2000/4

Könyvszemle

ÚJ LÉPÉS A DANTE-KUTATÁSBAN

"Dante, akit már életében is ki
költőnek, ki bölcselőnek, ki
teológusnak nevezett,
minden írásában a lenyűgöző
egyéni erőnek akkora
bőségét árasztja, amelytől az
olvasó, a tárgytól függetlenül is,
legyőzöttnek érzi magát. Az
akaratnak mekkora erejét
föltételezi a Divina Comedia
rendíthetetlenül egyenletes
kidolgozása is."

(Jacob Burckhardt)

Kelemen Dante-tanulmányai - finom elemzésekkel, korrekt komparatisztikával - mindenekelőtt a dantistáknak szólnak, bár a szépen megírt olvasmányos szövegüket tekintve, a Dante-tisztelők is sokat tanulhatnak majd belőlük.

Dante fölidézése az én szememben akaratlanul is Babits vívódásait folytatja és nyújt megoldást, alapos filológiai-filozófiai elemezésekkel. Babits számára a Dante-élmény és -fordítás mintegy ifjúkori szerelem, amely érettebb korában is újra meg újra felidéződik, de már anélkül, hogy a fiatalság magabiztos fölényét (pl. Szász Károly vagy Gárdonyi Géza megoldásaival szemben) megtartotta volna. Ha Dantét Babits a legnehezebben fordítható auktornak tartotta, hozzátéve, hogy egy szövegnek csakis egy hű fordítása lehetséges, elénk tűnik a roppant vállalkozás, amibe belevágott.

S jóllehet a dantei tercinák szépségéről, magyar visszaadásának módozatairól írja Babits a legtöbbet, nem siklik át e mű hátterét alkotó dantei filozófián sem: "a középkor szellemi szépségein és érdekességein", ami Szász Károly szemében még mintegy "skolasztikus okoskodásnak" tetszett.

Életrajzi adatokkal most nem érvelve, a babitsi szöveg megmutatja, hogy a dantei mű filozófiai-teológiai interpretációja előzte meg a szöveg végső formába öntését. Ez azonban a hazai dantistákat - Toldy Ferenctől Kardos Tiborig - kevésbé érdekelte. Kelemen tehát joggal fordul a külföldi (főként olasz) interpretátorok felé, jó érzékkel válogatva meg ezek közül a legalaposabbakat (B. Croce, K. Vossler, Bán Imre, A.J. Greimas, B. Nardi, U. Eco, J. Freccero). Tanulmányát a szövegből kiinduló korrekt elemzések és szövegkritikák jellemzik, mert belátja: a dantei életmű végső célját csakis így lehet felderíteni. Az egészet kívánja átfogni, nem pusztán egy-egy részlet bizonyossága vagy tévessége foglalkoztatja: Dante számára - mint Kelemen interpretációjából kiviláglik - sem az arisztotelizmus, sem az averroizmus nem cél, hanem csak eszköz. Ez ad értéket Kelemen tanulmányának, amely épp ennél fogva viszi előre a Dante-kutatást, nemcsak a hazait, hanem a nemzetközit is.

Módszertanilag Kelemen szerencsés módon elkerüli mind a nem szövegekre építő "nagy filozófiai koncepciót", ami néha a Lukács-iskolát jellemezte, másfelől a valóban szépséges tercinák csodálatánál megálló filológiai részletekbe vesző, és így az egészet alig szem előtt tartó elemzési módszert. Az is előnye, hogy Vosslerral ellentétben nem akarja komponensekre feldarabolni az Isteni színjátékot.

Az isteni üzenetként interpretált dantei mű kulcsszavaira különös gondossággal mutat rá Kelemen, kiváltképp a "Mit a szerelem sugdos" kezdetű tercinában ("I' mi son un che, quando/ Amor mi spira, noto, e a quel modo/ ch' e' ditta dentro vo significando") a spira ("lehet", "ihlet", "inspirál"), a noto ("feljegyzem") és ditta ("diktál") igék meghatározó jellegét kiemelve e fontos jelentéssík szempontjából (17. o.). Itt derül fény arra is, hogy a babitsi szöveg közelíteni, csak közelíteni tudta a dantei szöveg tartalmi gazdagságát.

Kelemen ugyanakkor túlmegy a maga elé kitűzött célján is: Dante önértelmezésének ("én a Szentlélek poétája vagyok") rekonstrukcióján a fő művekben. Így találjuk meg a konkrét interpretációban a Vendégség című Dante- művet is. E Dante-szövegből a "professzionisták és nemeslelkűek" megkülönböztetése nézetem szerint már részben előlegezi a leonardói gondolatot (amely az "utánzó bölcsek" és a "tudatlan" ellentétére utal).

 

Ami pedig a "rózsakeresztes" Dantét illeti, Kelemen joggal tartja ezt az értelmezést történetietlennek. Nemcsak abban van igaza, hogy a rózsakeresztesek mozgalma és nézetei a 18. században voltak jellemzőek, de abban is, hogy a hermetikát Dante korában valószínűtlennek tartja. (Hozzátehetem: a hermetika még a közép-reneszánszban, Ficinonál sem vált meghatározóvá, még kevésbé Dante korában.) A nemzetközi ezoterikus-hermetikai interpretáció a nemzetközi irodalomban kísérletet sem tett arra, hogy ezt a dantei gondolatkörbe visszavezesse.

Reális Kelemennek az a belátása is, hogy Dantét nem szabad csak filozófusnak, averroistának vagy arisztoteliánusnak tartva olvasni, minden filozófiai műveltsége ellenére.

Végül örömmel állapíthatja meg a recenzens, hogy a viszonylag rövid fejezetek - és a hozzájuk csatolt Függelék - nagy tömörségük ellenére is teljes képet adnak a vizsgált főkérdésről, nevezetesen hogy Dante a Szentírás folytatóját látta magában az "Isteni színjáték" oldalain.

Csak remélni szeretnénk, hogy a szerző - bő háttérismerete és elemzőkészsége birtokában - a szélesebb olvasóközönséget is megajándékozza majd egy terjedelmesebb Dante-monográfiával. (Kelemen János: A Szentlélek poétája. Kávé Kiadó, Budapest, 1999. 137 o.)

Rathmann János


<-- Vissza az 2000/4 szám tartalomjegyzékére