2001/3.

Könyvszemle

Boglár Lajos: PAU BRASIL. ŐSLAKÓK ÉS BEVÁNDORLÓK

A könyv Brazíliáról szól. A Pau Brasil: "egy vörös színű festékanyagot tartalmazó berzsenyfa neve, amely fontos kereskedelmi cikk volt Európában is (a festéket szövetek színezésére használták" (9). Erről kapta Brazília a nevét. Ugyanakkor - antropológiai szempontból - Brazília "úgy általában" nem létezik, illetve nem releváns kategória. Csak "valakinek a szemszögéből" érdemes róla beszélni, amitől aztán az "Brazília" lesz. A Pau Brasil: Boglár Lajos Brazíliája. Elválaszthatatlanul összefonódik benne a szerző etnográfiai tapasztalata és mindennapi tapasztalata, a megfigyeltek élete és saját élete, és ezáltal - bizonyos metszetben és egy adott történelmi korszak vonatkozásában - Brazília és Magyarország is.

A Pau Brasil egyes fejezetei (szám szerint nyolc) Brazília egy-egy konkrét kultúráját mutatják be, és ezzel párhuzamosan Boglár Lajos életpályájának egy-egy korszakához kapcsolódnak.

A Bevezetés brazil főszereplői a nambikuarák, akik között Boglár Lajos egy évet töltött a Mato Grossóban, és akikről első könyve, A trópusi indiánok között címmel, 1966-ban látott napvilágot. Ebben a fejezetben azonban más népcsoportok is megjelennek: így például a guarani indiánok, akik majd a következő fejezetben kerülnek a középpontba. Ez az indián csoport volt az, akik közé a szerző először jutott el, 10 évesen, 1939-ben, mintegy kiengesztelésül, mert nem vehetett részt az édesapja által többek között a karazsa indiánokhoz szervezett expedícióban. Ebben a részben olvashatunk a legtöbbet Boglár Lajos pályafutásáról. Brazíliai éveiről, édesapja - aki 14 évig, 1942-ig vezette Sao Paolóban a magyar konzulátust - meghatározó szerepéről, soknyelvű iskolájáról. És nemcsak a guaranikkal való találkozás meghatározó élményéről, hanem az 1942-től 16 éven át tartó életszakasz viszontagságairól is. Ennek a Brazília nélküli korszaknak a bemutatása - amelyben egyébként a magyar antropológia is "megfogant" - valódi rémtörténet, a brazil születési anyakönyvi kivonat elvételétől kezdve a nyugati konferenciákon való részvétel, illetve külföldi kutatásokban való részvétel lehetetlenné tételén keresztül, egészen a Brazíliába való visszatérés komor fogadtatásáig. Nekünk, fiataloknak mindez már szinte elképzelhetetlen. Ebben a fejezetben foglalja össze a szerző a venezuelai piaroáknál végzett kutatását is, amelyet a Wahari (1978), a Mítosz és kultúra (1996) c. könyveiben, valamint több filmjében (A piaroák világa, A sámán nyaklánca, L'indien) is bemutatott. Ez ugyan nem Brazíliához kötődik, röviden mindenképpen szükséges volt kitérni rá, hiszen csak így érthetjük meg a maga teljességében azt a pályaívet, amely Boglár Lajost 1979-ben a guaranikhoz másodszor is visszavezette.

40 évvel azután, hogy először találkozott brazíliai indiánokkal, a szerző újra nekiindul, hogy a Sao Paolótól 160 km-re délre fekvő halászfalu, Itenhaem közelében újra rábukkanjon erre a csoportra. Ha nem is ott, de Sao Paolótól 248 km-re végül is rátalál egy guarani falura, ahol 1979 és 1985 között többször megfordul. Itt vesz részt a guaranik mongarai nevezetű névadási rítusán, ahol a tőle egy fejjel alacsonyabb sámántól a Mirim nevet kapja, ami guarani nyelven azt jelenti: kicsi.

A következő négy fejezetben a szerző mintegy "időutazásra" invitálja az olvasót: az Óvilágban alig ismert régészeti kultúrákat, az európai művészettörténet által méltatlanul elhanyagolt színpompás indián művészetet, a barokk építészet és szobrászat pazar alkotásait mutatja be.

A történet ott kezdődött, hogy Boglár Lajos több hónapra beköltözött Belémbe ("Belém, Amazónia kapuja"), hogy elkészítse Brazília elveszett kultúrái című filmjét. Ekkor ismerkedett meg az ősi indián kultúrák régészeti hagyatékával. Ez vezet arra is, hogy ellátogasson oda, ahol a legősibb brazíliai emberi csontleletet, a "Lagoa Santa-i ember" maradványait is találták. A fejezet azonban valójában egy másik Lagoa Santa-i ember, a magyar származású Bányai Mihály előtti tisztelgés, aki Minas Gerais állam egyetlen ősrégészeti múzeumát alapította. Bányai Mihály "egyedül, minden külső segítség nélkül végzi ásatásait, valamint gondozza leleteit a maga építette múzeumban".

Boglár Lajos dél-amerikai kutatóútja során - főként 1981-ben és 1984-ben - több ezer tollmunkát láthatott, és több százról készített fényképfelvételeket. E tapasztalatai alapján próbálja meg összegezni Az emberek és madarak című fejezetben, hogy mi mindent tudatnak velünk a "madártoll művészei". A brazíliai indiánok tollművészetét mutatta be a szerző egy 1998-as monumentális, háromnyelvű kötetében is, Nekrei címmel, ami a Pará és Mato Grossó államokban élő kajapó indiánok nyelvén annak a toll-együttesnek (fej-, kar-, mell- és övdísz együtt) a neve, amit a névadás során a gyermeknek a nagybátyja ajándékoz. Ezen "öröklött ékszerek és javak" által helyet kap a törzsi közösségben is: az "ékszeregyüttes" viselésére és annak továbbadására is jogot szerez (86-7).

Az időutazás utolsó állomása: a 17-18. századi Brazíliába vezet el bennünket, a "Barokk csoda" világába. "A brazilság megjelenését egy minasi zseninek, Aleijadinhonak köszönhetjük" (112), írja a szerző, és bemutatja a "kis sánta" nevezetes alkotásait. Közülük különösen a Congonhas do Campo-t emeli ki (113), amihez Mairício Monteiro zenetörténész zseniális felfedezésének segítségével Boglár Lajos a brazil barokk művészetet bemutató filmjében még a két évszázada valóban elhangzott zenét is meg tudja szólaltatni (115).

Az utolsó előtti fejezet (Egy indián Európában) Wayamané. Az idős brazíliai apalai-wayana indiánnal Boglár Lajos először 1991-ben találkozott a szomszédos Francia Guyanában és 1997-ig többször is meglátogatta. A Pau Brasil-ból megtudhatjuk, hogyan alakult a két ember barátsága, Wayaman kalandos utazása Magyarországra, valamint azt az egyszerű felismerést, hogy a tudás, ha csak egyetlen ember fejében van, akkor nincs is. Wayaman európai tapasztalatairól otthon semmit sem mesélt, hisz hogyan is értenék meg a többiek mindazt, amit csak ő látott. Boglár Lajos külön kötetben szeretné majd közzétenni, amit Wayamantól az évek során hallott és tanult. Egyelőre azonban, 1994-ben interjút készített a Belémben élő Lúcia Hussak van Velthem asszonnyal A wayana indiánok művészete címmel, amely a nézőt bevezeti a wayana mitológia és művészet rejtelmeibe (127).

A Pau Brasil utolsó fejezete az Újmagyarok és újbotokúdók címet viseli. Boglár Lajos apja nyomdokain haladva járt az elmúlt években a dél-brazíliai Santa Catarina államban, ahol a 19. század végén, pontosabban 1890 után Veszprémből Brazíliába kivándorolt több száz magyar leszármazottaival ismerkedett meg. Úgy tűnik, 40 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy néhányan rájöjjenek arra: őseik magyarok. (Erről szólt a Duna tv-ben 1998-ban bemutatott A búvópatak felszínre tört című film is.)

Boglár Lajos 1998 októberében három hónapra ismét Dél-Brazíliába utazott, ezúttal azzal a kérdéssel, mit tudnak a kolonizációról a mai leszármazottak, különösen a ma alig néhány tucat családra tehető botokudók vonatkozásában, akikkel annak idején az európai emigránsoknak mint a vidék eredeti uraival kellett megküzdeniük. A szerző az etnocídium történetét egy későbbi könyvben szeretné majd megírni, a Pau Brasil-ban csak néhány példával próbálja érzékeltetni, hogy milyen volt a gyanútlan-naiv veszprémi telepesek és az indiánok viszonya, hogyan is történt maga a gyarmatosítás. És természetesen megszólalnak maguk a botokúdók is.

Ezzel elérkezünk Boglár Lajos pályafutásának jelenlegi pontjához, és egyúttal a könyv végéhez. A szerkesztés - az életé? a könyvé? - keretes. Akkor, 1929-ben is Brazília volt a helyszín, és idősb Boglár Lajos is a magyar emigráció után kutatott, akárcsak most a fia. Az indiánok pedig akkor is kiszolgáltatott helyzetben és kisebbségben voltak, akárcsak ma. Történelmük pedig közös. Brazília - őslakók és bevándorlók a Dél Keresztje alatt. (Masszi Kiadó, 2000, 176 o.)

Prónai Csaba


<-- Vissza az 2001/3. szám tartalomjegyzékére