2000/7.

A penáris ülés előadásai

Helyi és területi érdekérvényesítés az önkormányzati politikában

Bőhm Antal

Az 1990 nyarán elfogadott LXV. törvény hatályon kívül helyezte a Tanácstörvényt, s létrehozta a helyi önkormányzatokat. Az önkormányzati törvény preambulumában ez áll: "Az Országgyűlés - követve hazánk haladó önkormányzati hagyományait, továbbá az Európai Önkormányzati Charta alapkövetelményeit - elismeri és védi a helyi közösségek önkormányzáshoz való jogait".

A helyi önkormányzás lehetővé teszi, hogy a választópolgárok helyi közössége - közvetlenül, illetőleg választott helyi önkormányzata útján - önállóan és demokratikusan intézze helyi érdekű közügyeit. Az Országgyűlés, támogatva a helyi közösségek önszervező önállóságát, segíti az önkormányzathoz szükséges feltételek megteremtését, előmozdítja a közhatalom demokratikus decentralizációját.

Ezzel az aktussal megszűnt a tanácsrendszer, és ismét életbe lépett az önkormányzatiság mint a lokális rendszerváltás kiemelkedően fontos, demokratikus eleme. A törvényt 1990 őszén az önkormányzati választások követték, s ezzel hosszú szünet után ismét az önkormányzatiság lépett érvénybe a területi igazgatásban és a helyi társadalmakban.

Mindez természetesen nem előzmények nélkül született meg. A pártállam reformjára irányuló kísérletek a hetvenes évektől tartalmazták a hatalommegosztás szükségességét a pártállam- érdekvédelmi szervezetek viszonylatában, valamint a decentralizáció szükségességét a közigazgatásban.

A nyolcvanas években fölerősödtek az önkormányzatiság iránti igények a társadalom különböző szféráiban. A helyi társadalmakban megjelentek az első - jobbára ökológiai jellegű - civil szervezetek, s meghonosodott a helyi társadalom fogalma, azaz lassan és bátortalanul, de gyökeret vert a lokalitás gondolatköre is.

Másfelől: a pártállam reformköreiben egyre nyilvánvalóbban fogalmazták meg a tanácsrendszer korszerűsítésének, modernizálásának igényét, valamint az önkormányzatiság bevezetésének szükségességét.

1985-ben az Európa Tanács elfogadta a Helyi Önkormányzatok Chartáját, ami az Európa felé több más területen is puhatolózó magyar pártállami vezetésnek is fontos lett. A nyolcvanas évek közepén még többen úgy vélték, hogy a tanácsrendszer megreformálható, hiszen a tanácsok fokozatosan eltávolodtak az állampárttól, apparátusuk megfiatalodott és szakszerűbbé is vált, így volt realitása annak, hogy az önkormányzati funkcióikat fölerősítve valóságos önkormányzatokká váljanak. Természetesen erre csak a magyar gazdasági-társadalmi reform sikere esetében lett volna esélyük. A reform azonban - mint tudjuk - olyannyira bátortalan és felemás maradt, hogy a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása maga alá temette a reformot is.

Az önkormányzati törvény előkészítése tulajdonképpen már a nyolcvanas évek közepén elkezdődött részben a reform önkormányzati törekvéseivel, részben pedig azzal, hogy a mindinkább szakképzett és megfiatalított tanácsi apparátus egyre jobban próbálta magát függetleníteni a pártállami kötöttségektől. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az IMF is szorgalmazta a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának az elfogadását. Ezek a tényezők szerencsésen egybeestek a rendszerváltással, amelynek jegyében és keretében nagyon gyorsan sor kerülhetett a radikális változásra.

1989-1990 a pártállam összeomlását és a rendszerváltozást eredményezte, amelyet aztán az 1990 tavaszán megtartott parlamenti választás legitimált. Az egypártrendszer monolitikus struktúráját ezzel a többpártrendszerű demokratikus hatalmi struktúra váltotta föl. Koalíciós kormány alakult az MDF, a KDNP és a FKgP részvételével. Fontos mozzanata volt a változásnak a legnagyobb kormányzó és legnagyobb ellenzéki párt - az MDF-SZDSZ - paktuma, amely hosszú időre befolyásolta a hatalmi mechanizmust és a politika játékterét.

Az új demokratikus parlament 1990 nyarán fogadta el az önkormányzati törvényt, ezáltal a települések lényegesen nagyobb játékteret, döntési szabadságot kaptak, saját sorsuk irányítását kézbe vehették. Az erősen centralizált, jobbára csak a központi akarat végrehajtására korlátozott tanácsok helyett decentralizált közigazgatás lépett érvénybe, erős helyi érdekérvényesítési esélyekkel és lehetőséggel. Az 1470 tanács helyébe 3108 önkormányzat lépett. Az önkormányzatok száma azóta tovább nőtt, mivel több, korábban kényszerrel egyesített - közös tanácsú - település önállósította magát.

A rendszerváltást követő tíz évben az önkormányzatok stabilizálódtak és működőképesek maradtak. Az önkormányzatok működésével - mint általában a társadalom egyéb intézményeivel - kapcsolatban pozitív és negatív tendenciákat egyaránt megfigyelhettünk. A tanácsrendszer önkormányzativá való átalakítása egyértelműen eredményesnek bizonyult, még akkor is, ha egyik-másik kormány ezt a sikeres működést túldimenzionálta. E kérdés szakértői többnyire elismerik, hogy az önkormányzatok zökkenőmentesen, s viszonylag gyorsan illeszkedtek be a demokratikussá alakított hatalmi struktúrába, a közigazgatás radikális átszervezését jól előkészítették, s végeredményben a változtatás az új demokrácia kiemelést érdemlő tényezőjévé vált. Az általános pozitív képhez néhány nem kevésbé fontos tényt szeretnék megemlíteni.

Először - bár ezt mintha kevésbé méltányolnánk - megszerveződött és jól működik a helyi nyilvánosság. A tanácsrendszer egyik nagy fogyatékossága a nyilvánosság teljes hiánya volt, hiszen mint tudjuk, az úgynevezett lokális sajtótermékek rendre a központi sajtóorgánumok mutációi voltak, s csak a hetvenes évek végétől kezdtek megjelenni bátortalanul és tétován az első lokális igények kielégítésére szerveződő információs anyagok. Emlékszem, hogy mekkora revelációval fogadtuk például a Dombóvári Kalendáriumot, amelyben - többek közt - a helyi nevezetességektől a kisiparos szolgáltatásig számos, a helyi társadalom mindennapi életéhez szükséges információt találhatott az olvasó. S talán azt is érdemes fölidézni, hogy a rendszer vezetői gazdasági okokkal, nevezetesen papírhiánnyal indokolták a szegényes sajtóválasztékot, valamint a lokális média hiányát. Ma már egészen más a nyilvánosság lehetősége, az önkormányzatok többsége rendszeresen nyújt információt a helyi lakosságnak valamilyen módon és formában: a kisebb településeken hírlevelekkel találkozunk, a nagyobbakon helyi lapokkal, folyóiratokkal, kábeltévével, rádióval. Nemcsak megszerveződött a helyi nyilvánosság, hanem sokszínűvé is vált, s a helyi társadalom számára a kínálat pluralizmusát teremtette meg. Mindez egyértelműen pozitív, még akkor is, ha némelyik településen a polgármester saját szócsövének tekinti a helyi hírforrást, és az első betűtől az utolsóig mindent egymaga ír. Pozitív akkor is, ha számos településen nem mentes a pártbefolyásoktól, s mint arra kiválóan alkalmas eszköz, pártviszályokat (is) tükröz, valamint az sem csökkenti a lokális média értékét, ha esetenként túlteng híradásaiban a kereskedelmi szándék és a reklám.

Az önkormányzatiság másik pozitívumát a lokális identitás megerősödésében látom. Alkalmunk volt a közelmúltban a területi identitás kérdéseit vizsgálni, s e vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy fölerősödött a nemzeti és a lokális identitás az elmúlt évtizedben, viszont a kistérségi, megyei, regionális vagy éppen a tágabb közép-európai, illetve európai identitásnak alig találjuk a nyomát. A lokális identitás fölerősödésében természetesen igen nagy szerepet játszott az, hogy az önkormányzati törvény értelmében minden település létrehozhatta a saját önkormányzatiságát, az összevont települések pedig szétválhattak egymástól. Tudom jól, hogy a közigazgatási racionalitás nem mindig indokolja a települési szétválásokat, viszont ez a lehetőség az identitás kialakításában döntő szerepet játszik. A rendszerváltás óta nem is került sor település egyesítésre, annál inkább szétválásra, s ezek egyértelműen megnövelték az adott települések helyi társadalmának integrálódását, valamint a lakossági participációt is.

Harmadsorban szintén pozitívnak értékelhetjük az önkormányzati szövetségek létrehozását, megszervezését. Az önkormányzatok együttműködése minden bizonnyal növeli az önkormányzatok érdekérvényesítési esélyeit, javíthatja az erőforrások felhasználásának hatékonyságát, s tompíthatja az önkormányzatok közötti konfliktusokat. Meg kell jegyeznem, hogy ezen a területen is erősen érvényesül a pártbefolyás, valamint a szövetségek közötti rivalizálás, ez azonban a szövetségek együttműködésének fontosságát nem csökkenti.

Jelenleg hét országos szövetség működik az országban, s napjainkra a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségében érdekeiket összehangoltan képesek megjeleníteni. Ezzel az érdekérvényesítő képességük jelentősen megnőtt, jól érzékelhető ez például a gáz és villamos közművekre vonatkozó önkormányzati vagyonigények radikális képviseletében. Ez a tevékenység mintaértékű lehet más kérdések esetében is.

Az önkormányzatiság eredményei közé sorolhatók a különféle kistérségi társulások, amelyek közös célok megvalósítására szerveződnek, nemegyszer spontán módon. Hazánkban ugyanis nagyon sok a kistelepülés, a települések egyharmadának lélekszáma 500 fő alatti, felében pedig nem éri el a lakosságszám az ezer főt. Önmagában egy-egy apró vagy kistelepülés aligha működőképes, ezért összefogásukra és együttműködésükre igen nagy szükség van.

A kistérségi társulások mellett feltétlenül meg kell említeni a regionális együttműködési formákat. Itt nem feltétlenül közigazgatási régiókról van szó, ugyanis azok erősen politikafüggőek (eddig még minden kormány másként képzelte el a régiókat, még számukat tekintve sem alakult ki konszenzus). A spontán módon, a helyi érdekekre építő és a helyi igényekből kialakuló régiók érdemelnek kiemelést.

Az önkormányzatok eredményes működésének köréből több más példát is említhetnénk, azonban az eddigiek is igazolhatják azt, hogy az önkormányzatiság keretei megfelelőek a helyi és területi érdekérvényesítésre, s mi több, EU-konformok. Kis túlzással megállapíthatjuk, hogy az önkormányzatiság azon kevés intézményünkhöz tartozik, amely máris megfelel az EU-csatlakozás feltételeinek.

A reális képhez tartozik ugyanakkor az is, hogy számos területen gondokkal, feszültségekkel találkozunk, amelyek jelentős módon ronthatják az önkormányzatok érdekérvényesítési esélyeit, valamint gátolhatják működésüket. Az önkormányzatok működésének pozitív képéhez tehát negatív tényezők is társulnak, amelyeket a reális ítélethez figyelembe kell vennünk. Ezek a következők:

Az önkormányzatok erőteljes polarizálódása. Itt egyszerűen nemcsak arról van szó, hogy a települési egyenlőtlenségek átöröklődtek az önkormányzati struktúrára, hanem arról is, hogy a rendszerváltás után a társadalom rétegeihez hasonlóan az önkormányzatok közötti különbségek is megnövekedtek. Mint ismeretes, a társadalomkutatók vesztesekre és nyertesekre osztják a rendszerváltás utáni társadalmat, s felmérésekkel igazolják, hogy a 15 százaléknyi nyertessel szemben 45 százalék áll a vesztesek oldalán, a közöttük lévő 40 százalék pedig ambivalensen élte meg az elmúlt tíz évet. E társadalmi képhez hasonlóan az önkormányzatok között is kialakult a vesztesek és nyertesek csoportja, másként fogalmazva az önkormányzatok közötti is megjelent a szegény-gazdag polarizáció. Ez természetes következménye az ország gazdasági helyzetében bekövetkezett változásnak, valamint számos endogén tényezőnek. Ez utóbbiak közé sorolhatjuk az önkormányzatok adaptációs képességét, tehát azt a készséget, ahogy a megváltozott körülményekhez és a kialakuló piacgazdasági viszonyokhoz alkalmazkodni tudtak vagy arra képtelennek bizonyultak. Számos település - kicsi és nagy, méretaránytól függetlenül - sikeresen alkalmazkodott az új körülményekhez, s a maga javára fordította a megváltozott körülményeket. Többségük természetesen abban a térségben található, ahová a nyugati tőke leginkább behatolt, tehát az ország főváros körüli területein, a Budapest-Bécs tengely mellett, a Burgenlanddal határos megyékben, valamint Székesfehérvár környékén. Ugyanakkor a kedvezőtlen helyzetű területeken is találhatók sikeres települések, amelyek belső erőforrásaik, tartalékaik vagy helyi társadalmuk leleményessége alapján nemcsak talpon maradtak, hanem gyarapodásra is képesek voltak.

Kutatásaink alapján úgy találtuk, hogy a települések adaptációs képessége függ:

a helyi vezetés rátermettségétől,a vezetés és a lakosság innovatív hajlamától,a helyi társadalom minőségétől, valamint a település külső és belső körülményeitől.

Ami a helyi vezetés képességeit illeti, egy vizsgálat során polgármestereket kérdeztünk meg településekkel kapcsolatos elképzelésükről, terveikről és stratégiáikról. A megkérdezettek egy része - mintegy harmada - a "kijárás" folytatását tekintette stratégiai célnak, egy másik része - a megkérdezettek egynegyede - a vállalkozásra hivatkozott, a többiek pedig a lehetőségek számbavételét, erőforrások szerzését és a pályázatokon való részvételt tekintették elsődlegesnek. Meg kell jegyezni, hogy a kilencvenes évek első felében a vállalkozások iránti túlzott elvárások jellemezték a magyar társadalom egészét, így az önkormányzati vezetőket is. A "vállalkozó önkormányzat" mint a fennmaradás és a sikeres túlélés egyetlen lehetősége fogalmazódott meg sokakban országos és lokális szinten is. Több önkormányzat vállalkozásokba kezdett, egy részük - itt most nem részletezendő okok miatt - rajta is vesztett, más részük pedig előbb-utóbb belátta, hogy az önkormányzatok elsődleges feladata nem a vállalkozás. Ez ügyben különben nemcsak az önkormányzat vezetése, hanem a helyi elit is sokat tehet a településért, ha képes a helyi társadalommal együttműködve megtalálni és feltárni azokat a belső értékeket, amelyek helyben megtalálhatók. Minden településnek van valamilyen értéke, van valamilyen adottsága, amely esetleg másutt nem található. Ezeket az értékeket csakis a helyi társadalom összefogásával lehet feltárni.

Mindezek miatt rendkívül fontos a helyi társadalom minőségének megőrzése vagy javítása. Az elöregedett, lepusztult helyi társadalmak egyre kevésbé tudnak talpra állni, helyzetük folyamatosan romlik, s kialakul az az ördögi kör, amelyből nincs kitörés a település számára. Fiatal, tehetségesebb rétegei elhagyják a települést, s helyükre - ha jönnek egyáltalán - rosszabb minőségű (alacsony iskolázottságú, szakképzetlen) rétegek költöznek be, ez tovább erodálja a település lakosságát, következménye pedig a még nagyobb leszakadás és elszegényedés lesz. S túl ezen nem egy polgármestertől hallhatjuk, hogy településén alig van vagy nincs adóképes személy, mert a lakosság jelentős része munkanélküli, a fennmaradó rész pedig nyugdíjas. S akkor még nem említettük az etnikai problémákat.

Ezek a folyamatok, mint jeleztük, polarizálják a településeket, s a vesztesek oldalán - miként a társadalom egészében - igen sok település található. A gondokat csak tetézi, hogy nem csak az isten háta mögötti, határszéli, hegyvidéki települések vannak ilyen helyzetben, hanem az ország majd minden táján találkozunk hasonló problémákkal terhelt településekkel. Még az ország közepén is számos olyan település létezik, amely relatíve távol esik a piacoktól, közlekedése pedig a vasúti szárnyvonalak megkurtítása miatt megoldatlan, mert az autóbuszjáratok csak reggel és este érintik a települést, ha érintik egyáltalán. Az ilyen zárványszerű helyzetben a lakosság óhatatlanul kirekesztett, társadalom alatti helyzetbe kerül, vagy ezt a helyzetet konzerválja.

Az önkormányzatok számára a másik gondot az jelenti, hogy a pártpolitika és a nagypolitika előszeretettel telepszik rá a helyi politikára, különösen a választások idején. A választások tapasztalatai azt mutatják, hogy helyben gyakran egészen másként alakulnak a koalíciós kapcsolatok, mint országos szinten. Ez részben azzal magyarázható, hogy a helyi politikai élet keretei meglehetősen szűkösek, kevés az agilis, a helyi érdekeket felvállalni akaró (vagy képes) személy, másrészt a helyi közélet formálói többnyire jól ismerik egymást, s pártállásuk, ideológiai különbségük nem zavarja őket, hogy együtt képviseljék a település érdekeit. A helyi politika természetéből következik a konszenzus szükségessége, hiszen a helyi lakosság mindennapi életét befolyásoló kérdésekről kell dönteni, s politológiai közhely, hogy ha az utcát aszfaltozni kell, azt nem lehet liberális vagy konzervatív módon tenni, azt egyszerűen aszfaltozni kell. Ugyanez vonatkozik a járda- és csatornaépítésre, s minden más, kisebb-nagyobb lokális beruházásra, legfeljebb a metróépítés jelenthet kivételt, ha azt a nagypolitika érdekterébe emelik. Persze a nagypolitika igyekszik minden más helyi kérdésbe is beleártani magát. Sokszor tapasztalhatjuk például azt, ahogy a helyi koalíciós kapcsolatokért egy-egy pártközpont fegyelmezi, regulázza helyi képviselőit. A renitens helybélieket pedig nemegyszer a pártból való kizárással büntetik.

Nem kevésbé problematikus az is, hogy a nagypolitika politikai kultúrája helyben is lecsapódik. Különösen az első választási ciklus idején tapasztalhattuk azt, ahogy a Parlament pártharcait és vitáit a helyi önkormányzatok is követték, s az országos minta hatására helyben is botrány botrányt követetett. Bár az első választás óta az önkormányzatok többségében konszolidálódott a politikai stílus, azért még mindig elég gyakran láthatók a nagypolitika hangulatát, stílusát idéző lokális jelenségek.

Egészen sajátosan alakult az elmúlt tíz évben a központi kormányzat és az önkormányzatok kapcsolata. Ez a kapcsolat ugyanis ellentmondásos és konfliktusokkal terhelt. Egy felmérés kapcsán alkalmunk volt megkérdezni a polgármesterektől, hogy hogyan értékelik az önkormányzatok működésének eredményességét.

A polgármesterek véleménye szerint többféle tényező közül az önkormányzatok kormánnyal való kapcsolata minősült a legrosszabbnak. Mindez bizonyára azért alakult így, mert az új demokrácia kormányai valószínűleg önmaguk számára sem tisztázták, hogy mire kellenek az önkormányzatok, élesebben fogalmazva: alibinek vagy partnernek a kormányzat számára. Ha a mindenkor kormány azért támogatja (tartja fenn, igényli) az önkormányzatokat, hogy a kormányzati felelősség és teher egy részét átháríthassa rájuk, s működésük feltételeit pedig folyamatosan szűkíti és korlátozza, akkor a helyi autonómiák sorra alárendelődnek a központi akaratnak, s a kívánatos decentralizáció egy erőteljes recentralizáció áldozatává válik.

Az Antall-kormány az 1990-es tavaszi eufória hangulatában tágra nyitotta a kapukat, gyakorlatilag minden település létrehozhatta a maga önkormányzatát. Az önkormányzati választások után gyorsan kiderült, hogy számos település nem tud megfelelni az önkormányzatiság követelményeinek; helyi társadalma szétesett, lakossága elöregedett, marginalizálódott, gazdasági erőforrásai kimerültek vagy valójában nem is léteztek, értelmisége, elitje már rég elhagyta, választott vezetői pedig nélkülözik a szakszerűséget és más vezetői kvalitásokat. Az eufória ezért lokálisan is gyorsan lecsengett, a kormány pedig megpróbálta visszafogni a szabadjára engedett önkormányzatokat. Szakszerűtlenek, rosszul gazdálkodnak, túlságosan költségesek - hangzott nemegyszer az ítélet, s felmerült a kényszertársítás gondolata is.

A Horn-kormány szavakban felvállalta ugyan az önkormányzatiság támogatását, gyakorlatilag azonban tovább folytatta az önkormányzatok alárendelését a központi akaratnak. Ebben a megyében talált partnerre, s a megyerendszer fölerősítésével lényegében tovább korlátozta az önkormányzatokat. A gazdasági megszorító intézkedésekről nem is beszélve, amelyek az önkormányzatok működését is keményen befolyásolták.

Mindhárom kormányzati ciklusban kialakult a kormányzat és az önkormányzatok kapcsolatában a szimpátia-antipátia alapú megítélés, s ebben a jelenlegi kormányzat túltesz elődein is. Kialakult a szeretem - nem szeretem önkormányzatok rendszere, a polgármester pártállása erősen befolyásolja a településfejlesztési források elosztását, nyomot hagy a pályázatok elbírálásában, s számos más tényezőben is érzékelhető. Ezzel párhuzamosan bekövetkezett az önkormányzatok gazdasági lehetőségeinek a szűkítése - a legdrámaibb módon a személyi jövedelmi adó helyben hagyott részének a lefaragása mutatja ezt. 100 százalékról indult el az SzJA helyben hagyott része, de már az Antall-kormány lecsökkentette ezt 50, majd 30 százalékra. A Horn-kormány idején 29,6; 25; 22, majd 20 százalékra redukálódott a helyben hagyott rész aránya, amit azután az Orbán-kormány 15, majd 5 százalékra csökkentett. Ez ellen már a koalíciós partnerpártokhoz tartozók is vétót emeltek. A kormányzati befolyás természetesen a gazdaságon kívüli területeken is növekedett, mintegy követve az erőforrások megkurtítását. Mindez tovább növelte a kormány és az önkormányzatok kapcsolatának konfliktusait. Másfelől a mindenkori kormánnyal való egyoldalú kapcsolat az önkormányzatok gazdasági ellehetetlenülését is előidézheti. Az SzJA helyben kapott részének radikális redukálásán túl több más területen is tapasztalható az önkormányzatok erőforrásainak csökkentése. Így például az "adóerőképesség" számításban is. Amennyiben az iparűzési adó és a személyi jövedelmi adó helyben maradó részének összege meghaladja községeknél a 11 800,- Ft/fő, városoknál a 14 715,- Ft/fő összeget, a kormány a település normatív támogatásának egy részét - amit a Parlament különben jóváhagyott - elvonja egy 1999-ben született rendelet alapján. Van olyan település, amely a normatív támogatás 2,5-szeresét fizeti vissza a központi költségvetésnek. Az érintett polgármesterek egy része úgy véli, hogy ez a rendelet lényegében büntetés a helyi iparűzésért és munkahelyteremtésért.

További feszültséget jelent az önkormányzatok számára, hogy számos településen a gazdasági elit igyekszik beépülni az önkormányzatokba. 1990-ben ezt még alig tapasztalhattuk, annál inkább az 1994. és 1998. évi választások alkalmával. Leginkább a kistelepüléseken látványos az, ahogy néhány család, klán a gazdasági hatalom megszerzése után a helyi hatalmat is magáénak akarja. Mindez a korrupciós lehetőségeken túl komolyan veszélyezteti a helyi társadalom integrációját és demokratikus működését.

Mindez jól érzékelhető változásokat idéz elő a lakossági participációban, hiszen a lakosság érzékeli a feszültségeket, és politikai (közéleti) tevékenységét ehhez méri. Szembetűnő, hogy mennyivel alacsonyabb például a választási részvétel aránya a parlamenti választásokhoz képest az önkormányzati választásokon.

(Mint ismeretes, 1994 óta az önkormányzati választások egyfordulósak. Meg kell jegyezni azt is, hogy a választási részvételt a választási körülmények alaposan befolyásolják, a kislistás szavazáson ugyanis lényegesen többen vesznek részt az önkormányzati választás esetében mint a 10 000-nél nagyobb lélekszámú településeken, ahol "csak" pártokra, illetve pártjelöltekre lehet voksolni.)

További kérdést jelent - s ez a választás periódusában föl is szokott merülni - miért kell azonos évben megrendezni a parlamenti és az önkormányzati választásokat. A két választást eddig alig több mint fél év választotta el egymástól, s kérdéses, hogy a magyar társadalom nem tekinti-e túlzott tehernek a rövid idő alatt lebonyolított két fontos választást. (Arról nem is beszélve, hogy az adott intervallumot esetenként népszavazások is terhelik.) Önként adódik a kérdés, nem volna-e célszerűbb az önkormányzati választásokat a két parlamenti választás félidejében rendezni, ami azt jelentené, hogy kétévenként lehetne parlamenti és önkormányzati választásokat tartani. Tudomásom szerint az erre vonatkozó elképzelések a pártok ellenérdekeltségén buktak el.

A participációra visszatérve figyelembe kell venni a magyar társadalom jelenlegi állapotát, amit a szociológusok egyértelműen anómiásnak neveznek, miután a kilencvenes évek eleje óta érték- és normavesztés jellemzi a társadalmat. Ez azt jelenti, hogy a régi értékek (már régen) nem működnek, az újabbak pedig még nem képesek a társadalom integrálására. Az anómia az egész társadalmat jellemzi, de leginkább talán a politikától való elfordulásban, a magánszféra intim közösségeibe való visszahúzódásban nyilvánul meg. Mint ismeretes, már a Kádár- korszakban is depolitizálódott a magyar társadalom, ez volt a paternalizmus ára, a rendszerváltás pedig nem tudta kialakítani a participáció polgári gyakorlatát. Voltak ugyan eufórikus fellendülések (1989-90-ben és 1994-ben), de ezeket nagyon gyorsan mély apátia követette, különösen az elmúlt években. A depolitizálódás okai ma is eléggé nyilvánvalóak: a társadalom széles körének társadalom alatti helyzete, amely újratermeli az alattvalói mentalitást, a társadalom szélsőséges polarizációja, az érdekérvényesítés esélyeinek csökkenése a mindennapi élet számos területén, s nem utolsósorban a nagypolitika hervasztó hatása, rossz mintája, intoleranciája és konfliktus-kezelési fogyatékossága. Köteteket lehetne írni arról, ahogy a helyi politika a nagypolitikai mintákat követve az állampolgárok sokaságát fordította szembe mindenfajta politikával, vagy teremtett apolitikus, esetenként cinikus magatartási formákat. Mindez dezintegrálta a helyi társadalmak jelentős részét, a magyar települések jelentős részéből hiányzik a szolidaritás és a kooperációra való törekvés. (Ne tévesszen meg senkit a katasztrófahelyzet esetén tapasztalható lakossági részvétel. Az árvíz ugyanis vészhelyzetben összehozza az érdekelt területek lakosságát, s ezt nagyon nyomós önérdeke is motiválja. A vészhelyzet által generált összefogást és szolidaritást meg kell különböztetni a normális életkörülmények során tapasztalható szolidaritástól és összefogástól. Amikor a helyi társadalom dezintegrációjáról beszélünk, ez természetesen a normális társadalmi állapotokra vonatkozik.)

Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy ma még lehetne a negatív jelenségeken változtatni. Ehhez mindenekelőtt a helyi politika elismerése szükséges, másként fogalmazva: a helyi politika és nagypolitika kapcsolatának a tisztázása, valamint a lokalitás egyenrangúságának az elismerése. Ez utóbbit elősegítheti a mindenkori kormány és az önkormányzatok kapcsolatában a partnerség, ami együttműködést, a sajátos érdekképviselet különös elismerését jelenti a terhek és a felelősség áthárítása helyett. Mindezt elősegíthetnék azok a pozitív minták és példák is, amelyekre rá-rábukkanhatunk kutatásaink során.


<-- Vissza az 2000/7. szám tartalomjegyzékére