2001/1.

Könyvszemle

HÁROM KÖNYV A NYELVÉSZETRŐL
Benkő Loránd: NEMZET ÉS ANYANYELVE

1. Benkő Loránd Nemzet és anyanyelve című tanulmánygyűjteményével sajátos, fontos és szép könyvet jelentetett meg. Sajátosat, mert nyelvészek nemigen szokták folyóiratokban, kongresszusi kötetekben és egyebütt napvilágot látott előadásaikat, dolgozataikat egy kötetbe szerkesztve újból megjelentetni. Ez a munka azonban így telitalálat. Magam e tanulmányok nagy hányadát előadás formájában hallottam, más részét olvastam, a kötet mégis a reveláció erejével hatott rám, sőt nemzet, nemzettudat és anyanyelv mindenkori, valamint mai dolgában most kaptam összefüggő, annak valamennyi lényeges vonatkozására figyelő áttekintést. És most világosodott meg előttem igazán a mának, mindnyájunknak, s benne az értelmiségnek, a közoktatásnak, a szépirodalomnak a nemzettudat feltétlen megerősítésével kapcsolatos feladata.

A könyv fontos volta már az eddig mondottakból is kiderülhetett. Meg kell toldanom azonban azzal, hogy napjainkban különösen szükség is van rá. Nincs ugyanis nemzeti és nyelvi tudatunk, és még a nyelvtudományon belül is megkérdőjeleztetik például nyelvünk finnugor rokonsága, a határon túli és az anyaországi magyar nyelv egysége, a nyelvhasználati normák szükségessége, a nyelvművelés léte, a szépirodalom anyanyelvi szerepe, és még sorolhatnám tovább. A mű fontosságát igazolja egyébként az is, hogy benne választ kapunk napjainknak szinte valamennyi, anyanyelvvel kapcsolatos kérdésére.

Aztán szép is ez a könyv, nemes egyszerűségével, fedelén Arany Jánosnak az akadémiai képével, továbbá világos okfejtésével, egységes eszmeiségével és oldott, olvasmányos stílusával. Egyszerűen nem tudom továbbá megállni, hogy ide ne vegyem a kötet alcímét és két mottóját. A zárójeles alcím és a Bevezető előtti mottó Kazinczytól való. Mindkettő sokat elmond nemcsak szerzőjéről, hanem arról is, aki e könyvében idézte: egyformán látják a nemzetnek és anyanyelvének az összefüggését: "A' Nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a' Nemzetnek,' s a' Nemzeti Léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója 's ébresztője." (Alcímként ennek a lényege szerepel: "A nemzeti léleknek igen szép képe.") Másik nagy gondolkodónktól, Széchenyi Istvántól való az egész könyv mottója, amely szintén a lélek oldaláról ragadja meg anyanyelvünk és nemzetünk szerves összetartozását: "Ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében."

Az 1975 és 1999 között keletkezett 28 írást hét fejezetbe sorolta a szerző. A fejezetcímek önmagukért beszélnek, és egyben jelzik is, hogy miről, milyen felfogásban szólhatnak az alájuk sorolt előadások, írások: Anyanyelv és nemzettudat, Anyanyelv és társadalmi háttér, Anyanyelvünk az iskolában, Élő hagyományaink, Mit tehet a nyelvtudomány?, A magyar nyelv a történelem sodrában és Akik utat törtek a jövőbe.

2. Valójában mind a 28 írást lehetne/kellene egyenként vagy legalább összefoglalva taglalni. Ezt azonban folyóiratunk keretei nem engedik meg. Ezért kiválasztottam egy írást (Értelmiségünk felelőssége anyanyelvünkért, 102-107), amely talán legközelebb áll a Magyar Tudomány olvasóihoz, és amely nemcsak közvetlenül szól hozzájuk, hanem magában rejti mind a mondanivaló, mind a megformálás és stílus felől Benkő Loránd többi írásának, az egész könyvnek a lényegét, valamint erényeit.

A szerző abból indul ki, hogy az anyanyelv a műveltség kifejező- és közvetítő eszköze. Ilyenformán az értelmiségnek, a műveltség elsőrendű letéteményesének különösen fontos szerepe van "az anyanyelv előmenetele" ügyében. Majd "a nyelvi korszerűsítésben való értelmiségi szerepvállalásnak egyik... sarkalatos kérdését: a terminológia alakításában való közreműködést" állítja a szerző a középpontba. Ezután hatásos példákkal igazolja, hogy a magyar értelmiség a múltban "mindig nyitottan, befogadóan" vállalta "a kívülről és felülről jövő művelődési hatások nyelvi közvetítését". Rámutat aztán, hogy kétféleképpen lehet a terminológiát befogadni: az idegen kifejezés egyszerű átvételével és "magyar nyelvi elemekre való áttételével".

Ez utóbbit meg is magyarázza; eszerint jelentheti ez "az idegen nyelvi jelentésnek az egyszerű lefordítását, még inkább a magyar nyelvi tudathoz, közelebbről a magyar szókészletben adott ismeretanyaghoz való alkalmazását". Ezt követően Kazinczynak és kora értelmiségének a példáját idézi; lengyel, cseh, szlovén, horvát és finn párhuzamokra hivatkozik, kiemelve, hogy mennyire anyanyelvivé tudták tenni a mindenkori ipari, kereskedelmi, közigazgatási stb. német-francia terminológiát. A mai negatív nyelvi jelenségekkel kapcsolatban óva int ezek elodázásától azzal a hátsó gondolattal, hogy mindez világjelenség. És attól a magatartástól is, hogy a terminológiának a magyarra való "áttétele valamilyen magyarkodás vagy éppen idegenellenesség, nacionalizmus, miegymás" volna. A mai idevágó roppant nagy feladattal kapcsolatos teendőkre így utal: "Nagyon sok múlik azon, hogy értelmiségünknek azok a csoportjai, melyek az új fogalmi kategóriák nyelvi megformálásában és továbbadásában kulcsszerepet töltenek be: a tudomány munkásaitól, a fordítóktól kezdve az állami, politikai, gazdasági élet, a művelődés irányítóin át az oktatás, a tömegtájékoztatás szakembereiig - tudnak-e gondolkodni és nyelvileg kifejezni az anyanyelv kereteiben". "Nem az a fő kérdés tehát - mutat rá határozottan -, hogy nyelvünkben sok az idegen szó avagy kevés... A dolog lényege - és egyben negatívuma - az egyre jobban eltorzult arányokban és ezzel a közérthetőség mind nagyobb mértékű veszélyeztetésében van." Meghatározza természetesen a nyelvtudománynak a feladatát is: szakmai oldalról kell megalapoznia a nyelvi korszerűsítést, "kialakítva ennek időszerű stratégiáját és megalapozva módozatait". Közelebbről: "erősíteni kell anyanyelvünk szó- és kifejezéskészletének tudományos vizsgálatát, feldolgozását és elkészíteni az idevágó gyűjteményeket, útmutatókat...". Csak a szaktudományok szakembereinek és a nyelvtudománynak az összefogásával remélhetjük, hogy mai terminológiánk - a múlthoz hasonlóan - szerves része lesz anyanyelvünknek.

Ennek az egyetlen írásnak az alapján is láthatjuk, hogy a szerző reális képet fest anyanyelvünk mai helyzetéről; hogy a tudósnak a szakmai és az embernek az erkölcsi felelősségével közeledik minden kérdéshez; hogy nagy körültekintéssel mindig megmutatja a lehetséges megoldást, megoldásokat.

Olvassuk Benkő Loránd könyvét, és fogadjuk meg javaslatait! (Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 316 o.)

Szathmári István


<-- Vissza az 2001/1. szám tartalomjegyzékére