szénbányászat visszafejlesztését. Az ésszerű visszafejlődés kellő időben felismert közgazdasági törvényszerűségét a "szakma" nem akceptálta, a célszerű visszafejlesztést pedig az "állam" nem vezényelte le kellő határozottsággal.

Nem túlzó az a megállapítás, hogy a bányászat szakemberei az adott nehéz természeti viszonyok és a kor politikai korlátai között is jelentős szakmai eredményeket értek el nemcsak a termelés szervezésében, hanem a kutatás-fejlesztés területén is, amelyeket a nyugati bányászat szakértői is elismertek és elismernek.

Végül egy gondolat a jövőről. Ha megvizsgáljuk az 1. ábrán az elmúlt ötven év termelési oszlopait, talán elfogadható olyan feltételezés, amely szerint 10-15 millió tonna/év az a széntermelés, amely az évszázad második felének átlagában racionális lett volna. Vélelmezhető, hogy a nagy mennyiségű és kedvező adottságú, külfejtésre alkalmas lignitvagyon bázisán ugyanilyen mértékű termeléssel számolhatunk a magyar földalatti szénbányászat történetét lezáró következő két-három évtizedben is.

Azonban azok a kutatási eredmények és ezek főbb elemei, amelyeket a MTA az ország természeti erőforrásainak (ásványi nyersanyag, föld, víz stb.) átfogó tudományos vizsgalatai körében születtek, a jövőben segítségül szolgálhatnak a tudományos alapokon nyugvó iparpolitika kialakításában, nemzeti kincseink értékelésében (28-29). A földalatti bányászatban szerzett elméleti és gyakorlati tapasztalatok és információk pedig tovább hasznosulnak a mélyépítésben, a földalatti térségek építésében (alagutak, hulladéktárolók), a környezetvédelmi technológiák hazai alkalmazásában.

A vízveszélyes bányászat tapasztalatai, a hidrogeológiai kutatások és gyakorlati eredmények pedig az igen jelentős, ívóvíz minőségű karsztvízkészleteink hasznosításában szolgálnak segítségül.

IRODALOM

Vajda György: Energiapolitikánk múltja és jövője. Energiagazdálkodás, 40. évf., 1999. 5. sz.

Pető I. - Szakács S: A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. Az újjáépítés és tervutasításos irányítás időszaka. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1985.

Ajtay Zoltán: Szénenergia gazdálkodásunk kritikai vizsgálata és szénbányászatunk komplex fejlesztésének irányelvei. MTA Műszaki Tudományok Osztálya közleményei. 1952. IV. 1. szám.

Hansági Imre: Hozzászólás Ajtay Zoltán előadásához. MTA Műszaki Tudományok Osztálya közleményei. 1952. IV. 1. szám.

Molnár László: Megemlékezés a meghurcolt bányaműszaki vezetők rehabilitációjáról. Bányászati és Kohászati Lapok, Bányászat 125. évfolyam 1993.

Simon Kálmán: Néhány háttér mozzanat a szénbányászat első két ötéves tervéből. (I-II. rész) Bányászati és Kohászati Lapok, Bányászat 131. évf., 3-4. sz., 1988.

Kapolyi László: A szénbányászat termelésprogramozása. Bányászati Lapok 100. évfolyam, 1967.

Tóth Miklós: A hazai szénbányászat optimális struktúrájának kialakítására irányuló vizsgálatok - a távlati energia struktúra optimalizálásával kapcsolatos vizsgálatok. Bányászati Lapok 100. évfolyam, 1967.

Simon Kálmán: A technológiai korszerűsítés műszaki-, gazdasági- és szociálpolitikai célszerűsége a szén- és szénhidrogén bányászatunkban. Bányászati Lapok 100. évf., 1967.

Simon Kálmán: A szénbányászat vágathajtási és fejtési teljesítményeinek növelése. Bányászati Lapok 88. évf., 2. sz., 1955.

Zambó János: Bányaművelésünk fejlődésének elvi irányvonalai a második ötéves tervben. Bányászati Lapok 89. évf., 1956.

Husz Nándor: Hozzászólás Zambó János "Bányaművelésünk fejlődésének elvi irányvonalai második ötéves tervben". Bányászati Lapok, 89. évf., 1956.

Simon Kálmán: A szénbányászat néhány alapvető műszaki-gazdasági jelenségének vizsgálata. Kandidátusi értekezés, 1964.

K. Simon: Untersuchung des Zusammenhanges zwischen Grubentiufe und Selbskosten. Freiberger Forschunghefte. Sonderdruck aus Heft A 274 August.1964.

A Mátra-Bükkaljai lignit vagyon gazdaságos felhasználási lehetősége (OMFB - 1-805 ET 1966, koordinátor Simon Kálmán).

Kovács Ferenc: A külfejtések alapvető paramétereiről. MTA Műszaki Tudományok Osztálya közleményei, 1965 36 k1 - 4f.

Györy Sándor: Harmincéves hazai nagyüzemi külfejtéses szénbányászat. BKL, Bányászat. 120. évf., 1987.

Irányelvek a földalatti szénbányászat műszaki fejlesztésének kialakításához (OMFB 1 - 402 - K, 1966, koordinátor Simon Kálmán).

Simon Kálmán: A szénbányászatban használt import anyagok gazdasági és külkereskedelmi vonatkozásai. Bányászati Lapok 93. évf., 2. sz.

K. Simon und F. Pera: Ein neuer Schild für das Abziehen der Hangendkohle (Glückauf 119 1983 Nr. 17).

Kapolyi László: Ásványi nyersanyag- és energiapolitikánk alapjai. Kossuth Könyvkiadó 1981.

Kapolyi László: A montanisztika a tudományban és 20. századi értékei című előadása. Miskolc 1999. november 30.

Vitális István: A Nagyegyháza - Mesterberek - Csordakút puszta területe alatt felkutatott paleogén fényes barnaszén. Bányászati és Kohászati Lapok 81. évf., 1948.

Kapolyi László: Az aktív vízvédelem egy új lehetőségéről. BKL Bányászat, 109. évf., 12. sz., 1976.

Schmieder A.: A bányaműveletek feküoldali lágy védőrétegeit áttörő hasadék- és karsztvíz betörések mozgásfolyamatainak vizsgálata. Kandidátusi értekezés Budapest, 1983.

Kipko E. Ja: Vremennaja instrukcija po tamponazsu tresinovatüh gornüh parod komplexnom metodom pri szvaruzseniij sztbolov saht. M.U.P.C SzSzSzR, Vorosilovgrads. Pravda, 1976.

Petrássy M. - Schmieder A.: A zavartalan termelés vízbiztonsági követelményei és a követelmények kielégítésének műszaki feltételei a Nagyegyházi bányában. KBFI kutatási jelentés, Budapest, 1988. július.

Kapolyi László: Ásványi eredetű természeti erőforrások rendszer- és függvényszemlélete. Akadémiai Kiadó, 1986.

Tóth Miklós: A természeti erőforrások potenciálja és igénybevétele gazdasági értékelésének elvi és módszertani kérdései. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, 1988.


<-- Vissza az 2001/6. szám tartalomjegyzékére